Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Bogdán László Az erőszak sátánkeringői 2000 októberének közepén „valószerűtlenül szelíd nap világította be” Sepsiszentgyörgy központját, amely a Szenzor névre keresztelt első Magyar—Román Filmszemlének adott otthont. A Budapesti Filmstúdió kezdeményezése már az esemény bukaresti beharangozásakor meglepően pozitív visszhangot váltott ki a román sajtóban a közeledő eseményről részletesen tájékoztató Cotidianultól; a díjkiosztás regisztrálásáig például a Ziua hasábjain és a Formula AS rajongóan lelkes, visszatekintő fesztivál-méltatásáig követve a meghívottak, filmesek és kritikusok, újságírók véleményét, valódi sikerként könyvelhető el ez a magyar—román, román—magyar kortársi „filmérzékelés”. Silvia Kerim idézett „időjárás-jelentésében” a Szentgyörgyön megtapasztalt tiszta és barátságos környezet a bukaresti „elszabadult és szennyezett világgal” szembesítődik, és „a mind élesebb román—magyar konfliktusok” politikai kitalációnak tűnnek. A Formula AS cikke a magyar fesztiváligazgató szavainak idézésével zárult: „Nekünk, Európának ebben a sarkában, továbbra is szükségünk van a szépre. Szükségünk van egymásra...” Szakmailag mind a magyar, mind a román filmesek, mind pedig a szemle nézői ünnepen túli tanulságokkal gazdagodtak. Szembetűnő volt a bemutatott román játékfilmek realizmusa, kemény kritikai hangja — az 1989. decemberi pillanat és a rákövetkező évek megalkuvásmentes értelmezése. Mircea Daneiluc, Dan Piţa, Stere Gulea, Bogdan-Cristian Drăgan, Sinişa Dragin filmjei bizonyára kordokumentumként is fennmaradnak; Lucian Pintilie alkotása képviselte ezen a filmszemlén a világszínvonalat. (A Terminus paradis kapta a román, Sass Tamás Rosszfiúkja a magyar filmek díját.) Ehhez a mozdulathoz kapcsolódik Bogdán László Pintilie-tanulmánya. A tudatlanság, az ôrület, a hülyeség és a gazság ellen írom ezeket a sorokat. A tudatlanság, az ôrület, a hülyeség és a gazság árulónak fognak üvölteni rejtett odúikban. Mert ôk kinevezték hazának és hazafiságnak magukat, hogy ezen a címen kiutalványozhassák maguknak a megmarcangolt, kirabolt, szerencsétlen országot. Elromlott az élet, megcsúfult az ember minden útja. Mocsárláz fojtogatja a lelkeket. A fórumot görények árasztják el, és gyáván lapulnak a nemesebb állatok. SZABÓ DEZSŐ: ROKAMBOL-ROMANTIKA 1. A TÖLGY (BALANŢA) — Pintilie remekműve, a Ceauşescu-korszak végnapjaiban játszódó A tölgy 105 perces felgyorsított téboly. Visszahozza a felejthetetlen nyolcvanas éveket, még egyszer démonikus erővel támasztja fel az aranykorszakot, hulló hangulatait, egész lepusztuló, hányigert keltő világát, nyomorúságos embertenyészetét. Az elképzelhetetlenül vigasztalan, hulladékkal és mocsokkal teli tájban néha megjelenik egy-egy behúzott farokkal oldalgó, zsákmányt kereső kóbor kutya, egy-egy támolygó részeg. A hősnő — Maia Morgenstern alakítja, felejetethetlenül — Kiskapusra kerül, lélektanásznak. Amint a hídon önfeledten rádióját hallgatja, néhány suhanc rátámad, megverik, meg is erőszakolnák, ha későbbi szerelme, egy rámenős fiatal orvos meg nem mentené... Igen: soha sehol nem látni ennyi idióta, infantilis arcot, fura figurát, zátonyra futott sorsot... Ha van város a világ legszebb országában, a földgolyó e páratlan helyén, amely jobban megfelelt volna a rendező céljainak, mint Kiskapus — ahol puha denevérszárnyakon száll a korom, s minden lehetőleg egy fokkal setétebb, mint másutt! —, nyilván azt választja, de nem volt. A színházi rendezőként is sikert sikerre halmozó Lucian Pintilie színészválasztása és -vezetése mintaszerű. Maia Morgenstern hányódó hősnőjét — akire változatos formában leselkedik a filmen végigvonuló végzet — már említettük, megmentőjét és későbbi szerelmét, a fiatal orvost alakító Răzvan Vasilescut még nem, noha megérdemli; akkor jegyeztem meg a nevét egy életre. De egészen fantasztikus például a kiváló Victor Rebengiuc falusi polgármestere is, ahogy félrészegen, de mély beleéléssel mocskolja az amerikaikat a tor díszes társasága előtt! A helyzet pikantériáját kétségtelenül fokozza, hogy jelen van két városi szekus is, akik a „feltankolni” jön vidékre, és együttérzően, ám „ugrásra” készen hallgatják a félnótás hadovát. A történetet egy regényben lehetne esetleg elmesélni; tény, hogy a vidékre eső pszichológusnő táskájában hajdani nagykutya, a későbbiekben rákban elhalálozó atyja neszkávés üvegbe mentett hamvaival Canossát jár előttünk emlékei és a lehúzó-őrült-infantilis világ között, ám mindvégig képes megőrizni integritását. Élni ebben a világban s különösen az aranykorszakban nem volt könnyű; A tölgy fantasztikus beleérzéssel kelti életre ezt a dögletesen sivár, hányingertkeltően unalmas, undorító évtizedet, a béna unalom és a korlátlan indulatok országát, ahol nem történik ugyan soha semmi, de ennek ellenére minden lehetséges, az egy jón kívül! S ahol az őslakosság a „permanens mobilizáltság” állapotában várakozik. Ott hagytuk el, hogy a szétvert arcú, „kiakadt” lány a milíciára kerül; a parancsnok felveszi a jegyzőkönyvet — kafkai az egész —, majd beülteti az áldozatot kocsijába, s elindul a kórház felé. Közben persze okítja is a lányt. „Mink nem vagyunk magyarok vagy lengyelek, olyan forrófejűek! Mink a világ legszelídebb nációja vagyunk!” — mondja, amikor a lassú tempóban haladó rendőrautó szélvédőjén csattan egy ifjú (s láthatóan teljesen „szelíd”) dák élharcos kemény koponyája. Itthon vagyunk!... Vagy a jelenet a végül megtalált tölgyfa alatt, a mioritikus tájban? Amint a hős és a pisztollyal játszadozó hősnő a jövőt tervezgetik. „Milyen gyermekünk lehetne nekünk?” „Hülye!” — jön a válasz. Értjük egymást! (A mai, szintén idegbeteg korszakunkból épp ez a megértés hiányzik — a mottóként használt, 1923-ban kelt Szabó Dezső-szöveg ma aktuálisabb, mint irásakor, noha akkor is az volt, sőt! — az egymásra figyelés tűnt el, a szolidaritás szívódott fel, esett darabjaira.) „Ha nem lesz hülye, saját kezemmel fojtom meg!” A film felráz, felkavar, egy pillanatig el nem enged, nem hagy nyugodni! Majd amikor minket is elhamvasztanak, s lányunk egy neszkávésüvegben hamvaikkal megindul felfedezőútra — ezért is hagyakoztunk egy versben, inkább tegyenek porainkban homokórába, hadd járjunk fel és alá, minden porszemünkkel az időt mérve, „fő, hogy dolgozzanak!” — a maga Kiskapusába, akkor talán majd megnyugodhatunk!? Valami sátáni világ forog el itt, karneváli szédületben. Elképesztő például a sok bizarr jelenet között is a nagy vidéki umbuldát felderíteni vágyó fővárosi revizor monológja, aki a hetvenhetes földrengés kitörésekor felesége helyett egy ismeretlen — ráadásul egy őrnagy! — kezét fogva menekül tömbházlakása ötödik emeleti folyosójáról, s aláugorva és a lenti kukákban landolva döbben csak rá, hogy nem imádott feleségét mentette meg, hanem egy idegent! Lidércnyomásos mindez, akárcsak a zseniális revizor sorsa, aki összejön egy süketnéma nővel, és ő — aki kutyáját is megtanította beszélni (?) — megtanulja a süketnémák jelbeszédét is, aztán a végre felgöngyölített üggyel aktatáskájában a vonat alá lökik (!) természetesen, a süketnéma jövendőbelije segít be, akiről persze kiderül, hogy se nem süket, se nem néma, hanem szekus ügynök. Etc... Kiderül itt mindenről és mindenkiről minden!... 2. TÚL KÉSŐ (PREA TÎRZIU) — Ez a Răzvan Popescu A földalatti ember című kisregényéből készített Pintilie-film előrelép az időben. Már a nyolcvankilences „változások” után vagyunk, Zsil-völgyében, a világ legboldogabb helyén, ahol még a hó is fekete, s a vízcsapokból szinte soha nem folyik a víz. A helyszínre érkezik egy rámenős, fiatal ügyész, s rejtélyes halálesetek után nyomoz. Sorozatos bizarr, agyalágyult jelenetek után kiderül, hogy a bányában élt — hol volt, hol nem volt — két testvér, mindkettő megőrült, az egyik jelenleg elmegyógyintézeti ápolt, bénán mered a semmibe, a másik a mélybe költözött, az animális lét szippantotta be, ezért azután fölthetőleg ő a gyilkos is, élelmiszerért öl. Az ügyész nem engedi magát eltántorítani, dönt, s leállítja a termelést, itt amire az „idők kezdete”, a Monarchia-beli idők óta nem volt példa, hogy kicsalogassa a föld alatti embert. Ez a végén sikerül is! Minden megoldódik, ami megoldódhat, a többi megoldatlan (megoldhatatlan) probléma pedig gomolyog tovább. A Pintilie-film részletező szociográfiai megjelenítésben, ragyogó filmes eszközökkel ábrázolja az animális bányászlétet, az elállatiasodás stációit, a csodalét fenyegetettségét. A kocsma nyomorúságos, a lakásbelsők szintúgy. A hely is az, ahol vagyunk! Mint az életben. A piszok és a szenny eláradással fenyeget. A hős bányászok munkakörüléményeiről nem is jó beszélni: mocsokban, bűzben, sárban élnek és étkeznek. Az élelmiszerek is mocskosak, sárosak. Mindez a kora kapitalizmus, a proletariátus életkörülményeit vizsgáló Marxot, Engelst s követőiket (az ezen életkörülmények miatt felháborodó, intellektuális széplelkeket) juttatja eszünkbe. Pintilie harsány színekkel ábárzolja a csordába züllő tömeget. Egyik sokkoló képsora az, amelyben az ügyész a fürdés után lévő meztelen (s így még kiszolgáltatottabb) bányásztömeget szembesíti az egyik tehetetlen szemtanúval, egyenesen felháborító. S jelzi, hogy csábulás ide, beccelés oda, a bányászhordák bukaresti ténykedései — „mi dolgozunk, nem gondolkodunk!” — nem is lehettek éppen annyira véletlenszerűek, nem is voltak olyan spontánok, ahogyan azt egyesek — a fórumon handabandázó görények — saját jól felfogott érdekükben állították. A hallucinatórikus, elborzasztó képsorok jelzik, ebben az elállatiasodott létben csak megőrülni lehet. A két hős a népmesék tébolyító tanulságait idézi: az egyik fenn marad a felszínen, a másik lenn a járatokban, a mélyben — de mindkettő őrült! H. R. Patapievici, a román szellemi élet nagy lázadója a filmbemutatón fontosnak tartotta megkérdezni: „Vajon tényleg túl késő van-e ahhoz, hogy legalább reménykedhessünk, hogy megérkezvén, valaki a végén mégiscsak szól hozzánk? Nem tudom!... A film azonban (esztétikailag legalábbis) nyerhetett volna azzal, ha Pintilie kissé visszafogja sodró „társadalomjobbító” szenvedélyeit. 3. VÉGÁLLOMÁS A MENNYORSZÁG (TERMINUS PARADIS) — A sepsiszentgyörgyi magyar—román filmszemle díjnyertes filmje — ezért is sikerült összehasonlítathatlanul jobban, mert itt visszafogta magát, s nem kibeszélt a szintén bizarr és nyomasztóan infantilis történetből, hanem hagyta azt élni! A paradicsomot végállomásnak kijelölő filmnek — hogy mire vonatkozik ez az utalás, és miért szívszorítóan cinikus — nincs olyan sodrása, mint A tölgynek, egészen más, kissé lassúbb ritmusban pörgő téboly. A történet dióhéjban: egy jobb családból való úrifiú megorrol szülőatyjára — mondanunk sem kell, Rebengiuc alakítja, nagy elhitető erővel! —, aki félnótás bátyját juttatja ki Amerikába (a kilencvenes években vagyunk, minden megvan); a báty, meg is érkezik a film közepén kifestve, mint egy elfuserált román indián, kiderül, hogy egy étteremben mosogat, s évek óta kuporgat, hogy hazajöhessen reprezentálni. A fiú — Costel Caşcaval alakítja, a nevét tessenek megjegyezni! — egy disznóhizlaldába kerül. Szabadelőadásokat tart neveltjeinek az ember és a sertés közös tulajdonságairól, s alámerül az infantilis nyomor-létbe. Egy szép napon, mindennapi félliter vodkája megvásárlása után összetalálkozik egy kis kurvapalánta pincércsajjal. És ezzel kezdetét veszi egy mai román Rómeó és Júlia tragédiába zuhanó kálváriája. Passziójuknak ugyanis minden ellene van. Túl sok minden zavarja őket ahhoz, hogy megnyugodhassanak. De maradjunk a találkozás napjánál. Már részegen az ifjú hazaviszi a lánykát, kopár lepusztult táj, mocsok és bűz, kóbor kutyák, gazdátlan lovak, lift nincs, a lépcsőház is mint a környék. A lakás, akár egy állat ólja, pia sincsen, már kenyéren szűrik át a kékszeszt, hogy majd összeborulásuk előtt, közben és után legyen amit még inni. Reggelre pedig minden még unalmasabb, sivárabb lesz, és estére befut az Amerikába szakadt báty és a család, s megjön a fiú katonai behívója. Atyja ugyan elintézhetné, de vele szakít, amikor testvérbátyja visszaindul Amerikába, s a család útban van a reptérről. Bevonul tehát. A vágy azonban vágy, nem hagyja nyugodni, s amikor kiderül, hogy Júlia kiszolgáltatottan nem áll ellent főnöke csábításainak, a hős fiú faszol egy tankot, beindul s meg sem áll a bodegáig, amelyet földig rombol (!), így azután büntetőszázadba kerül, őrültek közé, innen megszökik, hasba lő egy őrt (véletlenül!), megjelenik a lányka szobájában, ott kapja Júliáját a gaz csábító kövér tulajjal, akit lelő. Innen azután A tölgyet imitálva pörög fel a film, a kikerülhetetlen végzetig. Egy falusi pap összeadja őket, tehervonaton menekülnek, az áldott állapotban lévő lányt leszállítja a vonatról, egyedül marad, a fekete ruhás antiterrorista különítmény körülzárja a végül megállított vonatot, s beküldik hozzá volt ezredesét, atyja barátját, hogy mint egykori felettese beszéljen a lelkére (?). A szívbeteg ezredes néhány korty vodka után megnyílik, s arról áradozik, hogy hamarosan eljön ama boldog idő, amikor már nem lesz katonaság, eltörlik a sorkatonai szolgálatot, és zsoldoshadsereg lesz. Vitatkoznak, a fiú felemelkedve gesztikulál, részeg felettese észbe kap, le akarja rántani, de arra a mesterlövész már lő is, és mindketten meghalnak. A szakember elcsomagolva fegyverét — hideglelős szcéna —, kitűnik a képből... Mi pedig maradunk kételyeinkkel. Pintilie filmtragédiája — süvít a végzet szele itt is, mint A tölgyben vagy a Túl későben, időnként változatosabbnál változatosabb formákat öltve — démonikus erővel, hallucinatorikusan idézi fel a posztcseausiszta világot, a „demokratúrát”. A történet megigazulva mutat túl önmagán; ahogy Szilágyi István megjegyezte a vetítés után: a világ bármely táján sokkoló, megrázó és érthető... Kiderül, hogy nemcsak a „föld alatti ember”, a Ceauşescu-féle rögeszme, az „új ember” legmorbidabb reinkarnációja nincsen magánál. A fél román(iai) világ magánkívül van. Nyugtalanító az is, hogy e földszerű és morbid történetek bármikor (bárhol szép hazánkban) megtörténhetnek, megismétlődhetnek. S most szíveskedjenek újra elolvasni a mottót. Köszönöm. Kétséges persze, hogy a szavak segíthetnek-e bármit is?! S az is ugyanilyen kétséges, hogy segíthet-e bármi is. Ez a világ örökre és végérvényesen, végzetesen és (igen!) végzetesen el van rontva! Persze Pintiliétől mi sem áll távolabb, mint az öntetszelgő fanatizmus. S történetei is bennünk vannak, megismételhetőek, újrajátszhatóak. Ebben a történetben benne vagyunk mi is, ha akarjuk, ha nem. Mi magunk vagyunk ez a történet! Ez az egymásra futó három történet. És a többi... Nincs megállás... Ui. Ez az írás Pintilie három filmjével foglalkozik, de tudnunk kell, hogy az emigrációba kényszerített rendező — „véletlenül hazacsalogatták” — a nyolcvanas évek elején készítette el zseniális Caragiale-adaptációját, amely dobozban maradt, s csak a „változások” után mutatták be. Jelenkori filmjei közben a kilencvenes évek közepén készített egy felkavaró, nyugtalanító történelmi filmet is: A felejthetetlen nyárt, amely a húszas évek román „demokráciájának” egy különös dobrudzsai epizódját eleveníti fel. Azt, hogy hogyan csap át a hagyományos, kétezer éves nemzeti türelem esztelen vérengzésbe. A film tele képtelen és hihetetlen csodabogarakkal, sokkoló bizarrériákkal, és tökéletesen mutatja meg a gyarmatosító Nagy-Románia — Molnár Gusztáv találó kifejezésével — „frivol” és esztelen barbarizmusát. „Több mint hatvan évvel ezelőtt — nyilatkozta Pintilie a Filmvilágnak (1995. április) — egy olyan határvidéken születtem, amely annak idején valóságos földi paradicsomnak számított. Besszarábia emléke mindmáig elevenen él bennem. Sok nemzetiség megfért ott békében egymással. A helybeliek tíz különböző nyelven beszéltek, mégis teljes volt köztük az összhang. Talán ezért is vagyok olyan fokozottan érzékeny arra a jelenségre, amit korunk legnagyobb veszélyének tartok: az etnikai szempontok eluralkodására a régió politikájában.” |