Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Dénes Iván Zoltán „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Előadásomban a következő kérdésekre keresek választ: 1. A mai magyarországi hivatalos közbeszéd, a magyar állami politika nyelve, a „new speak” új változata milyen múltértelmezéseket és jövőképeket foglal magában? 2. Ezek a múltértelmezések és jövőképek milyen ellenségképeket és államforma-/kormányforma-fogalmakat rejtenek magukban? 3. A múltértelmezések, jövőképek, ellenségképek és kormányforma-fogalmak milyen korábban megkonstruált diskurzusok részei? 4. Milyen kapcsolatban van személyes önazonosságunk keresése e diskurzusokkal, segítik vagy akadályozzák önazonosságunk megtalálását? 5. Milyen tanulságokat kínálnak a fenti kérdésekre adott válaszok? A gondolatmenetben Platón és Montesquieu kormányforma-értelemzései, a Machiavelli, Harrington és Jefferson nevével jelölhető republikánus örökség, és az újkori magyar eszmetörténet és historiográfia kutatásának néhány tanulságát vonatkoztatom egymásra. A múltértelmezések két változata, a „realista” és a „romantikus” narratíva határozza meg a hivatalos közbeszédet. Ezek átszövik egymást, feldolgozatlan személyes és kollektív traumákat fednek el, negatív értékelési és magatartásmintákat konzerválnak és táplálnak, s hátterük a politikai közösség katasztrofális élményekből származó, feldolgozatlan, zavaros helyzete, és ennek következtében kialakult és továbbéltetett tudathasadásos állapota. I. A „realista” változat a pillanatnyi nagyhatalmi adottságok fetisizálásán, a hatalmi alkalmazkodás és védettségi igényén az egyén és közösségei passzivitásán, átvészelésén s a személytelen társadalmi hierarchia és időbeli folytonossága mitizálásán alapul. Lényege az, hogy a magyar történelmi osztályok éltek a történelmi lehetőségekkel, és betagozták magukat és alattvalóikat az európai civilizációba. Munkájuk eredményeit az idegen hódítás, a török uralom és az irreális, illúziókra épülő, a valóságot semmibe vevő magyar érzelmi politizálás fenyegette újra meg újra, és rombolta le. Ez a konzervatív „realista” interpretáció a magyar múlt monarchikus és arisztokratikus legitimitását feltételezi, de nem társul hozzá azok legfőbb követelménye, a bölcsesség és a becsület. Az, hogy van olyan érték, amely fontosabb, mint a puszta életben maradás, a túlélés. Inkább az oligarchia, a kis számú vagyonos uralmának jegyeit mutatja a nagyszámú vagyontalan felett. Jövőképe azon a reményen alapul, hogy Magyarország betagozódhat a külvilág gazdag és biztonságos országai sorába. Ez viszont belső és külső ellenségképpel társul. A belső ellenség a hazai többség, a megbélyegzett nagyszámú vagyontalan, s ehhez társul a tőlük való félelem és az a belső bizonytalanság, amelyet annak tudata vált ki, hogy mindenki előtt nyilvánvaló, az oligarchia rossz kormányforma, és a nagy vagyoni megoszlás nem teljesítményekhez kapcsolódik. A külső ellenségkép természetesen ugyancsak oligarchikus: a szegény, vagyontalan, a vagyonosok helyzetére irigy külvilág alkotja azt. Mindkettőhöz az oligarchikus informális döntések és a demokratikus intézményrendszer járul, a birtokon belüli vagyonosok és a birtokon kívüli, de befelé vágyó vagyontalanok feszültsége, az oligarchia többszörösen is feloldhatatlan ellentéte a demokráciával. Azzal a kormányformával, amely nem a nagyszámú vagyontalannak a kisszámú vagyonos kirablására irányuló vágyait testesíti meg (ahogy Platón értelmezte), hanem amely a legnehezebben megvalósítható kormányforma. A demokrácia — Montesquieu interpretációjában — ugyanis azon a közmeggyőződésen alapul, hogy a köz java előbbre való saját hasznunknál, és hosszú távon az a granciája személyes boldogulásunknak, és annak, hogy a politikai arénát nem sajátíthatják ki maguknak a „grandi ambiciosi”, a nagyétvágyú hatalmasok. Harrington republikánus érvelését idézve Lucca szabad polgárai ugyanis tudják, hogy szabadságukat akár életük árán is érdemes megvédeniük, és meg is teszik, mert nem rabszolgái senkinek. Szemben — ugyancsak Harrington példáját folytatva — a török szultán alattvalóival, akiknek háborítatlan nyugalma azon múlik, hogy uruk mennyire kegyes és milyen hangulatban van. Ők ugyanis a jó vagy rossz zsarnok rabszolgái, akik beletörődtek sorsukba, és fátumként élik át életük jobb vagy rosszabb napjait. II A „romantikus” múltértelmezés az akarat szerepének meghatározó jelentőségét, az igazságtalan, oligarchikus viszonyok elkerülhetetlen megváltoztatását, a nemzeti múlt jegyében végrehajtandó újraelosztást foglalja magában. Mindenekelőtt azt, hogy a politikai közösség nem mintakövető, hanem öncélú, értékét magában hordozza, múltja, jellege és történelmi érdemei feljogosítják arra, hogy ne ő igazodjon másokhoz, hanem mások igazodjanak hozzá. Ennek a történelemértelmezésnek az a lényege, hogy az idegen dinasztia, a Habsburgok nem csupán kívülre helyezték az ország súlypontját, hanem lecserélték vezetőrétegét, középosztályát, és csak a parasztságot hagyták meg magyarnak. A négyszáz éves idegen uralom kontraszelekcióhoz vezetett, és csupán a gyarmatosítók váltógazdaságában nyílhatott rés a magyarok túlélésére. A távoli dicső és a közeli gyarmai múlt képe olyan jövőképhez társul, amely ezen a jogalapon kivételes helyet és elbánást követel és vár el. Aktivizmusra sarkall, és szolgainak bélyegzi a puszta mintakövetést. Jövőképe elvontan magában foglalja a mindenkinek kijáró igazságosság és méltányosság követelményét, konkrétan viszont a nemzetek szociáldarwinista versengésének meggyöződését, és azt, hogy abban a magyar nemzetet kivételes helyzet illeti meg, amelyek minden eszközzel ki kell vívnia. Igazi ereje pedig ellenségképében rejlik, hiszen annak immár évszázados hagyománya van, és a kommunista időszak igazán belénk sulykolta, hogy a közösséget veszély fenyegeti belső és külső ellenségei részéről, s hogy fennmaradjon és boldoguljon, militánsan küzdenie kell, illetve vezérekre van szüksége. Minthogy az oligarchia rendszerének számtalan igazságtalansága hitelesíti azt a kritikát, hogy az önmagát demokráciának nevező politikai szisztéma a lényeget tekintve nem a nép akaratának megtestesítője, könnyen kialakul az ellenhatás: a vagyontalanok a vagyonosok megbélyegzése és kirablása révén szeretnének vagyonosok lenni. Ez a beállítottság először a vagyoni uralom indulati kritikáját, a dicsőségvágy felkeltését, a timokratikus uralmat, a harciasságot gerjeszti, majd a többség diktatúráján keresztül vezet az egyéni vagy kisebbségi önkényuralomhoz, zsarnoksághoz. Ahhoz, amely távolabb áll a demokráciától, mint az oligarchia, hiszen alapja ennek sem a köz java, hanem az egyéni haszonszerzés gátlástalan, rabló érvényesítése. A zsarnok magán sem tud uralkodni, nemhogy másokat lenne képes irányítani. S a történelmi érdemek, a kivételesség romantikája és a jövő mítosza gátlástalan, alig leplezett pozíció- és vagyonszerzési vágyat akar. A két múltértelmezést át-meg átszövi egymást, hiszen mindkettő ellenségképen alapul, és kompenzációs mechanizmusokat működtet. Miközben mindkettő az alkotó élet folytonossága hiányának és a kisebbségi érzetnek a következménye. III A „realista” értelmezés a reformkori magyar konzervatívok és Szekfű Gyula narratívájának az öröksége, amelyet a Molnár Erik-vita erősített fel. A Horthy-kori német támogatású területi revízió, a Varsói Szerződés és a KGST iránti kötelező alkalmazkodás, ma pedig a NATO és az Európai Unió integrációja iránti vágyakozás rögzíti a mintakövetés diskurzusát és magatartásmintáját. Azt, amely a saját sorsunkért való személyes felelősséget ráolvasással, szerencsés külpolitikai fordulattal, a mindenkori pillanatnyi nagyhatalmi adottságok kihasználásával helyettesíti. S bár a körülmények szerencsés konstellációja szükséges feltétele annak, hogy szabad emberek világa épüljön ki Magyarországon, az csak akkor lesz elégséges is, ha méltóságteljes, együttműködésre képes, és szolidáris, életüket, szabadságukat, s a közjó keresését elidegeníthetetlen joguknak tekintő emberek lépnek kapcsolatba egymással, s alkotják meg a „szabadság kis köreit”. A mintakövetés diskurzusa és a szolgalelkű alkalmazkodás magatartásmintája konzerválja a negatív szocializációt. A „romantikus” múltértelmezés a nemzeti öncélúság húszas, harmincas évekbeli diskurzusára nyúlik visssza, Szabó Dezső történelemfelfogásán és programideológiáján alapul, Révai József, Andics Erzsébet, és mindenekelőtt Mód Aladár, majd Király István „kuruc” romantikáján keresztül jutott el a napjainkban érzékelhető nemzeti önazonosságkeresés torz formáihoz. Ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Nyugat számtalanszor becsapta Magyarországot, és amúgy is önző és romlott, a magyar nemzeti sajátosságok viszont lehetővé teszik (ha feltárjuk és követjük őket), hogy saját utunkat járva elkerüljük a nyugati civilizáció hibáit. Tyutcsev a múlt században — saját hazájára vonatkoztatva — ezt így fejezi ki: „Oroszországot ész nem érted, / Méter, sing sose méri fel. / Külön úton jár ott az élet. / Oroszországban hinni kell.” A szolgai mintakövetés elvetése viszont nem csupán a nemzeti öncélúság programszerű hangoztatásával járt és jár együtt, hanem — latens módon — az autarkia, a zárt társadalom meghirdetésével, az „ádáz próféta” szerepek elterjedésével, az összeesküvés-pszichózisok elburjánzásával, kinyilatkoztatásokkal, artikulátlan indulatokkal, a sértettségek eszkalálódásával, sérelmi és félelmi reakciókkal. S mindenekelőtt azzal a meggyőződéssel, hogy a között lehet és kell választanunk, hogy más oligarchiák uralma alatt éljünk, vagy magunkat szervezzük harcos oligarchiává. IV Tudjuk, Kölcsey így fogalmazott: „Jelszavaink valának haza és haladás.” A magyar liberálisok és vezéreik, Wesselényi és Kossuth úgy vélték és 1848-ban ki is harcolták, hogy az egyéni és közösségi önazonosság, a politikai szabadság és a civilizáció ne álljanak egymással szemben, hanem erősítsék egymást. Igaz, örökségüket a „realista” értelemzés megbélyegezte, a „romantikus” pedig meghamisította. Most viszonyt úgy látszik, mintha az „európai mintakövetés”, a globalizáció, a modernizáció, illetve a „nemzeti öncélúság”, a szellemi elzárkózás, a hagyomány diskurzusai közül kellene választanunk. Ez azonban egyáltalán nem így van. Ugyanis a felzárkózás, az elmaradottság leküzdése, a modernizáció csak akkor lehet emberközpontú és emberszabású, ha (Leopold Lajos szavaival nem „színlelt kapitalizmuson”, a „feudális viszonyok kapitalista kihasználásán”, a nyers kizsákmányoláson, a lakosok rabszolgai alávetettségén alapul, hanem az önazonosságukat és méltóságukat — először vagy ismét — birtokba vevő emberek önkéntes közösségeinek hálózataiba illeszkedik. Abba, amely lehetővé teszi az együttműködés egyenrangú kapcsolatainak a megtanulásét, begyakorlását és elsajátítását, s amely újból bázist kínál a diktatúrák által szétrombolt hagyományos közösségek újjászerveződésére is. Hiszen sem igazi modernizáció, sem szabadon gyakorolt tradíció nem létezhetett a diktatúra idején. Az előbbinek töredezett és embertelen változata az utóbbinak bezárult megmerevedett formái mutatták, hogy a kettő egymástól elválasztva és egymással szembeállítva elsatnyul és önkorrekcióra képtelenné válik. S ha a politikai pártoknak a szimbolikus megkülönböztetés jegyében — programjaik érdemleges különbségei híján — jól is jött az egymásra vonatkozó fogalmak, hagyomány és modernitás szembeállítása, az attól még torz és embertelen maradt. Személyes identitásaink keresése és megtalálása ugyanis mindenekelőtt azt feltételezi, hogy kölcsönhatást érzékelhessünk saját boldogulásunk és környezetünk, közösségeink, emberi hálózataink boldogulása, a köz javának előmozdítása között. Ha úgy tapasztaljuk, hogy a „minden rajtunk múlik” romantikus heroizmusa és a „semmi sem múlik rajtunk” fatalizmusa helyett valami tényleg múlik rajtunk, és annak területét ki tudjuk rajzolni, nem lesz szükségünk mitikus ön- és diabolikus ellenségképekre, a hatalom és az akarat „hamis realista” és „ádáz próféta” narratíváira, a „mintakövetés” és az „öncélúság” diskurzusaira. Ám, hogy ezeken túlléphessünk, s ahelyett, hogy másokat leckéztetnénk arról, hogy a helyükben mit kellett volna tenni, fel kell dolgoznunk azokat a megalázó élményeket, amelyeket nagyszüleink, szüleink és mi magunk éltünk át. Személyes történelmünk megismerése és feldolgozása pedig — ha kölcsönhatásba kerül a többiek megismert és feldolgozott történeteivel — az egyik (és nem az utolsó) feltétele annak, hogy a diktatúra átkos örökségén, a negatív szocializáción és annak diskurzusain (s bennük a korábbi sérelmek elfojtásain) túlléphessünk, és kidolgozhassuk magunknak és utódainknak azokat a társadalmi integrációs formákat valamint azok szocializációs mechanizmusait, amelyek az együttműködésre épülnek. Régóta, de II József óta bizonyosan uralta a magyar politikai diskurzust a haza és a haladás dilemmája. Az, hogy aki emberbarát, nem lehet hazafi, aki pedig hazafi, nem lehet emberbarát. Ezt a rossz kettősséget már Hajnóczy József feloldotta és megmutatta, hogy ez nem igaz, és lehet valaki egyszerre emberbarát és hazafi. Ebben az esetben pedig nem kerülünk szembe a „Szükségképpen vagyok ember, s csak véletlenül francia” (...) Montesquieu — „Montesquieu úrnak hála arról is hallottam, hogy perzsák is vannak. De olyan lénnyel, aki ember általában sohasem találkoztam.” — közötti választással. Ennek viszont feltétele, hogy túllépjünk az „európai mintakövetés” — „nemzeti öncélúság” diskurzusainak tételein, logikáján, mitológiáin, s a mögöttük meghúzódó sérelmeken és traumákon, és az azokkal összefüggő szocializációs mintákon. „Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet. Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az elátkozott királyfi módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságból nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk...” (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. I—III. Magvető Könyvkiadó. Bp., 1986. III 571—619, az idézet: 615—616.) Az idézet olyan esszéből való, amelynek a szerzője lezárta a magyar alkatról, a magyar nemzeti jellegzetességekről folytatott két világháború közötti diskurzust. Úgy zárta le, hogy minden sérelmet és fájdalmat igyekezett megérteni, de azokat nem ráolvasásokkal kívánta gyógyítani, hanem teljes diagnózist kísérelt meg adni. Elvetette az alkat-diskurzust, s azt a hanyatlástörténeti műfajt, amely annak az alapját képezte, és választ keresett a magyar „közösségi skizofrénia” okaira és történetére. Terápiája pedig a konkrét feladatok megoldása volt. S bár a diktatúra eltaposta annak a lehetőségét, hogy kiformálódhasson az a demokratikus magyar politikai diskurzus, amin meg lehet beszélni és fel lehet dolgozni az átélt traumákat, és pozitív jövőkép jegyében a konkrét feladatokra lehet összepontosítani, annak példája és időszerűsége ma is aktuális. Mindenekelőtt az, hogy az oligarchia múltértelmezéseit, ellenség- és jövőképeit, s azok diskurzusait, amelyekben azok illeszkednek és amelyekkel összeszövődnek, felválthassuk a demokratikus, önkéntes közösségek tagjai közötti beszélgetésekkel és véleménycserékkel, azok változatos, sokszínű és terapeutikus világával. Azokkal, amelyek méltóságteljes, demokratikus emberek önkéntes közöségeinek, a „szabadság kis köreinek” a diszkussziói eredményeként formálódhatnak ki, és amelyek maguk is feltételei annak, hogy tagjai méltóságteljes, szabad emberek lehessenek. Ennek a tanulási folyamatnak egyik feltétele az a nyelv, amely az együttműködés kifejezője. Budapest, 2000. augusztus 23. |