Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Kántor Lajos Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról „Erdélyi demokrácia. Nem »demokrácia Erdélyben«. Egyáltalán nem. Erdélyi demokrácia. Ízlelgessük csak ezt a különös és tulajdonképpen több szempontból is botrányos szóösszetételt. Milyen régi és mennyire új.” Molnár Gusztáv — aki a marosvásárhelyi Al. Cistelecannal együtt felelős szerkesztőként jegyzi a magyarul és románul egyidejűleg havonta megjelenő Provinciát (mint a Krónika és a Ziua de Ardeal ingyenes mellékletét) — Sepsiszentgyörgyön, a „Magyar műveltség Erdélyben 2000” című tanácskozáson fejtette ki (újra) Erdély lehetséges jövőjéről a maga látomását (esély-értelmezését); ez a szöveg most a Provincia első évfolyamának 6. számában (2000 októberében) a vezető tanulmány. A másfél évtizede még Bukarestből kezdeményezett Limes kör kérdésfelvetéseit immár a diktatúrától megszabadultan, nyíltan folytathatja a Provincia — és ehhez sikerült jelentős román értelmiségieket is megnyerni. Molnár hipotézise szerint Erdély plurális társadalom, a következő négy, meghatározó szegmenssel: 1. transzszilvanista magyar, 2. transzszilvanista román, 3. unitarista, azaz antitranszszilvanista román, 4. antitranszszilvanista, „nemcsak kulturális és gazdasági, hanem politikai értelemben is Magyarország felé tekintő magyar”. A tanulmányíró megjegyzi, hogy a transzszilvanista román szegmens politikai értelemben még nem vált láthatóvá. Molnár Gusztáv tudja, hogy még messze vagyunk egy olyan „transz-szegmentális, transz-nacionális politikai és társadalmi intézményrendszer”-től, amely maximálisan biztosítja az egyes szegmensek autonóm életét, fennmaradását és fejlődését, ám úgy gondolja, érdemes felkészülni egy váratlan (ilyen jellegű) jó fordulatra. A Provincia ennek a kísérletnek a terepe kíván lenni mint „virtuális politika” — mind a román, mind a magyar fél irányában. Molnár helyzet- és hipotézis-változata különböző értékelésekkel szembesítődik és gyakran megkérdőjeleztetik, mindkét részről. Salat Levente ugyanazon a szentgyörgyi tanácskozáson meglehetős szkepticizmussal közelítette meg a kényszerpályákon mozgó kisebbségi közgondolkodást. (A romániai magyarság szellemi helyzete címmel elhangzott előadása szintén a Provincia októberi számában olvasható.) Szerinte is szükséges végiggondolni az opciókat — szakítva a félelmekkel (Bibó István figyelmeztetését idézi fel Salat: autentikus demokráciát nem lehet egymást kölcsönösen fenntartó félelmekre alapozni) —, közösségi integráció csak ezen az alapon lehetséges. „Minekutána középtávon valószínűtlennek látszik — írja Salat Levente —, hogy a román politikai nemzetbe való integráltságnak lenne reális alternatívája, ennek az integrációnak pedig nyilvánvalóak a hátrányai, fölöttébb indokolt volna fölismerni végre, hogy a román politikai nemzetbe való egyénenkénti integráció szükségszerűségét szét kell választani a kisebbségi társadalom belső integrációját célzó, és azt a román politikai nemzetbe közösségként integráló, az anyaországgal pedig partneri viszonyt kialakító potencialitástól.” Ez szembetűnően másfajta diskurzus, és Salat alighanem mást ért azon, mint Molnár, hogy a többség-kisebbség viszonyával elmélyültebben, stratégiai igénnyel kell foglalkozni. Ovidiu Pecican hasonlóképpen nyíltan és élesen fogalmazza meg véleményét arról, hogy Erdély ma nem tekinthető organikus egységnek, az egyes kisebb térségek (például a Barcaság, Hátszeg vidéke, Máramaros vagy a Székelyföld, Bánság) más-más módon fejlődtek, és mindegyiküket az együttélés külön-külön típusa jellemzi. „Mind a román, mind a magyar politikusok az említett valóságtól eltekintő diskurzusokat kedvelik, s manipulálnak, amikor egy képzeletbeli egységes Erdélyre hivatkoznak, amely saját (valós vagy színlelt) tudatlanságukon alapul. Alighanem azt hiszik, hogy a különböző térségek közti különbségek előtérbe helyezése ellentmondásba kerül a román egység eszméjével, illetve, a magyar Erdély esetében, kellemetlen azokra a vidékekre nézve (ilyen például Hátszeg, Fogaras vidéke vagy Máramaros), ahol a románok korai és masszív jelenléte dokumentumokkal bizonyítható.” Pecican ezeknek a különbözéseknek a hangsúlyozásával a jövőképet is szolgálja: „A kisebb vagy nagyobb mérvű közigazgatási autonómiák jelen voltak múltunkban, s ma is működhetnek, főleg mivel a globalizációs trendek alapja egyben regionalizációs folyamatot is jelent. A helyi tradíciók újraértékelése jó alap (vagy legalábbis jó fogódzó) minden olyan tervhez, amely a létező állami struktúrák rugalmasabbá tételét célozza a polgárok javára.” Ovidiu Pecican úgy véli, nem lehet arról beszélni (mint Molnár Gusztáv teszi), hogy Erdély politikai értelemben világosan elhatárolódik Románia többi részétől. „Ami Molnár Gusztávot politikai reményekre jogosítja fel, az számomra a civil társadalom szintjén reménykeltő. Úgy gondolom, az erdélyiek szavazatai az elmúlt tíz év során arra a potenciálra utalnak, amellyel e térség emberei egy új, európai és demokratikus játékszabályok alapján működő polgári keretet tudnának teremteni. Hogy e keret átalakíthatja-e az — intézményes és egyéni — aktorokat, csak ezután dől el, ugyanis meglehetősen sok akadály van (széles körben elterjedt hamis kocka[szerencse]játékok, törzsi szellem és uralkodó klánok, egyfajta pesszimizmus a nyomor és hosszas hatalmaskodás nyomán, az új vezetők csalódásaitól való félelem stb.). Lehet, hogy ez az új közszellem, amelyről az elmúlt évtized statisztikái tanúskodnak, valami újat eredményez a politika terén, de az is lehet, hogy épp ellenkezőleg, csupán a polgári szellem és annak megnyilatkozásai módjai válnak dinamikusabbá, változatosabbá.” Ez utóbbi feltételezéssel ért egyet Daniel Vighi is, amikor az erdélyi román és magyar világ kommunikatív összekapcsolását a polgár Európájában véli megvalósíthatónak, az európai egységet a régiók útján képzeli elérhetőnek. Traian Ştef úgy látja, hogy „a magyar értelmiség nem harcol egy erdélyi közösségbe való bezárásért, sem Nagymagyarországért, hanem az európai nyitást, a németek lehetőségeit választaná”. Ami a Provincia lehetséges hatását illeti a közgondolkozásra, a lap szerkesztő bizottságának tagja, Marius Cosmeanu (a szeptemberi számban) különbséget tesz az erdélyi magyar és román olvasók, sőt szerzők között is. „Egy olyan kultúrához tartozva, amely természetesnek tartja a dolgok nyílt néven nevezését, vagyis az erdélyi kérdést politológiai és szociológiai fogalmakban (is) tárgyalja, a Provincia cikkeinek magyar szerzői nagyobb hatást gyakorolnak a magyar olvasókra. A román szerzők inkább csak célzásokba bocsátkoznak a kérdés tárgyalásakor. Azt is mondhatnánk, hogy ez hagyomány, hogy a sorok közti kacskaringós logika a mi örökségünk, a románoké, de ugyanezt az eljárást alkalmazták a közelmúltban magyar kollégáink is (talán még jobban), akiknek ugyanazt a cenzúrát kellett kijátszaniuk. A románok gondolati horizontjában a mindenkori román társadalom szigorú társadalmi ellenőrzése jelenti azt a sorompót, azt az akadályt, amely, mind mondtam, bizonytalanságot okoz. (Lehet, hogy a Sabin Gherman-féle előzmény is, kétes jellegén túlmenően, egyfajta óvatosságot eredményezett.)” Ezt a nyílt beszédet képviseli az erdélyi irodalomra, erdélyi irodalmakra rákérdező ankét keretében (a Provincia augusztusi számában) megszólaló Vida Gábor. A tehetséges fiatal prózaíró paradoxonokban láttatja az irodalmon túlmutató szemlélet-változatokat. Ilyenformán: „Magyarul: Erdély annyiban van, amennyiben magyar. Románul: Erdély ősi román föld. Németül: »[...] nekem királyom van Németországban.« [...] Ha ezeket a kijelentéseket kissé szabadosan átírom, így hangzanak: Te nem vagy magyar, ez a föld nem a tiéd, nincs királyod Németországban... el lehet ezt még ragozni.” És tovább, a trianoni korszaktól számítva: „Mi van azóta Erdélyben? (Ez a 20. század egyik legrosszabb kérdése.) Románia. (Ez viszont a legjobb válasz.) Pontosítások: Erdélyben (is) Románia van. Az erdélyi magyar 80 éve győzködi magát, hogy ez így van, és nem fordítva (Erdély Romániában van). Vagy ha mégis, az valamilyen topográfiai vagy történelmi tévedés, különben a történelemnek úgyis nemsokára vége (Fukuyama). Ha viszont Erdélyben (is) Románia, Erdély pedig Európában (Szt. Istvántól a FIDESZ-ig), akkor mi a baj? A baj az, hogy román nyelven ilyen mondat nincs. Románul Erdély van Romániában, és Románia van Európában (Traianus óta legalább). Németül nem tudok, de az egész gubanc tulajdonképpen vízumkérdés. Király már nincs, de márka van, és ez a fontos.” A német részről — igaz, már nem Romániából, hanem Németországból — szót kérő William Totok (Provincia, 2000. augusztus) sem tartozik az optimisták közé: „...a posztkommunista fejlődés bebizonyította, hogy a nemzeti előítéletek mélyen gyökeret vertek a közösségek tudatában. A számos értelmiség által fitogtatott tolerancia nem bír ki egy igényes vizsgálatot. Egyesek ma nyugatbarát zászlót lengetnek, mint ahogy tegnap a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom jótéteményeit dicsőítették. A tartalmatlan formák ma ott rejtőznek néhány olyan nyugatbarát, prodemokrácia és proliberális értelmiségi zajos szónoklataiban, aki ugyanakkor azt állítja, hogy »a hazafiság természetes életforma, tökéletesen normális és egészséges ösztön«, amely kérdésessé teszi egy multikulturális társadalom eszméjét.” Caius Dobrescu, szintén szerkesztő bizottsági tag, történész nagybátyjára, Caius Teodorescura hivatkozva, az Erdélyen belüli román—magyar ellentéteket földrajzilag rögzíti: a feszültség nagyobb az egyetemi városokban, „amelyek mindkét fél számára kulturális jelentőséggel bírnak, különösen Kolozsváron, de Marosvásárhelyen is, és nyugodtabb azokban a városokban, amelyeknek inkább kereskedelmi vagy, az újabb korokban, ipari hagyományai vannak, lásd Temesvárt és Brassót.” A hagyományokra koncentrálva, de a jelenre kivetítve azokat, a ma Budapesten élő Ágoston Vilmos mondja ki az erdélyi irodalomhoz kapcsolt, ezredfordulós békéltető szavakat: „A transzszilvanizmus csak akkor éltető paradoxon, ha úgy fogjuk fel, mint a nem teljesen zárt, de körülhatárolt térre épített nyitottság ideológiáját. Hívei tudatosan vállalnak egy szűkebb teret, hogy nyitni tudjanak más közösségek, új minőségek felé. Ilyen értelemben, térben szűkebb, szellemiségében tágabb, mint a magyar irodalom.” |