Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | Demeter Szilárd „De itt lenn minden unt és ostoba.” Most csak félve, óvatosan. Ujjgyakorlatok 3. „Mi is maradt belőle? A neve./ Hajának illata a hajkefén./ Egy mikimackó, halottlevele./ Egy véres rongy és ez a költemény./ A világ hatalom és értelem,/ Nem értem, miért tették ezt velem?/ Nem pörölök. Élek és hallgatok./ Most angyal ő, ha vannak angyalok —/ De itt lenn minden unt és ostoba./ Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.” Véletlenszerűen felütve e könyvet* Márainak ezt a versét olvastam el legelőször, amit egyszülött kisfia, Kristófka halála után írt. Mellette egy fénykép, felesége, karján a kisbaba, akinek belső vérzés okozta a halálát. Ujjgyakorlatok 1. „Este nyolckor születtem, fújt a szél./ Kassát szerettem és a verseket,/ A nőket, a bort, a becsületet/ S az értelmet, mely a szívhez beszél./ Mást nem szerettem, minden más titok./ Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.” Hazudnék, ha azt állítanám, hogy erre a költeményre lapoztam rögvest. Számomra eleve gyanúsak a képes-könyvek, cuppogni az író fényképén, amint pucéran rugdalózik alig valahány hónaposan, áll röhejes klottgatyában sörtefrizurával, belenéz a messzeségbe nagyreményű fiatal tehetségként stb. — nem, ez egyáltalán nem jó műfaj, még ha idézetekkel tűzdeljük körbe, akkor sem. Ez a kötet mégis több, mint egy emlékes füzet, valakinek a fényképalbuma, egy kiadói vállalkozás, merthogy ebben az évben lett volna 100 éves Márai Sándor, szép kerek szám, Márai-reneszánszról is lehet beszélni, van piac. Ez a kötet ráadásul szép. Először Mészáros Tibornak, a kötet szerkesztőjének munkáját emelném ki, ő írta meg Márai életrajzát, nagyon részletesen, és dolgozatának tényleg érdemeként tudható be, hogy „a személyes állásfoglalásai oldaláról kevésbé ismert »polgárt«” is bemutatja. Így lesz értelme a fényképek közlésének. Valamint — közelítésképp Máraihoz, az íróhoz — Szőnyi Zsuzsa visszaemlékezése a már emigrációba vonult íróval való találkozókra, levelezésre, kapcsolatukra lekerekíti a élettörténetet. Fried István tanulmánya — kötetzáróként — szükségszerű gesztusnak tűnik az értelmező-irodalom abroncsába belekényszerített olvasási gyakorlat divatja felé. Ezzel nem a tanulmányt minősíteném. Márai egyébként erről a jelenségről így ír: „Kosztolányi nem élte meg az időt, amikor a szépirodalom a kiadók számára már csak ráadás volt, amit programjukban odacsaptak a csámcsogtató ponyvához és az áltudományos szakkönyvekhez, mint mészáros a culágot. (…) Amikor stipendiumos dilettánsok akkordba írták a könyveket alkotó írók életéről, és közben, a nyilvánosság előtt, úgy hápogtak fontoskodó izgalmukban, mint a kacsa, amikor tojik. Amikor szépirodalom helyett több könyvet írtak könyvekről, mint könyvet, ami szép és irodalom. Mindezt már nem élte meg, mert a szerencse fia volt, amikor rákkal a torkában, évtized előtt — ott szemben a hegyen, a János-kórházban — meghalt.” (Föld, föld!… Akadémiai Kiadó — Helikon Kiadó, 1991) Besűrűsödik az elmúlás Márai körül. Eltűnik a polgári világ, értékrendjével, életformáival, műveltség-igényével. Túléli kortársait, barátait, feleségét, világát. Önmagát. A második világégés után, a budapesti Bástyasétány magaslatáról lenézve a rommá lőtt Budapestre azt hiszi, hogy „a nagybetűs Történelemben megsemmisült a torz alak, aki eddig voltam. És akit vállalnom kellett, mert a gúnyrajz a valóságban »én« is voltam. És a gúnyrajz eltakarta azt, aki nem tudta, nem is merte megmutatni magát, hiszen az ember nemcsak »az«, aki, hanem — mindig — önmagának karikatúrája is. (…) Úgy képzeltem, végre elpusztult a »polgári író«, aztán az »urbánus«, vagy éppen a »dandy« (…) Végre az lehetek, aki vagyok. Így képzeltem, egy pillanatra. Szép, felejthetetlen pillanat volt … mint minden pillanat, amikor az ember felszabadultan, őszintén hazudik valakinek: saját magának vagy másnak.” Márai pedig nemigen tudhatott hazudni. Magának semmiféleképpen. Ezért megy önként vállalt emigrációba, ezért nem engedi itthon kiadatni műveit, amíg Magyarország újra szabad ország nem lesz (pedig „csak magyarul tudok írni”, vallja). Napnyugati őrjárat És azért is el kellett mennie, mert tehetséges volt, mint egy vacsoravendége kifejtette, „— Én nemzetszocialista vagyok — kiáltotta. — Te — és rám mutatott — ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetszocializmusra. (...) Most rólunk van szó, a tehetségtelenekről. (...) Ez a mi időnk!...” És vajon meddig tartott/ tart ez az idő, a tehetségtelenek ideje? Ezt vajon túlélte-e Márai? Érezhette-e (Amerikában vagy Európában), hogy eljött az ő ideje? Az emlékkönyv ajánlása szerint: „Most lenne százéves Márai Sándor. Róla szól ez a könyv. A legméltóbb ünneplés talán az, ha elolvassuk (újra) egy művét, vagy kézbe vesszük ezt az emlékkönyvet.” Föld, föld!… „Polgár voltam (ha karikatúra is), ma is az vagyok, öregen, idegen hazában. Polgárnak lenni soha nem volt számomra osztályhelyzet — mindig azt hittem, hivatás ez. A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget…” Szerencséje volt Kosztolányinak. |