KorunkNovember 2000
 November 2000
Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa


  Előszó
  

  Jövő és érték
  Egyed Péter

  Vázlat egy álomról
  Csiki László

  Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után
  Vasile Puşcaş

  Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról
  Balogh András

  Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai)
  

  Európai integráció és politikai készségek
  Szász Alpár Zoltán

  Szilágyi Domokos utolsó monológja
  Vári Csaba

  A „tisztátalan” filozófiai kritikáról
  Polgár Alexandru

  Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá
  (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai)

  Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel
  Szonda Szabolcs

  Az erőszak sátánkeringői
  Bogdán László

  Ikervers
  Mózes Huba

  Etnikai specifikum és közös sajátságok I.
  Vajda László


Toll
  Mi mind, jó románok
  Radu Pavel Gheo

  Nemzeti & bűnvádi sajátosság
  Mihai Gălăţanu

  Miféle sajátosság, uram?
  Irina Nicolau


Műhely / Atelier
  „A költők — az emberiség szíve”
  


F-akták
  A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa
  Manfred Pütz


Világablak
  „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok
  Dénes Iván Zoltán


História
  Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I.
  Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor


Mű és világa
  Márai Sándor Vörösmarty-mondata
  Fried István


Közelkép
  Csatlakozás közérthetően
  T. SZ. Z.


Téka
  „De itt lenn minden unt és ostoba.”
  Demeter Szilárd

  Romániai Magyar Évkönyv 2000
  K. K. Gy.

  Olvasószolgálat
  


Talló
  Ortodoxia és nacionalizmus
  S.L.

  Mircea Dinescu új lapja
  Kántor Erzsébet

  Hungarian Minorities Monitor
  K. K. GY.

  Románok Európa kapui előtt
  SZ.G.

  Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról
  Kántor Lajos



  Számunk szerzői
  

S.L.

Ortodoxia és nacionalizmus

A román ortodox egyház agresszív fellépése a homoszexuálisokra vonatkozó, Európa-ellenesnek minősülő törvény ügyében felélénkítette liberális szemléletű román értelmiségiek bírálatát a nemzeti, sőt államegyháznak tekintett görögkeleti egyház irányában. A Provincia szeptemberi számában vezérpublicisztikaként olvasható Gabriel Andreescu írása (Az ortodox nacionalizmuson a sor); ugyanitt Daniel Barbu terjedelmes tanulmányban fejti ki az ortodoxia szerepét a román történelemben, az államéletben és a közgondolkozásban (Szubszidiaritás, kereszténydemokrácia és ortodoxia). „Az ortodox vallás — fogalmazza meg általános érvénnyel Barbu — a románság körében már a modern állam megalakulását és konszolidációját megelőzően politikai és nem vallási közösséget jelentett. A románok »együtt-létének« volt — a nyelv mellett — második formája. Valóban, a középkor kezdeteitől napjainkig a kereszténység keleti formája a románok számára nem hit volt (mely személyes hűséget feltételez), hanem »törvény« (amely a nyilvános szférában alávetettséget jelent).” Ortodox egyház, állam és nép e sajátságos összefonódása súlyos politikai követelményekkel járt. „Valószínűleg az ortodox egyháznak az állammal szemben tanúsított hűsége, az a semlegesség, amelyet a különböző politikai rendszerek váltakozásával szemben tanúsított, játszotta a fő szerepet abban, hogy a totalitárius korszakban nem osztódott meg a román társadalom, nem vált ketté egy szocialista és egy passzív rezisztenciát tanúsító, hagyományos és keresztény kultúrába visszahúzódó »néppé«. Ugyanis az egyház nem értékelvű, kritikai részvételre buzdító közösségként legitimálja a nemzetet, hanem megtörhetetlen nyelvi, vérségi egységként, amely csodálandó és minden áron megvédendő. A román ortodoxiát, úgy tűnik, az állam valósággal lenyűgözte, s főleg a rend állama, amely osztja gyanakvását a lelkiismereti szabadsággal, a pluralizmussal és a másság érvényesítésével szemben.” A totalitárius állam védte meg az ortodoxiát a görög katolikus egyház konkurenciájától. Gabriel Andreescu azon bizonyos büntetőtörvénykönyvi 200. cikkely apropójára megírja, hogy az ortodox egyház stratégiáját érvényesítő gyakorlatára „azoknak az embereknek a módszeres technikájára jellemző, akik évtizedeken keresztül alkalmazták a Szekuritáté módszereit”. Mi több, hivatalos iratcsomókra hivatkozva, a szerző a kolozsvári ortodox érsek vasgárdista múltját és a kommunista hatóságokkal való együttműködését mutatja ki. „A szenvedélyes vasgárdista és a kommunista megtorlás nyomorult intézményének szolgálatában álló ember szellemiségének szintézise áll tehát pszichológiai értelemben azoknak az agresszív állásfoglalásoknak a hátterében, amelyek érsekként az utóbbi időben képviselt és képvisel.” Túl a homoszexuálisok problémáján, egy átfogó terv megvalósításáról van szó: lényegi befolyást nyerni a nevelésben és hozzájutni különféle állami pénzalapokhoz. „nem más ez, mint menetelés a korrupció és a népbutítás között középen elhelyezkedő szörnyűséges giccs, az ortodox állam felé, ami, ha a dolgok továbbra is ebbe az irányba haladnak, a román társadalom által elszenvedett legméltatlanabb kudarcot fogja jelenteni.” Két forgatókönyvet kapcsol össze Andreescu: az első, az 1990 elején alkalmazott, „az etnokulturális jellegű agresszív nacionalizmus felszításával mosta le a kommunista megtorlásban résztvevők bűneit”. Az erre az alapra épített politika elvitt öt évet, mára azonban kimerítette tartalékait. Az 1996 utáni destabilizáló kísérletek, a „magyar veszély” hangoztatásával, már nem hozták meg a várt eredményt. 2000 elején, állítja Gabriel Andreescu, „megjelent a csendben felnövekvő és most látványosan megugró, hevesen szélsőséges, hisztérikus célokat kitűző ortodox nacionalizmus”. Van-e olyan erős a román civil társadalom, teszi fel a kérdést a román közélet szigorú és bátor kritikusa, hogy ellenálljon az ortodox nyomásnak? „Úgy tűnik, ma sokkal megosztottabbak vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt. Sokkal könnyebbnek látszik szembeszállni Vadimmal és Funarral, mint Teoctist Arăpaşuval és Bartolomeu Ananiával. De az utóbbiak semmivel sem kevésbé visszatetszők és semmi esetre sem veszélytelenebbek, mint az előbbiek.” (Provincia, 2000. 5.)