November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | S.L. Ortodoxia és nacionalizmus A román ortodox egyház agresszív fellépése a homoszexuálisokra vonatkozó, Európa-ellenesnek minősülő törvény ügyében felélénkítette liberális szemléletű román értelmiségiek bírálatát a nemzeti, sőt államegyháznak tekintett görögkeleti egyház irányában. A Provincia szeptemberi számában vezérpublicisztikaként olvasható Gabriel Andreescu írása (Az ortodox nacionalizmuson a sor); ugyanitt Daniel Barbu terjedelmes tanulmányban fejti ki az ortodoxia szerepét a román történelemben, az államéletben és a közgondolkozásban (Szubszidiaritás, kereszténydemokrácia és ortodoxia). „Az ortodox vallás — fogalmazza meg általános érvénnyel Barbu — a románság körében már a modern állam megalakulását és konszolidációját megelőzően politikai és nem vallási közösséget jelentett. A románok »együtt-létének« volt — a nyelv mellett — második formája. Valóban, a középkor kezdeteitől napjainkig a kereszténység keleti formája a románok számára nem hit volt (mely személyes hűséget feltételez), hanem »törvény« (amely a nyilvános szférában alávetettséget jelent).” Ortodox egyház, állam és nép e sajátságos összefonódása súlyos politikai követelményekkel járt. „Valószínűleg az ortodox egyháznak az állammal szemben tanúsított hűsége, az a semlegesség, amelyet a különböző politikai rendszerek váltakozásával szemben tanúsított, játszotta a fő szerepet abban, hogy a totalitárius korszakban nem osztódott meg a román társadalom, nem vált ketté egy szocialista és egy passzív rezisztenciát tanúsító, hagyományos és keresztény kultúrába visszahúzódó »néppé«. Ugyanis az egyház nem értékelvű, kritikai részvételre buzdító közösségként legitimálja a nemzetet, hanem megtörhetetlen nyelvi, vérségi egységként, amely csodálandó és minden áron megvédendő. A román ortodoxiát, úgy tűnik, az állam valósággal lenyűgözte, s főleg a rend állama, amely osztja gyanakvását a lelkiismereti szabadsággal, a pluralizmussal és a másság érvényesítésével szemben.” A totalitárius állam védte meg az ortodoxiát a görög katolikus egyház konkurenciájától. Gabriel Andreescu azon bizonyos büntetőtörvénykönyvi 200. cikkely apropójára megírja, hogy az ortodox egyház stratégiáját érvényesítő gyakorlatára „azoknak az embereknek a módszeres technikájára jellemző, akik évtizedeken keresztül alkalmazták a Szekuritáté módszereit”. Mi több, hivatalos iratcsomókra hivatkozva, a szerző a kolozsvári ortodox érsek vasgárdista múltját és a kommunista hatóságokkal való együttműködését mutatja ki. „A szenvedélyes vasgárdista és a kommunista megtorlás nyomorult intézményének szolgálatában álló ember szellemiségének szintézise áll tehát pszichológiai értelemben azoknak az agresszív állásfoglalásoknak a hátterében, amelyek érsekként az utóbbi időben képviselt és képvisel.” Túl a homoszexuálisok problémáján, egy átfogó terv megvalósításáról van szó: lényegi befolyást nyerni a nevelésben és hozzájutni különféle állami pénzalapokhoz. „nem más ez, mint menetelés a korrupció és a népbutítás között középen elhelyezkedő szörnyűséges giccs, az ortodox állam felé, ami, ha a dolgok továbbra is ebbe az irányba haladnak, a román társadalom által elszenvedett legméltatlanabb kudarcot fogja jelenteni.” Két forgatókönyvet kapcsol össze Andreescu: az első, az 1990 elején alkalmazott, „az etnokulturális jellegű agresszív nacionalizmus felszításával mosta le a kommunista megtorlásban résztvevők bűneit”. Az erre az alapra épített politika elvitt öt évet, mára azonban kimerítette tartalékait. Az 1996 utáni destabilizáló kísérletek, a „magyar veszély” hangoztatásával, már nem hozták meg a várt eredményt. 2000 elején, állítja Gabriel Andreescu, „megjelent a csendben felnövekvő és most látványosan megugró, hevesen szélsőséges, hisztérikus célokat kitűző ortodox nacionalizmus”. Van-e olyan erős a román civil társadalom, teszi fel a kérdést a román közélet szigorú és bátor kritikusa, hogy ellenálljon az ortodox nyomásnak? „Úgy tűnik, ma sokkal megosztottabbak vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt. Sokkal könnyebbnek látszik szembeszállni Vadimmal és Funarral, mint Teoctist Arăpaşuval és Bartolomeu Ananiával. De az utóbbiak semmivel sem kevésbé visszatetszők és semmi esetre sem veszélytelenebbek, mint az előbbiek.” (Provincia, 2000. 5.) |