KorunkNovember 2000
 November 2000
Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa


  Előszó
  

  Jövő és érték
  Egyed Péter

  Vázlat egy álomról
  Csiki László

  Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után
  Vasile Puşcaş

  Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról
  Balogh András

  Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai)
  

  Európai integráció és politikai készségek
  Szász Alpár Zoltán

  Szilágyi Domokos utolsó monológja
  Vári Csaba

  A „tisztátalan” filozófiai kritikáról
  Polgár Alexandru

  Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá
  (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai)

  Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel
  Szonda Szabolcs

  Az erőszak sátánkeringői
  Bogdán László

  Ikervers
  Mózes Huba

  Etnikai specifikum és közös sajátságok I.
  Vajda László


Toll
  Mi mind, jó románok
  Radu Pavel Gheo

  Nemzeti & bűnvádi sajátosság
  Mihai Gălăţanu

  Miféle sajátosság, uram?
  Irina Nicolau


Műhely / Atelier
  „A költők — az emberiség szíve”
  


F-akták
  A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa
  Manfred Pütz


Világablak
  „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok
  Dénes Iván Zoltán


História
  Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I.
  Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor


Mű és világa
  Márai Sándor Vörösmarty-mondata
  Fried István


Közelkép
  Csatlakozás közérthetően
  T. SZ. Z.


Téka
  „De itt lenn minden unt és ostoba.”
  Demeter Szilárd

  Romániai Magyar Évkönyv 2000
  K. K. Gy.

  Olvasószolgálat
  


Talló
  Ortodoxia és nacionalizmus
  S.L.

  Mircea Dinescu új lapja
  Kántor Erzsébet

  Hungarian Minorities Monitor
  K. K. GY.

  Románok Európa kapui előtt
  SZ.G.

  Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról
  Kántor Lajos



  Számunk szerzői
  

Vajda László

Etnikai specifikum és közös sajátságok I.

— Honnan indult Vajda László, müncheni etnológiaprofesszor életútja? — Hetvenhét éve születtem Budapesten. Életem formatív éveit is ebben a városban töltöttem, rövidebb-hosszabb megszakításokkal. Később aztán az országnak elég sok részét megismertem, kezdetben rovargyűjtőként, később mint etnográfus és mint a régészek kísérője és kollégája. Famîliám nem játszott nagy szerepet szellemi fejlődésemben. Anyám jónevű írónő volt, Molnár Kata, akit ´45 után persze alaposan elfelejtettek. Muzsikus apám nagyon korán meghalt. Anyám újra férjhez ment, de a mostohaapámmal sohasem volt igazán szoros kapcsolatom. A gimnáziumot a piaristáknál végeztem, ami máris jelzi: anyám erősen katolikus szellemiségű volt. Ez rám őszintén szólva nem hatott, egészen „tehetségtelen” vagyok vallásos téren. De hát ott ültem a piaristáknál, akiknek valószínűleg nem sikerült előkészíteniük utamat a mennyországba, mégis hálás vagyok nekik, mert igen tisztességesen megtanítottak latinul. Nem hiszem, hogy akad manapság a német etnológusok között valaki, aki nálam jobb latinista volna. Gimnazista koromban először a zoológia iránt kezdtem érdeklődni. A rovarok érdekeltek, bizonyosfajta rovarok elterjedése. Olvastam is sokat, és három szemeszteren keresztül zoológiát hallgattam az egyetemen. De akkor már párhuzamosan elkezdtem Viski Károlynál néprajzot is hallgatni. Bevándoroltam az Északkeleti-Kárpátok egy részét, majd 1942 nyarán Székelyudvarhely vidékét. Akkor még nem adtam fel teljesen a zoológiát, de egyre inkább foglalkoztattak az emberek, főleg a pásztorok. — Milyen benyomásai voltak a néprajz iránt érdeklődő pesti egyetemi hallgatónak Erdélyben? — Erdéllyel engem tulajdonképpen biográfiailag csak egy rövid időszak köt össze: 1943-ban már főszakként is néprajzot tanultam Viski Károlynál, aki akkoriban a Közgyűjtemények Országos felügyelője volt, és többek között egy szabadtéri néprajzi kiállítást tervezett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum keretében. Valamiért rám esett a választása, és Gaál Károly kollégámra, aki szintén nála tanult. Gaál Karcsi — ha jól emlékszem — csak a múzeumban dolgozott, de engem Herepei János, a múzeum igazgatója kiküldött a Hargitára, majd Erdővidékre. Gyönyörű feladat volt, mert arról volt szó, hogy a szentgyörgyi múzeum számára gyűjtsük össze lehetőleg mindazt, ami szemléletesen dokumentálja a havasi pásztorok életét. Ezért hetekig fönt éltem a havason a pásztorokkal. Rengeteget tanultam tőlük. Különben nem ez volt az első találkozásom a havasi pásztorkodással, mert két évvel korábban már töltöttem egy nyarat az Északkeleti-Kárpátokban, a mostani Kárpát-Ukrajnában. Azt az utat saját kezdeményezésemre tettem, oda nem küldött senki. Egész egyszerűen érdekelt, fönn éltem a havason, és sok pásztorral ismerkedtem meg. — Jó lenne, ha már most az elején tisztáznánk az olvasó számára, hogy mit ért a professzor úr az etnográfia, etnológia és néprajz fogalmakon. — Az etnográfia, magyar nevén néprajz, elsősorban leíró tudomány. Fő feladata a hagyományos kultúrák és kulturális jelenségek alapos — a társadalmi összefüggések elemzését is felölelő — bemutatása. A „néprajz” elnevezés az úgynevezett népi kultúra tanulmányozásának súlyponti szerepét sugallja, noha a „nép” fogalmat különbözőképpen lehet értelmezni. Régebben többé-kevésbé azonosították a parasztsággal, a modern etnográfusok azonban a városi kultúra hagyományos közösségi megnyilatkozásaira is kiterjesztik a figyelmüket. Úgy látom, hogy például egy régi székely fonó és egy városi sportegylet alapos, elemző leírása között nincs — vagy alig van — módszertani különbség. Ami az etnológiát illeti, úgy ez elsősorban nem leíró, hanem összehasonlító tudomány. A leíró és összehasonlító vizsgálatok között azonban nincs éles határ, sok esetben a kétféle munka messzemenően egybeesik. Én is etnográfiát: magyar néprajzot tanultam, de olvasmányaim az etnológia irányába vezettek, annál is inkább, mert főleg az Európán kívül élő népek kultúrái kötöttek le. Az etnológiát tehát egyetemes néprajznak lehetne — de nem szokás — nevezni. Én etnológusnak tartom magam, írásaim nagyrészt összehasonlító jellegűek. — Melyek voltak egyetemi évei alatt azok a szellemi áramlatok, amelyek meghatározták a professzor úr további tudományos szemléletét? — Érettségi után, ´41-ben bekerültem az Eötvös-kollégiumba, amely nagyon erősen formáló intellektuális műhely volt. Nem mondhatom, hogy kizárólag a kollégiumnak köszönhetem, hogy antifasisztává váltam, de mi ott rettenetesen gyűlöltük a nácizmusnak minden fajtáját. A nácizmust és annak a magyar — nyilas — változatát megvetettük és elutasítottuk. Egyetemi tanulmányaim sem voltak politikamentesek, lévén, hogy a néprajz nagyon sok népi-romantikust is vonzott. Mellesleg, sok évvel később fedeztem fel az Ethnographia egy régi számában, hogy például Szálasi Ferenc éveken át tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak. A szorosabban vett etnográfuskollégák között azonban nem voltak szélsőjobboldaliak, de — mint már említettem — hangsúlyozottan képviseltette magát a népi romantika. — Ide sorolja a népi írókat is? — Nem mindet. Nem hiszem, hogy a népi írók kategóriája tudományosan használható fogalom. Erdei vagy Illyés nem volt romantikus. Németh László munkásságának is csak egy bizonyos szakaszát jellemzik olyan sületlenségek, mint a „mély magyarság — híg magyarság” eszméje. De például Karácsony Sándor híveinek köre kristályosodási központnak számított, és ez engem már kezdettől fogva taszított. — Miből eredt ez az erős ellenérzés? — Az életformámból. Én urbánus ember vagyok, akit a népi kultúra éppen úgy érdekel, mint Michelangelo vagy Beethoven. Ez nem véletlen, ez egy adottság. Soha nem jutott volna eszembe, hogy az úgynevezett népköltészet (vagy amit annak tartanak) magyarabb volna, mint Vörösmarty vagy Ady. Szóval nagyon nehezen tudtam a népi-romantikusokkal kommunikálni. Mert teljesen más dolgok érdekelték őket. Más ideáljaik voltak, és másban hittek. — A professzor úr miben hitt? — Jó kérdés... — Vagy akkor beszéljünk inkább arról, hogy miben hittek a „népi romantikusok”? — Lükő Gábor, aki véleményem szerint különben igen jól képzett etnográfus, jó szakember, írt akkoriban egy egészen fura könyvet, amelynek már a címe is program volt: A magyar lélek formái. Hát ez az a fajta etnográfia volt, amelyikkel én nem tudtam mit kezdeni, mert megállapítottam, hogy ahol ő a magyar lelket vélte megtalálni, ott én, aki összehasonlító módon igyekeztem gondolkodni, sok mindent találtam, ami egyáltalán nem volt speciálisan magyar. Ennek az etnológiai szemléletnek különben Magyarországon is vannak hagyományai. Róheim Gézát említeném. Ő később azáltal lett világszerte ismert, hogy összekalapált egy messzemenően az ortodox freudizmuson alapuló etnológiát, amelyik szerintem zsákutca. De ez nem változtat azon a tényen, hogy kitűnően képzett szakember volt, hallatlanul nagy tudással rendelkezett, és magától értetődő volt számára, hogy ne csak a „magyar glóbuson” belül, a falutornya körül keresgéljen, hanem következetesen összehasonlítson. Egyik nagyon fontos munkájában (Magyar néphit és népszokások) van egy figyelemre méltó mondata, amely értelem szerint valahogy így hangzik: Európa népei még nem is tudják, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Ez egyfelől etnológiai diagnózis, másfelől program is. — Visszatérve az Eötvös-kollégiumra mint szellemi műhelyre... — Azok az évek nagyon hasznosak voltak szemléletem alakulását illetően. Hosszú éjszakákat vitatkoztunk át történészekkel, nyelvészekkel, filozófusokkal. Ezek persze meglehetősen éretlen viták voltak, de felejthetetlen számomra, ahogy a hideg éjszakában, pokrócainkba burkolózva, a vágni való cigarettafüstben például azon veszekedtünk, hogy melyikünk értelmezi helyesen Arisztotelészt. A kollégium csodálatos iskola volt. Akadt persze egy-két magyarkodó kollégánk is, ők „magyar módon” keresték az utat, s ez előbb-utóbb provincializmusba torkollt. Máig az a véleményem, hogy a provincializmus nemcsak kulturális elszegényedéshez vezet , hanem politikailag is káros. Most ugrom egy nagyot az időben: ha megnézi napjaink őrült, nacionalista mozgalmait („Nagy-Szerbia”, „Nagya-Albánia” stb.), azt fogja látni, hogy ezek vezetői alapjában véve provinciális figurák, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ, és képtelenek belehelyezkedni egy tágasabb, európai dimenzióba. — Létezik-e egyáltalában ez a sokak által tételesen megfogalmazott összeurópai dimenzió? Mert ha igen, akkor nem igaz, hogy az egész világ provinciákból áll. — A kérdés ebben a formában nem helyes. A kultúrák differenciálódása és integrálódása nem zárja ki egymást. Mindkét folyamat történeti tény. Az összkultúra provinciákra, dialektusokra tagolódik; ez a sokszerűség hallatlanul termékeny, mindennemű fejlődés egyik döntő tényezője. A provincializmus elutasítása tehát nem azt jelenti, hogy a kultúra etnikai, térbeli, szociális stb. provinciáit értéktelennek tartjuk. Ellenkezőleg: ezeknek a léte előfeltétele a kultúra gazdagságának. A „mi”-csoport tudata természetesen elválaszthatatlan a provinciák létezésétől. De a termékeny kapcsolatok koegzisztenciát követelnek, a „mi”-csoport végső soron magának árt, ha izolálódni próbál, vagy agresszív lesz. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert voltak biológusok, akik felfedezni vélték magukban a történetfilozófust, és egyes megfigyeléseket kritikátlanul általánosítva azt állították, hogy a csoportok ellenségeskedése úgyszólván természeti szükségszerűség. Az ilyesféle tanokat megcáfolta a komoly tudomány. A kulturális dialektusok léte tehát érték, ezeket gondozni kell, de ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a dialektusok rokonai egymásnak, és állandó kapcsolatok nélkül elsorvadnának. — A professzor úr generációjára két nagy név hatott: Szabó Dezső és Németh László. — Hát ez baráti körömre és rám nem érvényes! Többé-kevésbé ismertük munkásságukat, de mind a kettőt elutasítottuk. Szabó Dezsőt, aki különben fiatal korában maga is Eötvös-kollégista volt, kinevettük, az 1940-es évekre már komikus vagy inkább tragikomikus figura lett. Itt-ott voltak tisztelői, de az én baráti köröm nem tudta őt komolyan venni. Németh Lászlónak a neve akkoriban valóban zászló volt a népiesek számára, akiktől mi elhatároltuk magunkat. — Akkor ki volt az Ön Szabó Dezsője vagy Németh Lászlója ebben a korban? — Sok ilyen könnyű kérdése van még?! Nekem nagyon sok tiszteletre méltó öreg barátom és tanárom volt. Szeretetteljesen emlékszem a progresszív gondolkodású Viski Károlyra, aki akkoriban már valahogy belefáradt a munkába. Énrám személy szerint tudományos szempontból Marót Károly volt nagy hatással. Nem tudom felmérni, hogy mennyire ismerte, illetve ismeri őt a közvélemény, mert nagyon visszavonultan élt, és szakmailag kevesekre hatott. Majdnem jelképesnek mondható, hogy a fiatal etnológus Vajda egy görög filológusban, Homérosz-kutatóban, Marót Károlyban talált első tanárára. Őt a görög vallás is érdekelte, nagyon hamar elkezdett az összehasonlító módszerrel dolgozni, és bedolgozta magát a magyar néprajzba is, etnológiai irodalmat olvasott, úgyhogy könnyű volt közös témákra találni. Utólag nagyon hálás vagyok neki, többek között azért is, hogy engem, nagyszájú, türelmetlen diákot elviselt... valahogy megérezte azt, hogy ez a fiatal, bolond srác szereti a tudományt. De igazi, egyetlen mintaképem tulajdonképpen nem volt. — Az urbánus, baloldali táborban sem voltak példaképei? — Ezt a fogalmat, hogy baloldal, én itt nem használnám, mert nagyon pontatlan. Tény, hogy elutasítottuk azt, ami jobboldali volt. De politikailag igazából csak ´45 után váltunk érettekké. A háború alatt én roppant könnyelmű voltam, mert feltettem magamban, hogy nem leszek sem Hitler, sem Horthy Miklós katonája. Vagyis első naptól kezdve katonaszökevényként bujdosnom kellett. Végeztem ugyan valamilyen politikai tevékenységet is, de ez akkoriban magától értetődő volt. Barátaimmal, ahol lehetett, mentettük a zsidókat, a katonaszökevényeket, gyártottuk a hamis papírokat. Aki nem ismeri az akkori helyzetet, annak ez talán hősiesen hangzik. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a magyar ellenállási mozgalomnak aránylag könnyű dolga volt, mert mi tulajdonképpen csak ´44 őszén kezdtük el az ellenállást, amikor már fel sem tevődött a kérdés, hogy mi lesz a vége a háborúnak. Ha összehasonlítjuk magunkat a németországi ellenállókkal, hát akkor azok voltak az igazi hősök. Mindenesetre a háború vége számomra személyes felszabadulást is jelentett, hiszen mint bujkáló katonaszökevényt akármikor agyonlőhettek volna. A sors iróniája: az oroszoknak mindegy volt, hogy én ellenálló voltam-e vagy sem, egyszerűen az utcáról elvittek fogságba. Egy fél évet töltöttem Gödöllőn és Cegléden orosz fogságban, ahol leírhatatlan szerencsémre egy fogoly német orvos hajlandó volt megállapítani rólam, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Ott volt egy szovjet tiszt, aki, ha nem volt mellette a ruszin tolmács, azzal büszkélkedett, hogy tud valamicskét franciául. Ilyenkor én tolmácskodtam neki. Ő aztán erre a diagnózisra átadott a Magyar Vöröskeresztnek, ők pedig hazaengedtek. — Ez a szovjet intermezzó, gondolom kijózanítólag hatott a jövőt illetőleg? — Nem józanított ki, mert nem ölte ki belőlem a nácizmus sokkját. S ez nemcsak rám volt érvényes, hanem sok barátomra is. Túlzás nélkül mondhatom, hogy belőlünk Hitler csinált — átmenetileg — lelkes kommunistát. Ekkor kezdtem el Marxot olvasni. Főleg internacionalizmusa tetszett, mert ebben láttam a magyar provincializmusból való kilábalás egyetlen lehetőségét. A magyar hazafiság szűkkeblű értelmezése ugyanis elijesztett, a tényleges kulturális virágzás kerékkötőjének tekintettem. Tehát átmenetileg lelkes kommunisták lettünk, illetve azt hittük, hogy azok vagyunk. Aztán eljött a kiábrándulás időszaka is. Ha meglátogattuk egymást, mindig a könyvespolcra esett első tekintetünk, hogy kinek hány kötete van Sztálin összes műveiből. Voltak, akik nagyon gyorsan „kapcsoltak”, azoknál csak két-három kötet volt. Másoknál több. Őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy nekem mennyi volt. De ‘49—‘50-re már kevés illúziónk maradt. — Miért éppen a kommunistákra esett a választás? Akkorjában még a szociáldemokraták is nagyon erősek voltak. Vagy ott volt a Parasztpárt, amely szintén baloldali volt, ezen belül Erdei Ferenc köre kifejezetten szovjet-barátnak tekinthető. — Ismertem őket, Erdeit is. Sőt a szónak nagyon tág értelmében jóban is voltunk, de a környezetük... a magyarkodás, a kulturális szűkkeblűség mindig visszariasztott. Például a kulturális értékeknél nekik nem az volt a fontos, hogy milyen színvonalú egy regény vagy egy tudományos eredmény vagy egy festmény, hanem hogy magyar-e vagy sem. Ez az én szemszögemből egyszerűen elfogadhatatlan volt. Persze nemcsak a magyarkodók, de a kommunisták is nagyon durván szememre vetették, hogy kozmopolita vagyok. Amit megint nem vállalok, mert ismétlem: igenis helyeslem azt, hogy vannak különböző kulturális provinciák és csoportok — nevezzük őket nemzeteknek —, saját kulturális arculattal. Ha viszont a kozmopolitizmuson azt értjük, hogy nyitott vagyok mindenfajta érték iránt, jó, hát akkor kozmopolita vagyok. — Gondolom, ez a nyitottság jól megszilárdult kulturális identitást feltételez? — Természetesen. Ha akarom, ha nem, magyar vagyok. A formatív éveim Magyarországon éltem le, noha azóta már több évtizedet töltöttem itt, Németországban. De ha kinyitom a számat, minden német hallja, hogy nem vagyok német, és állítólag temperamentumom — „echt ungarisches Temperament” — is magyar... az ilyen általánosításoktól sohasem szabadul meg az ember. — Visszatérve a kommunizmusból való kiábrándulásra: mennyiben volt ez személyes tapasztalat? — A döntő, nagy fordulatot az embertelen kitelepítések hozták. Személyes ismerőseim is voltak a kitelepítettek között, s ami megdöbbentett, az, hogy ilyen „Nacht und Nebel Aktion” sémájára történt az egész, tehát még látszatra sem volt legális. Egész egyszerűen jöttek az ávósok vagy a rendőrök, és azt mondták, hogy az illetőnek van öt órája, hogy pakoljon, majd elvitték. Beszéltem erdélyiekkel, akiket a románok telepítettek valahová az Al-Dunához. Az körülbelül ugyanilyen lehetett. Az egész akció embertelen volt. Egyik ismerősömet is elhurcolták — szegény vénkisasszony, akinek az apja rajztanár volt a Ludovika-akadémián —, mert állítólag „osztályidegen” volt. Próbáltunk tiltakozni, teljesen eredménytelenül. Azazhogy nagyon is eredményesen, a szónak a negatív értelmében, mert ezzel saját magunkat is gyanússá tettük. ´55-ig vezettem a Néprajzi Múzeumban az Európán kívüli osztályt. Ekkor már nagyon forrongott a közvélemény. Hangsúlyozom, én a forradalom alatt semmilyen hőstettet nem vittem véghez. Azok közé tartoztam, akikről később azt mondták, hogy ideológiailag készítették elő a forradalmat. Ahol lehetett, bíráltam Rákosiékat, bíráltam a rendszert, próbáltam értékekről beszélni. Mai szemmel nézve jórészt nevetséges kérdésekről volt szó. Például emlékszem egy „elvtárssal” folytatott hosszú vitámra, akinek próbáltam megmagyarázni, hogy miért jobb író Kafka, mint Azsajev. Vagy ott volt az úgynevezett szocialista realizmus a képzőművészetben. Hajmeresztően nyilvánvaló volt az értéktelensége. Engem szoros barátság fűzőtt olyan művészekhez, akik egyszerűen képtelenek voltak szocialista realizmust produkálni. Például Illés Árpád, akinek ma a Nemzeti Galériában is vannak képei. Jó festő volt és nagyon szeretetre méltó ember. Borzasztó szegénységben élt feleségével és három kisgyerekével. Egyik alkalommal új képet fedeztem fel a műtermében, egy érdekes csendéletet. Mondom neki — Te Árpi, ezt most csináltad? — Múlt héten — felelte. — Hát ez csodálatos! Erre ő: — Igen, ez jó kép, de ahhoz, hogy ez a kép hasson, kéne egy kiállítás, ahol még legalább ötven hozzá hasonló színvonalú alkotás lenne. — Még eljöhet az idő. — Nem — mondja —, az nem fog eljönni. És tudod, hogy miért? Mert nem vagyok zseni. Ha az lennék, elküldeném a feleségemet a nyilvánosházba, s hagynám a gyerekeimet éhen halni, mert nekem festenem kell, festenem kell, festenem kell! Ehelyett azon töröm a fejemet, hogy hol tudnék felhajtani valami pénzt... — Hogyan alakult a professzor úr szakmai pályája a forradalmat megelőző években? — Meg kell említenem valakit, aki ezekben az években számomra fontos volt, bár sohasem tekintettem példaképemnek. Ortutay Gyuláról van szó, aki Viski Károly utódjaként a magyar néprajz professzora volt. Valamiért szimpatizált az én etnológiai szemléletemmel, olyannyira, hogy egy ideig tanársegédje lettem, majd áttett a Néprajzi Múzeumba, ahol rögtön elkezdtem az Európán kívüli gyűjteményen dolgozni, mert ennek addig még nem volt gazdája. Ez a gyűjtemény különben nemzetközi viszonylatban is jelentékeny: Magyarországnak sohasem voltak egzotikus gyarmatai, de mindig akadtak olyan utazó magyarok, akik etnológiailag érdekes anyaggal tértek haza. Ott volt Róheim ausztráliai gyűjteménye, a zoológus Bíró Lajosé, aki Új-Guineában gyűjtött össze egy fantasztikus etnográfiai anyagot. De említhetem Fuszek Rudolfot, az orvost is, aki Libériába került, ahol magas rangú egészségügyi hivatalnok lett, és nagyon szép afrikai gyűjteményt ajándékozott a múzeumnak. Szóval a Néprajzi Múzeumban jelentős értékek halmozódtak fel. Ortutaynak köszönhetem, hogy rögtön a fogságom után megvethettem a lábam a néprajzi körökben. Ő aztán miniszter lett — minisztersége külön történet —, hivatalosan a kisgazdákhoz tartozott, de állítólag a kommunista párt beépített embere volt. Nagy tehetségű, de roppantul becsvágyó ember. Pályájának ez volt a kulcsa. Minisztersége idején gyakorlatilag én vezettem az egyetem néprajzi intézetét. Hivatalosan Ligeti Lajos, a mongolista volt a helyettese, akivel akkor szorosabb kapcsolatba kerültem. Marótot már említettem, az én tudományos fejlődésemben döntő szerepet játszott, azért is, mert számára magától értetődő volt, hogy ha az ember egy problémával foglalkozik — mondjuk egy homéroszi kérdéssel —, akkor a teljes külföldi irodalmat is fel kell dolgoznia, és témaválasztásában sem szorítkozhat csak a magyar vonatkozásokra. Kérdezett: Hajdú Farkas-Zoltán