Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Csiki László Vázlat egy álomról Írtam már, sok évvel ezelőtt, egy édesbús eszmefuttatást ezzel a címmel, és benne nagyjából azt, hogy Erdély egy, a hegyek zugába feltorlódott kis Közép-Európa, annak összes szépségével és nyomorúságával. Mindenki kisebbségi benne valamiképpen (nemzetileg, gazdaságilag vagy akár nemileg); végül is egymás kisebbségei vagyunk eme kiszabott földi téreken. Sok mindenről szóltam akkoriban és főként Erdély dicséretére: nemzetközi hallgatósággal igyekeztem megértetni, ugyanis, hogyan szorítják ki belőle — s belőlük — a kényszerek a világnagy gondolatokat. Magyarán, tehát röviden: ha mindenfelől szorongatnak, csak a magasság felé van út. Ezért is kezdtem a szellemről, a művészetekről beszélni nekik.* Most is erről szólnék. Most azonban egymás között vagyunk. És megtörténhet, hogy belülről nem vagyunk olyan szépek, mint kívülről. Egymás között is úgy vagyunk, hogy én például postacímemet tekintve jó ideje egy másik országban élek. Anyaország az, ha igaz. De Wass Albert már idegen „új világban” volt s maradt erdélyi. Mások másutt. Tamási Áron azt írta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az úton-útfélen ezt idézők figyelmét halkan felhívom arra a „valaholra”. Erdély eszerint nem puszta földrajzi hely vagy kategória. Könnyű lenne következtetésként hevenyén azt állítani: Erdély egy szellemiség neve. Igen ám, de ezzel mintegy feladnánk a valóságot, mely ezt a szellemiséget magasra indította; meglehet, olyan éteri-intellektuális szférába szállnánk, hogy talán már nem is látszana a föld és annak nemzetiségét, állapotát tekintve sokféle embere; csupán újabb bölcseleti mítosszal szaporítanánk az eddigieket, melyeket a legjobb szándékkal terjesztettünk világszerte, akár adatok és tények helyett is (azokhoz különben sem férhettünk hozzá). A cél nyilván az volt, hogy politikai figyelemre, sőt tettre bírjuk ama világbíró hatalmakat. Mítoszokkal, versekkel próbáltunk történelmi döntéseket kicsikarni. Ez enyhén szólva illúzió, ugyanakkor szép és némileg öncsaló paradoxon. Jellemző ugyanakkor az erdélyiekre — már amennyiben mindannyian művészek lennének. Magyarázata persze rengeteg akad, első helyen az, hogy más eszköz, mód nem volt szülőhelyünk ügyét a világ elé vinni. Elmondtuk tehát, hogy ez a tolerancia és a hagyomány földje — mutogatták is jó néhányan a romló székelykapuk képeit, a népviselet ládafiából elővett csodáit —, szellemében pedig (idézem) valamiféle „eggyélényegülése” embernek és földnek. Szép lenne ez így — csakhogy több emberöltő, kivándorló embertömeg és emberhalál bizonyossága mást mutat. A világ más részein, a tetejébe, nem igazán értik kiművelt szóhasználatunkat. Azt az elszigeteltség, ha nem éppenséggel a belterjesség szülte, bizonyára. Mintha egymásnak mondtuk volna, amit amúgy is tudtunk. Összezárt az, amit „önmegtartásnak” neveztünk, és annyi erőt fordítottunk közben a túlélésre, hogy életre már alig futotta belőle. Meséinket és szavainkat csakis a miénkhez hasonló gondokkal küszködő közeli szomszédaink és „az együtt élő népek” érthették volna — már ha nem ellenérdekeltek, következésképpen nem ellenmítoszokkal fogalmazzák meg önmagukat. A tolerancia és a hagyomány szép eszme, de a gyakorlatban úgy látszik, a kölcsönös toleranciák, a közösnek nevezett hagyományok éppenséggel kioltják egymást, nemhogy erősítenék. Az eszményi Erdély-kép olyannyira megcsonkult emiatt, hogy jó ideje már arra az alaptételre biztatják egymást a különféle nemzetek szószólói: ismerjük meg egymást! Eszerint ehhez nem volt elég ezer év. A művészetről, a szellem tartományáról, ezeken belül is az irodalomról beszélek, a gyönyörű hitekről, elméletekről — és megcsalattatásukról. Úgy látom, a köznép, akinek — és nem annyira akiről — a versek, regények szóltak, másként élte meg a sorsát, mint önkéntes és gyakran hősies szószólói. Ismerte a más nemzetbeli telekszomszédját, hozzáadta a lányát, és még annak halottját is elsiratta. Vagy máshová vitte tudását, erejét, és hagyta a földjét. Nem identitásról, eszméről beszélt, hanem az anyanyelvén. Ismerjük el: azt is rongálta közben. Lassan már nem is az anyjától, hanem az irodalomból tanulta — már ha olvasott. Ez a tény már elég lenne ahhoz, hogy az erdélyi irodalmat, melynek sem földrajzi, sem szellemi határait nem ismerjük igazán, önvizsgálatra késztesse. Jórészt megtették ezt máris a fiataljai, már a puszta jelenlétükkel is. Az erdélyi irodalomra jellemző ugyanakkor, hogy vannak — minthogy mindig is voltak — ragyogó ifjai. Köztük olyanok, akik nem vállalják. Mi több, lázadnak ellene. A hősies hiányai, a bátor egyoldalúsága ellen — mondhatnám. De hát, tudjuk, szülőjével szemben lázad legőszintébben a gyerek. Irt erről, már régen, a maga fiatalkorában, Farkas Árpád is. Tétován mondom, mégis igaz lehet, hogy Erdély vívódó meg-megújulásának vagyunk tanúi újra az irodalomban, és hogy nincsenek erdélyibbek azoknál, akik ostorozzák vagy idegenkednek tőle. Nem tudják-vallják talán, de ugyanannak a szellemiségnek a szülöttei, amellyel ellenkeznek. Az állandó nyugtalanság, újrakezdés, mást akarás indulatával teszik ezt, egy olyan vidéken, ahol már vallást is megreformáltak, új, világértelmező matematikát is kiműveltek. Talán arról van szó, hogy nem akarnak kisebbségiek lenni ezek a mi fiataljaink. Önmaguk akarnak lenni. Ami, persze, közhely — de ilyeténként maga az élet. Én jó ideje távolról, talán mégsem kívülről, boldog irigységgel figyelem őket. Felismerhető a sajátos, művek szerkezetét és mondatokat alakító észjárásuk — főként a költészetben. Ez egyre személyesebb, „alanyibb” — talán a világdivat ellenében is, szerencsére. Megtörténhet, hogy éppen ezért legerősebb megnyilvánulása az erdélyi irodalomnak a költészet. A felszabadult önvallomás. Közszolgálati szerepét végre-valahára meglévő, habár még csak úgy-ahogy működő intézményekre hagyva, a vers gáttalanul, sőt gátlástalanul mondhatja a magáét, akár az illető intézménzek ellenében. Nem erre vágytunk volna, öregedőfélben levő pályatársaim? Azt se feledjük, hogy eyek ay „új undokak” a mi gyerekeink. Búsonghatnék azért itt egy sort, hogy halványult némileg az erdélyi líra nyelvi sajátossága, metaforikus irálya, a transzcendens iránya. De gondoljunk bele, a magyar nyelv még egy évtizeddel ezelőtt is legalább annyira a nemzeti identitás kinyilvánításának az eszköze volt, mint amennyire kommunikációs eszköz, gyakran még a költészet is használta csupán, élt vele. A költészet pedig a nyelv gyönyörűsége, a nyelv maga, nem vele, hanem benne él. Kortárs utódaink viszont már érezhetik, önazonosságuk olyannyira magától értetődő, megélhető: nem kell szót vesztegetni rá. Nem a szót kell vesztegetni rá. A magyarul írás még nem feltétlenül költészet; de mostanában, egyéb kényszerű szerepétől megtisztulva, a köznyelvet jobban követve — és nem csupán művelve — vállalja, hogy nem mindennap jár ünneplőben, hanem — otthonosan, magabiztosan — pongyola lehet, ha úgy érzi jól, szabadnak magát. Bevallom, én úgy érzem néha, veszítettünk is valamit, miközben a nyelv levetette népviseletét — de nyertünk talán hajlékonyságban, természetességben; a hitelességben, a szabadságban éppenséggel. Itt jutottam el mondandóm velejéhez. Volt egy nyomasztóan hosszú, ám remekműveket kisajtoló korszaka az önmagában is paradox kisebbségi létezésnek, melyet leginkább a „sajátosság méltósága” szlogennel jellemezhetnék. Reményeim szerint a sajátosság természetességének kora is elkövetkezik. A sajátosság méltósága a maga dacos fennköltségében a megmaradást, az őrzést, a felszegett fejtartást jelentette. Megtartó és egyúttal védekező álláspontot fejezett ki. Erőt, jellemet arra mozgósított, hogy rendületlenül helytálljon. Hogy a sajátosság (vagyis a magyar identitás) kinyilvánításán túl méltósággal viseljük a nyomort, a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot; mi több, értékké tegyük mindezek tűrését. Egyesek szerint a reménytelenség filozófiája ez, következményeit tekintve pedig a fennálló állapotok elfogadása. A szenvedés foka már-már értékmérő lett, a fájdalom mindig magasztos, a puszta megszólalás már hősies. A magyar mivolt önmagában is minőségnek tetszett — noha tudjuk, hogy aki nem jó magyarnak, embernek sem alkalmas. Védtük tehát saját ostobáinkat, dilettánsainkat is. Árulónak nem azt neveztük, aki a diktatórikus hatalom szolgálatába szegődött, hanem aki magyarként állt oda; vagy aki mást vallott, mint amit azzal szemben egyedül üdvözítőnek hittek jó néhányan. Ismerjük el, utólag legalább: gyakran elzárkóztunk másoktól, még a más nemzetbeli barátainktól is, és gyakran zártuk ki egymást ugyanegy életből, szellemből azzal, hogy egységben az erő, és azt egyöntetűen kell kifelé, a védekezésre fordítani. A tetejébe, úgy látszott, mintha a többségbe tartozó ember eleve pártkatona lett volna, a kisebbségi pedig eleve ellenzéki. Őszintén szólva sokáig számomra is egyszerűbbé tette a világot az effajta megítélés. Megnyugtatott, már-már megvigasztalt, hogy ez a világ sora, és annak én születésemtől fogva a jobbik feléhez tartozom, noha sorstársaim sem mindig hagyják, hogy részt is vállaljak belőle. Fájt-sajgott-rángott eközben minden ízem, alig-alig merészeltem vidám rímeket írni. Egy kevéssé ismert román írótól, Mauriciu Blechertől kölcsönözve a példát, aki rövid felnőtt-életét, mintegy tíz évet gipszágyban szenvedett végig: a fájdalmat úgy lehet leginkább elviselni, ha nem ellenkezik vele az ember, teljességgel átadja magát neki, sőt a vele való egyesülésben a végletekig felkorbácsolja. Akkor már élvezni is lehet. Nagy felismerés ez, de csak a halál árnyékában. 1988-ban egy másik, ezúttal egy alkalmilag betiltott író, Mircea Dinescu bátor-botrányos megnyilatkozása kapcsán jutott eszembe először, hogy a sajátosság természetességét kellene elérnünk. Azt jelenti ez: eleve és elvből nem fogadjuk el, hogy nemzetiségünk vagy akár földrajzi, anyagi helyzetünk szerint kisebbségiek vagyunk, és ha mégis azok lennénk, azt természetes állapotunkként kellene megélnünk. Egyik — de csakis az egyik — eleme sorsunknak a helyzetünk, de nem a jellemvonásunk. Ne tegyük azzá, ha rajtunk múlik, és akkor sem, ha másokon. De hát azonkívül, hogy kisebbségiek vagyunk — és maradhatunk bármely országban —, vagyunk még szerelmesek, apák, fiúk, lányok, anyák, szőkék, barnák, istenhívők és rablógyilkosok is. A legszebb közhellyel szólva: emberek vagyunk. Jönne bár — mondom —, hoznánk el mi magunknak azt az időt, amikor sajátosságunk kinyilvánításáért nem kell többletenergiát elvonnunk a munkánktól, a szerelmünktől, a családunktól, de még az ellenségeinktől sem. Hadd legyen az természetes, adott és magától értetődő — úgy, hogy mások is értsék, persze. Egyetlenegy kényszert kellene elfogadni akkor: a saját képünket, olyannak, amilyen. Ez is lehet annyira nehéz, mintha kifáradásig másokkal néznénk farkasszemet. Tudom, de nem hiszem mégsem, hogy politikai alkukon, határrendezéseken múlik a kisebbségi lét, és végképp nem fogadom el, hogy a hatalom kegyéből adható, visszavehető az identitásom. Nem is harcolni akarok érte, hanem élni vele. Mondják, jön az egységes, egynemű Európa. Abban aztán kisebbségeik lesznek a mostani államalkotó nemzetek éppúgy, mint a kisebbségiek — vagy nem lesznek egyáltalán. Egymás kisebbségei leszünk, merthogy mindig is azok voltunk. Gondoljunk bele... de azért ne facsarodjon el túlságosan a szívünk. Lehet ugyanis hogy az egészet újra kell kezdenünk. |