Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Radu Pavel Gheo Mi mind, jó románok — avagy miként öltük ki az etnosztereotípiákat — A királyi nevelés útján megszerezvén egy több ezer éves nemzethez tartozás tudatát, egy időben odajutottam, hogy azt kérdeztem magamtól, miként lehet valaki spanyol, lapp, kuvaiti vagy francia anélkül, hogy bele ne halna a csodálatba a dákolatinitás szigete előtt, ahol én születtem. Bár agyrém, de az az elmélet, amely az egész eurázsiai civilizáció központját a kárpáti-dunai-fekete-tengeri övezetbe helyezte, tetszett nekem. Gondolhatott az ember rá, akár lehetőségként is. Mindenképp, az amerikaiak nevetségesnek tűntek számomra azzal az igényükkel, hogy történelmi múlttal rendelkező nép volnának. Sajnáltam az itt velünk lakókat is, akik a hozzám hasonlókkal kell hogy együtt éljenek. Volt tudomásom egy Volksgeistről és 1989 decembere után olvastam Nae Ionescu publicisztikáját is, ahol egy vérbeli aranynemzedék mestere bizonygatta, hogy sem a pápista Samuil Micu, sem Solomon Bercu, a névtelen, aki tiszteli a román állam törvényeit, mi több, feláldozza életét érte a fronton, nem mások, mint „jó románok”. Semmi esetre sem románok. Vagy rrománok, Iancu bácsi*... A kép büszkeségemet táplálta. Anélkül, hogy egy ujjamat mozdítottam volna, a kiválasztottak kategóriájába tartoztam. Román ortodox szülők gyermekeként nem volt egyéb dolgom, mint kivetíteni olvasmányaimat az egész országra. Én, kicsiben, Nagy-Románia képe voltam. A többiek, megtűrtek és szélekre sodortak, ők a mások. Idegenek. Akikhez nekem, a dákorománnak nem sok közöm volt. Egy ideális világból hiányozna a „de” és a „viszont”. De valahányszor gyermekkorom emlékvilágába menekülök, melyet állandó meleg napsugár világít, akkor, amikor az események még nem sorakoztak fel az idő tengelyén, hanem egymásra rakódtak, csak ki kell húznom egy fiókot, kettőt, hogy szétromboljam etnofilozófiai varázslatos bizonyosságaimat. Felejtsem el Leanát, a kis cigánylányt, akivel ártatlanul és borzongva hancúroztunk a haza földjeinek valamelyik legelőjén? Nem lennék lelkileg szegényebb Bodnár Imi osztálytársam nélkül, akivel a kamaszkor előtti álomképeimet osztottam meg? Egy tisztán nemzeti gyermekkorban hova helyezném Rezi nénit, a morcos és szikár öregasszonyt, akinek csodáltam hajthatatlanságát, vagy német unokáját, a Németet, aki talán a legjobb zenész volt a falu zenekarában, úgy fújta, „hogy repedt szét a trombita csöve”? Vagy a csinos Rozikát, akivel szorosan összebújva táncoltam egy lassú táncot bevonulásom előtt? Temesváron, egyetemi éveim alatt a baráti csoporthoz, amely nélkül ma más lennék, tartozott egy erdélyi bolgár is, Nelu, akihez máig baráti szál fűz, meg Sergiu, akinek román vére jócskán keveredett a magyarral, szerbbel és némettel (mi meg „zsidónak” neveztük el). Bobojcsov, a bolgár, Mişu, a jó humorú PUNR-s** , Radu, a flegmatikus oltyán, i tak dale. Azokban az években nem érzékeltem egyetlen Volksgeist-megnyilvánulást sem, még magvában sem. Talán csak a világbajnokságok idején, a futballmeccseken, amikor románok, szerbek, bolgárok, magyarok vagy németek rekedtre ordították magukat azzal, hogy „RO-MÁ-NI-A!” Vajon hol hibázott az elmélet? Egy gyerekkori barátom, aki tizenhárom éves korában ment ki az Egyesült Államokba, meggyőződéssel mondja: „I am an American now.” Valaha nem értettem. Most igen. Végül is azt hiszem, másként határozzuk meg magunkat, mint azt a nemzeti sajátosságról szóló írásokban olvassuk: két szakaszban. Az első (burkoltan) az azonosító (mind románok vagyunk, mert így adódott) és csak a második a megkülönböztető, kaotikus és szubjektív. Például, mi „bánságiak” jobban különbözünk az erdélyiektől vagy a havasalföldiektől, mint a németektől vagy magyaroktól. Területileg egy „otthonhoz” viszonyultunk, nekünk Liebling, Besenova vagy akár Szeged és Versec közelebb volt, tehát ismerősebb, mint Moreni, Bukarest vagy Konstanca. Az általános korrumpálás folyamatában, amely a mai világot nyomorítja, én is „jó románná” váltam, mint Solomon Bercu, a névtelen. Meggyőződésem, hogy a románság — mint az amerikaiság — fogalommá vált, ha nem mint fikció, hát legalábbis mint eszmény. Valójában az egyetlen fogalom, ami számít, az a „jó román” fogalma, mely magában foglalja az „állampolgár” fogalmát is. Az egyénnek, de az államnak is, az azonosító meghatározás előnyösebb, mint az elkülönítő. Nem tudom elképzelni, mivé lettem volna egy másfajta térségben. De ma is nosztalgiával gondolok Temesvárra, a „jó románok” keveredésének Bábelére. Egyik emlékem az idő múlásával szimbólummá vált, egy csodálatos tavaszi reggel emlékévé. Látom, amint áthaladok az Opera téren, hogy megvásároljam újságaimat kedvenc lapárusomnál, egy udvarias, mindig elegáns hölgynél. Beállok a sorba — igaz, nem túl hosszú sorba —, miközben a hölgy mosolyogva társalog magyarul egy szegényesen öltözött öregemberrel. Végül odanyújtja az újságokat („Tessék!” — magyarul), az öreg fizet („Köszönöm szépen”), és elmegy. Utána egy réveteg fiatal lány elkezdi: „Entschuldigen Sie, ich suche...” Az eladónő — továbbra is mosolyogva — németül válaszol. Türelmesen kivárom a szokásos „Danke sehr”-t és „Auf Wiedersehen”-t, megvárom, hogy a következő kliens is megvásárolja a „Naca reè”-t és mondja, hogy „Hlava lepo” meg „Dovidcenja”, s abban a pillanatban, nem tudom, miért, egyből boldognak érzem magam, elfelejtem, mit akartam vásárolni, s szinte tánclépésben indulok el a sajátosan szelíd napsütésben, mely bearanyozza az egész teret. Talán valamivel többet gondolva magamra — mégiscsak vérbeli román vagyok, s fölöttem a romániai nap ragyog. De ha egy török, egy szerb vagy egy cigány a maga allogén génjeit vérembe oltotta valaha, és ezzel engem, tudtomon kívül, „jó románná” alakított, hasonlóvá még vagy húszmillióhoz? |