Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Mihai Gălăţanu Nemzeti & bűnvádi sajátosság A románoknál a nemzeti sajátosság döntő vonás: a román ember nem képes elviselni túl nagy adag nyers igazságot. Ezt nemrég saját bőrömön tapasztaltam. Amit írtam (s ami valóságos botrányt váltott ki), nem annyira a pamflet jellegzetességéhez tartozik — szinte kézzelfogható igazság: a román nők en-gros-ban válnak prostituáltakká Isztambulban, a román gazdaság csöcse szilikon-kölcsönt vár a Nemzetközi Valutaalaptól, Románia történelmét (élen Mihai Viteazullal & Ştefan cel Maréval, a Szenttel) jócskán meghamisították több mint ötven éven át stb. Ami ennél is súlyosabb, hogy tovább folytatódik a misztifikáció: említett Ştefant szentté avatják, Eminescu születésének 150. évfordulója, melyen jelen voltam Botoşani-ban, vészterhes megemlékezéssé, maskarádévá vált, ahol felvonultatták a hadsereget díszlépésben, a halhatatlan, rideg szobor elé, a központi térre. A Törvénykönyv az Esztétikai Kódex helyettese lett. A hatvanas-hetvenes évek összképébe merevedett irodalmi értékek ma is a mérvadóak. A negyvenkét-negyvenöt évnél idősebb írókat, akik mögött irodalmi művek állnak, továbbra is „fiatalokként” említik, következésképp a kispadon ülnek, fiatal tartalékként (betömött szájjal). Egy híres labdarúgó nagyképűen visszautasítja az országos válogatottban való szereplését, mert nem kínálnak hozzá tálcán egy szállodát is. Egy agyalágyult pártot alapít, melyet a románság számára legszentebb fogalommal nevez meg***, s a közvélemény-kutatásokban több mint 10 százalékot ér el. Egy ilyen ország megérdemli, hogy addig korbácsolják, amíg magához nem tér. S azt mondják, hogy mindezt nem „szürrealista Romániának” kellene nevezni? Normális dolog ez? A valóság a román embert ingerlékennyé teszi. Híres asszimilációs képessége tulajdonképpen az identitás hiányával határos: nincs nemzeti eledelünk, mint ahogyan nemzeti italunk sincsen, amely a román bocskor lényegével essék egybe, mint ahogyan az oroszoknak van a vodka, a görögöknek az uzo vagy a metaxa (ami köznévvé alakult) stb. Pedig fantasztikus érzelmi potenciál birtokában vagyunk (ezért vannak nagy költőink) — s olyan kultúrának, hogy Ion Barbu, Bacovia, Cioran, Ionescu (osztozva rajtuk Franciaországgal), Mircea Eliade, Brâncuşi (a legnagyobb román, akit valaha kapott a világ), Ţuţea nagyságú személyiségekkel dicsekedhetünk. A román nép szónoki és szellemi géniuszokkal rendelkezik. Nem volt mindig gerince. Mivel lehetne egyébként magyarázni történelme legszégyenletesebb évét, 1940-t? Miként lehet Szibériára hagyni Moldova felét (köztük ükapám családját is) anélkül, hogy egyetlen puskalövés eldördült volna a védelmére? Ami engem illet, büszke vagyok. Nem a személyiségek végeérhetetlen névsora miatt, amelyet érvként sorolhatnék. Hanem mert Moldova gyakorlatilag feláldozta magát a történelem színpadán azért, hogy létrejöhessen az Egyesült Fejedelemségek. Mert feláldozta fővárosát, Iaşi-t, a románság (abban az időben) vitathatatlan kulturális központját. Amilyen román kultúra született akkor Iaşi-ban, sehol sem termett a valach nyelvterületen. Ezenkívül mit mondhatnék, a moldovaiak is olyanok, mint általában a románok. Vagyis kitartó erőfeszítésben nem túlságosan következetesek, tehetetlenség jellemzi magatartásukat, állhatatlanok talán, végső soron balkániak — akiket az orosz csizma ázsiai ravaszsága idomított. Vízi hídőr érintette őket, és rossz pálinka hatása érezhető rajtuk. Az igazság az, hogy se jó, se rossz ország nem vagyunk, a jó és rossz között helyezkedünk el. Távol törekvéseinktől, de azért nem teljesen semmirekellőek. Van még egy esélyünk: hogy a lehető legkíméletlenebbek legyünk önmagunkkal, hogy ne csapjuk be fölöslegesen magunkat. A szatíra és a pamflet megmenthetne bennünket. Ha eleget ostorozzuk magunkat, a következő nemzedékek talán magukhoz térnek. Ezért az utóbbi évtizedben nagy viták középpontjába került a Patapievici-mozzanat, az Eminescu körüli polémia mozzanata, az Egyetem tér mozzanata. Keményen vitatni hibáinkat — ez talán az egyetlen esélyünk. Akár úgy, hogy az eleven húsba vágunk. Meg kell változnunk s egy olyan történelembe kell vetnünk magunkat, amely Moromete**** szavaival élve — megelégelte, hogy állandóan türelmes legyen velünk. |