Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Polgár Alexandru A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Demeter Szilárd kérdéseire a Philosophy & Stuff underground filozófiai és a romániai Balkon művészeti folyóiratok szerkesztője válaszol — A Philosophy & Stuff című román filozófiai folyóirat egyik szerkesztője még a kezdetekkor megfogalmazott a Kellék magyar nyelvű filozófiai folyóirat irányába egy olyan kritikát, mely szerint a Kellék az „akadémiai” irányvonalba simul bele, míg Ti, a „Stuffosok” „undergroundként”, majd „alternatívként” aposztrofáltátok magatokat. Mit jelent esetetekben az underground címke? — Hogy micsoda az underground és az alternatív esetünkben? Megpróbálhatom rekonstruálni, mi is volt az első dolog, ami ezt az underground szót az eszünkbe juttatta. Talán onnan jön, hogy szinte mindannyian underground zenét hallgattunk — ez egy olyan kultúra, ami nem jut el televízión vagy újságon keresztül mindenkihez, nem olyasvalami, amivel mindennap találkozol. Így visszagondolva: egyszer beszélgettünk a Pubban, hogy mi hiányzik a filozófiából, és akkor jött be az, hogy egy leromboló tevékenység, és azt hiszem, ezt vittük át a Stuffba. — Ennek jegyében születtek ilyen cikkek, hogy „Kolozsvár, a falloszok városa”? — Ez egy cikksorozatba illeszkedett bele, amelyet úgy képzeltünk el, hogy kisebb cikkekben pontos és nagyon apró problémákra reagálunk. — Amelyek nem kifejezetten „szakfilozófiai” problémák. — Persze, amelyek egyáltalán nem filozófiai kérdések. Lehetne szó, mondjuk, filozófiai kritikáról. — Hogyan tudtátok beleilleszteni ezt az egyetemi struktúrákba, az egyetemi filozófiai oktatás koncepciójába? — A Stuff nem úgy született, mint egy egyetemisták által szerkesztett újság. Sokan rámondták, hogy ez egy egyetemista újság. Mi ezt soha nem vállaltuk, teljesen az egyetemen kívül próbáltuk elgondolni. Az egyetemre azért vittük be, hogy megmutassuk, hogyan lehet filozofálni az egyetemen kívül. Az egyetem légköre mindenféle problémák, konfliktusok által annyira terhelt volt, hogy ott már nem lehetett dolgozni, és nem is lehet dolgozni az egyetemen ma a filozófia területén, szerintem. A Stuff célja pontosan az volt, hogy a filozófiát összekössük valami mással. Ez a más lehetett a társadalmi élettől elkezdve zene, politika stb. — Azért furcsa ez, mert saját egyetemi tanáraitok nagy ovációval fogadták a Stuffot. — Nem mindenki. Ha visszagondolunk az első megjelenésre, a bemutatkozásra a Dieselben, akkor ott Alin Nemecz, Aurel Codoban és Adrian Sârbu beszéltek. Codoban és Sârbu munkatársak. Nemecz et azért sikerült megfogni és azért szerettük volna megfogni, mert egy nagyon nyitott elméjű filozófus. Ő már eleve úgy fogta fel ezt az egészet, mint egy nagyon tisztán véghezvitt filozófiai kritikát. Mi ezzel ellentétben egy „tisztátalan” filozófiai kritikára gondoltunk. Filozófiai verziójára a Caţavencunak, vagy valami hasonlóra. — Hangsúlyoztad, hogy ez egy egyetemen kívüli filozófia. Ez azt jelentené, hogy az egyetemen kívül létezne valamilyenfajta „agora”, ahova kimennek ezek a társadalomtudományi műhelyek, és megmutatják egymásnak eredményeiket? Volt nektek ilyen kapcsolatotok? — Kapcsolatunk kevés volt, mondhatnám, nagyon kevés. Hogyha már az agorára kérdezel rá, akkor agora nem létezik. De például a Tranzit Ház szervezett egy beszélgetést művészekkel, és ez nem volt rossz, legalábbis a mi szempontunkból (mikor „mi”-t mondok, akkor a Stuffra gondolok). De nem folyt ott sem egy rendes beszélgetés. — Ez a „tisztátalan” filozófiai kritika célba ért? Volt ennek recepciója? Kaptatok visszajelzéseket egyáltalán? — Ha arra gondolunk, hogy eléggé nem konzervatív módszerekkel terjesztjük a lapot, akkor az a recepció, ami megvolt, az szerencsésnek mondható. Kaptunk pozitív visszajelzéseket a nagyvárosokból. — Kollégáitok más egyetemekről hogyan fogadták a lapot? Kaptatok onnan is visszajelzéseket? — Mindenki a szája íze szerint jelzett vissza. Bukarestben a fiatalabbaknak, a másod-harmadéveseknek nagyon tetszett a Stuff. Régebbi barátaim viszont, akik most az Archeust szerkesztik (ami egy nagyon jó lap különben, de mással foglalkozik, és másképp gondolja el, mit jelent profi filozófusnak lenni), rosszul fogadták a Stuffot, mert úgy érezték, hogy valami „rapszodikus” filozófia történik nálunk, nem professzionális. Persze, ez mind igaz, mert nem a filozófia a fő, hanem a gondolkodás, hogy „heideggerül” fogalmazzak. — Térjünk vissza erre az „agorára”. Amennyiben nincs agora, márpedig azt mondod, hogy nincs, akkor mi van? Akkor az adófizető állampolgárok pénzét mire költjük? — Hogy mi, a filozófusok mire költjük? — Igen, van értelme az egyetemi filozófiai oktatásnak, filozofálásnak, ha a lételeme, az agora hiányzik? — Most azért ez az adott helyzet, hogy nincs agora, hogy nem tárgyalunk egymással. Például mi olyanokat is próbáltunk bevonni a Stuff ba, akiknek semmi közük nincs a filozófiához: közgazdászokat, szociológusokat stb. És ők nem nyitottak az ilyesfajta beszélgetésre, mert általában nem létezik olyan megtelepedett diskurzus, ami a kritikának helyet adjon. Hogy mi létezik? Egy nagy érdekjátszma az egyetemen, elfásult filozófiaoktatás, két rossz könyvtár, hogyha Kolozsvárra gondolunk, a kari, illetve a Központi Egyetemi Könyvtár. Mi van még? Van egy pár elöregedett tanár, vannak jó tanárok is, csakhogy ez így nagyon kevés. — Említetted a nyitottságot. Szerintem az agora mai értelemben eleve a nyitottságról szólna. Ezen a „virtuális” agorán, ami nincs, vagy hogyan is fogalmazzak: „ellenagorán”, „negatív agorán”, ami mintegy lenyomatként létezik ... — Szerintem a negatív agora az más lenne. Amennyiben létezne agora, akkor lehetne elgondolni egy „ellen”-agorát is ... — Én egy ilyen „lenyomatra” gondoltam, amiről Derrida beszél a „khóra” kapcsán. Hogy tulajdonképpen a helye megvan, csak épp ő nincs meg. — Most nem vitatkozni szeretnék, de arra gondolok, hogy ez az egyetem-modell, a Humboldt-típusú egyetem, amit a németektől vettünk át, az eleve nem úgy volt elgondolva, mint egy agora. — Én azért kapcsolódnék mégis az „agora” fogalmához, mert te az egyetem melletti „tisztátalan” kritikáról beszéltél. — Nem nagyon szeretem azt a szót, hogy agora. Nem szeretnék hozzákötődni. Lehetne beszélni civil társadalomról, civil szféráról, de nem agoráról. Az agora, hogy visszafordítsam azt a szót, hogy lenyomat — az agorában benne van a túl görögös lenyomat. Ez ma már nincs. Ezt nagyon jó lenne elfelejteni, mert a modernitás azért mégis működik. — Számomra a „túl görögös” kérdés kapcsán az a probléma mutatkozik meg ... — Nem túl görögös. Eleve görög. — Azért a görög kultúrában működött egyfajta dialógus-modell. Na most, a „dialógust” vetítsük rá az adott társadalmi képletre, arra, hogy itt különböző kultúrák élnek egymás mellett, az én értelmezésem szerint inkább egymással párhuzamosan. Gondoljunk most a magyar és a román kultúrára. Hogyan látod te ezt a kérdést? — Él ez az elgondolás, hogy itt Erdélyben különválasztjuk a magyar és a román kultúrát. Ez szerintem csak egy új divat, amelyet olyan elméleti kérdések szerkesztettek össze, amelyek minket nagyon kevéssé érdekelnek. Most a multikulturalizmusra gondolok. Ez egy behozott fogalom, működhet Amerikában, ahol él egyfajta multikulturalizmus, van kínai negyed, spanyol negyed és így tovább. De itt mi nem vagyunk negyedekre osztva. És ha jól megnézed, még falvakra sem vagyunk osztva. Véleményem szerint itt nem lehet beszélni magyar és román kultúráról. A kettő ugyanaz. Elválaszthatatlanok. És ez azért is működik, mert — szerintem — az ilyesfajta „kulturális” kritériumokat fel kellene váltani egy valódi szociálpolitikai kritériummal, melynek szempontjából mi mindannyian egy monokultúrát képviselünk, Granel szavaival élve. — Én itt azért ellentmondanék, mert nagyretorikai szinten nézve, az erdélyi magyarság eléggé hermetikusan bezárkózott a saját kultúrkörébe. Ugyanakkor előállt az a helyzet, hogy az erdélyi kultúrát a nagymagyar kultúrához viszonyítva próbálják meghatározni, ami abszurd helyzetekhez vezet. És te, mint aki lefordítottad Vajda Mihálynak az Antikarteziánus meditációit román nyelvre, sajátos helyzetben vagy. A beszélgetésünk előtt mondtad már, hogy a „közvetítő szerep” az ilyesfélékre utólag van ráaggatva. Milyen volt a recepciója a fordításodnak? — Itt most sok kérdés tevődött fel, és egyenként szeretnék válaszolni rájuk. Van olyan, hogy az erdélyi magyarság viszonyítja magát az „anyaország” kultúrájához, ez normális, persze. És ez történik is. Csakhogy nem létezik olyan erdélyi magyar értelmiségi, aki ne fogná fel, hogy itt kell dolgoznia, itt él, és mint államhoz Romániához van kötve. De nem ez a fontos. Mert amennyiben az én esetemben közvetítésről lenne szó, akkor nem kultúrák között közvetítek. Főként azért nem, mert a kelet-közép-európai országok között nem annyira nagyok a különbségek, hogy kulturális összeütközésekről tudnánk beszélni. A magyar és román kultúra között nincs kulturális összeütközés. Jó, megvan az, hogy más nyelvet beszélünk, de ez Erdélyben már relatív. Mert itt már elég sok fogalom a román nyelvből átvivődött a magyar nyelvbe, a magyarból a román nyelvbe, ez oda-vissza kapcsolat. Például én úgy tanultam meg magyarul, hogy az apám magyar, mi magyarul beszélünk otthon, ezért én egy „konyhamagyart” bírok inkább, nem az „akadémikus” magyar nyelvet, nem is próbáltam meg magyarul írni soha. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék magyarul írni valaha. Azt szeretném mondani, hogy az átlag magyar, aki magyarnak vallja magát, az mégis egyfajta ilyen „konyhamagyar” nyelvben él. Az egész fordítás-kérdés számomra nem arról szólt, hogy én most közvetítek-e vagy sem, hanem arról, hogy hogyan tudok átültetni egy eredeti Heidegger-interpretációt román nyelvre, amelyben már kialakult egy Heidegger-szakzsargon. A probléma abban állt, hogy próbáld meg kimutatni, itt másról van szó, de úgy mutasd ki, hogy a román szakzsargont is beszéld. Hozzá kell tennem, hogy a fordításomban a gyenge részek mellett nagyon sok jó dolog is van, például az, hogy megismerünk egy olyan kelet-közép-európai gondolkodót, aki a román nyelvterületről hiányzik. És hiánycikk. Egy ilyen gondolkodást itt nem találunk. Miért nem találunk? Mert itt Heideggert nagyon romantikusan értelmezzük, nagyon „filozófiailag”, mondhatnám, és Vajda pontosan azt csinálja, hogy konkretizálja Heideggert. Nekem ezért tűnik fontosnak és nem a kulturális közvetítés miatt. Még fontos az is, hogy van mondjuk tizenöt ember, aki visszajelzett nekem, hogy milyen jó Vajdának a gondolkodása, és mennyire jó volt, hogy ők ezt el tudták olvasni. Ez sokat számít. Amennyiben arra gondolok, hogy nem is Kolozsvárról történt meg ez a visszajelzés, hanem Temesvárról, Bukarestből vagy Iaşiból, akkor ez jó. — Térjünk vissza arra, amit mondtál, hogy itt Erdélyben magyar és román párhuzamos kultúra nem létezik. Sajátos helyzetedből adódóan nyilván nagyobb rálátásod lehet. Én úgy vélem, hogy míg a magyar értelmiség, mert most róluk beszélek, többnyire olvassa a román szak- és egyéb irodalmat (illetve ez is jóindulat és szakmai tisztesség kérdése), addig a román értelmiség mennyire van tisztában azzal, hogy a magyar térfélen mi történik? — A magyar értelmiséginek megvan az a lehetősége, hogy román könyveket olvasson, mert hát televannak a könyvtárak velük, vagy a könyvesüzletek, nem? De a román értelmiség nem olvashatja a magyar könyveket, egy, mert nem tud magyarul, kettő, mert nincsenek könyvek. Vagyis nincsenek itt a könyvek. Mondjuk, magamra gondolok, aki olvasok magyarul. Jó magyar könyvet nem lehet kapni, csak egyetlenegy helyen Kolozsváron, a Polisnál. És ide sem jut el mindig az, ami engem érdekel. — Sajátosan erdélyi kultúra szerinted van? — Ez egy nagyon nehéz kérdés. — A premisszáid alapján ide lehet konkludálni. — Lehet, hogy van. De mi értelme ennek, hogy van-e vagy nincs? — Azért kérdeztem erre rá, mert a Balkon művészeti folyóirat szerkesztője vagy. Amit viszont többen összemostak a magyarországi Balkonnal, holott a szerkesztők, többek közt Te is, tiltakoztok ez ellen. Hogy ez a folyóirat nem a magyarországi Balkon román fordítása, hanem — én úgy nevezném — ez egy kolozsvári Balkon. — Igen, mi is így nevezzük, hogy kolozsvári Balkon. Miről is lenne szó a Balkonnal kapcsolatban? A Balkon egy olyan kortárs művészeti lap akar lenni, ami Romániában nincs. Létezik három kortárs művészeti lap, kettő a Balkonon kívül, amelyek nagyon gyenge átiratai az úgynevezett kulturális eseményeknek. A Balkon pont ezt a hiányt próbálja betölteni: komolyan felvetni a kortárs művészet problémáit, amennyiben léteznek ilyenek. Persze, a magyarokkal dolgoztunk együtt, a budapesti Balkon nal, ott már kidolgoztak egy másfajta struktúrát, amit itt nem találtunk meg, és amit az itteni szerkesztők még csak most tanulnak. Nagyjából ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint például az Octogon, ami nagyon jó desing-lap, és ami nagyon kevés hatással bírt eddig a román kultúrában. Jelezni szeretném, hogy az első két szám után még félve néztek ránk, és nem nagyon értették, hogy miről van szó. Találkoztam az Arta egyik szerkesztőjével (az Arta egy nemrég feléledt romániai művészlap), és ő pontosan azt hitte, a Balkon tényleg csak fordítás, neki semmi köze ehhez, a román művészetről a lapunk nem beszél. Mi pontosan ezt a gondolkodásmódot próbáltuk „kiütni”, amikor elkészítettük a harmadik számot, ami tényleg az eddigi legprofibb és a legjobb, amely már szinte teljesen csak a román kultúrának szól. — Amit ti csináltok a Balkonnál vagy a Stuffnál, az mennyire van összefolyva a politikummal? — A Stuffnál inkább, mint a Balkon nál. Azt hiszem, hogy pont a Stuff hatodik számába fordítottam Vajda Mihály egy szövegét, ami pontosan erről szól: értelmiségi vagy politikus? Arra reflektál, hogy sok értelmiségi megpróbálja felvenni a politikus szerepét, amire Vajda azt mondja, nem rossz. Nem rossz addig, amíg nincs egy profi politikus-szféra. De amikor már egy ilyen profi politikus-szféra létezik, akkor az értelmiséginek már semmi szerepe nem kellene hogy legyen, vagyis valaki nem lehet politikus is és értelmiségi is ugyanabban az időben. — Szerepzavarban szenved tehát... Ti érzékeltek valamifajta reális veszélyt a most ősszel tartandó választások utáni lehetséges „visszarendeződés” kapcsán? — Nem. Én legalábbis nem érzek ilyesfajta veszélyt. Lehet, hogy nem érzékelem jól a dolgokat. Erre a kérdésre csakis akkor lehet válaszolni, amikor már a dolgok megtörténtek. Amikor a veszély már létezik. — Ezek szerint a „civil társadalmi szféra” kikerült az aktuálpolitika befolyása alól? — Ez még nem történt meg, szerintem. Azért sem történhetett meg, mert nem alakult ki egy civil társadalom Romániában. Ez még csak most van meglévőfélben. De ha lesz is, normális, hogy a politikum és a média fog ráhatni valamilyen formában. Mert nem létezik olyan civil társadalom, amely teljesen fel lenne szabadulva ezek alól. — Ti miért csináljátok a Balkont és a Stuffot? Én ahogy látom ezeket a „műhelyeket”, mindegyik önmagában „monadikus” világot képez. Monász-szerűek. Önmagukba zárva szűk szakmai közönséghez szólnak, és nagyjából teljes világot reprezentálnak vagy prezentálnak, viszont a társadalom egészéhez, értsünk egyelőre bármit ezen, nem igazán van közük. — Az rendben van, hogy a Balkonnak nem lehet köze mindenkihez, mivelhogy művészeti lap, elsősorban a művészekhez, művészettel foglalkozókhoz szól. A Stuff nem. A Stuff, amennyiben filozófiai kritikát művel, többeknek szól, mint csak a filozófusoknak, filozófiával foglalkozóknak. Erre konkrét példáim is vannak. Hazaviszem a Stuffot Szatmárra, a szüleimhez, hogy megmutassam, mit csinál a gyerek Kolozsváron, mire adják a pénzt, és akkor így terjed, barátokhoz kerül, meg összevissza, és azt vehetjük észre, hogy hat. De gondoljunk csak például arra, hogy milyenek a visszajelzések. Eljutott például Bukarestbe, és valaki írt egy recenziót az Observatorul cultural ba, amit a Stuff stílusában fogalmazott, ironizáló szándékkal. De ez már hat a többiekre is, akik olvassák ezt a recenziót. Az igény viszont tényleg társadalmi szinten tevődik fel, már ami a Stuffot illeti. — Egy utolsó kérdés. A választásra készülődő pártok mindannyian „zászlajukra tűzték” az európai integráció jelszavát. Te mint egy művészeti, művészetelméleti, illetve egy underground filozófiai folyóirat szerkesztője hogyan látod: miről szól az integráció? — Hogy miről szól az integráció? Arról, hogy mi azt hisszük, létezik egy Európa, amely nyitott karokkal vár bennünket, ezt elmondjuk mindenkinek — már a politikusok nézőpontjából próbálok fogalmazni. Szóval elmondjuk az embereknek, hogy nekünk most „be kell integrálódnunk” Európába, és közben elnézhetjük azt, hogy az életszínvonal Romániában a földön van, vagy azt, hogy Iaşiban akárki kinyírhat egy szakszervezeti vezetőt. Ezt eladjuk az embereknek. Ezt nevezzük politikának. Szerintem olyannak nem kellene léteznie, hogy Európa, integráció, sem integráció általában. Arra kellene koncentrálnunk, ami belül van, ami bennünket érdekel. Ezt csináljuk végig. — Belül, hol? — Az államon belül, eredendően. Ami az országon belül van, itt életszínvonalat kellene biztosítani stb. És ezt nem lehet úgy véghezvinni, hogy nem létezik civil társadalom, hogy nem létezik semmiféle kritika, vagy amennyiben van, akkor a kritikának semmiféle eredménye nincs. Ezt az egész Európa-mesét el kellene felejtenünk. |