Az utóbbi időkben, körülbelül a háború óta, gyakran hallottunk a lira válságáról. Nálunk is élénk vita tárgya volt a lira térvesztése a prózával szemben és a Korunkban is sok szó esett erről egy-két évvel ezelőtt. Itáliában csak most érkeztek el ehhez a kérdéshez; nem mintha az olasz lírát nem érintette volna ez a szellemi válság, csak egyszerüen azért, mert Itáliába minden meglehetős késéssel érkezik. Olaszország egyik legnagyobb és legmodernebb napilapja, a torinói „Gazzella del Popoló”, melynek munkatársai főleg az első futurista gárdából kerülnek ki, akik mint a fasiszta ideológia legelső képviselői, a fasizmus mai szellemi élcsapatát alkotják, legutóbb ankétet rendezett a lírai válságáról. Azi ankét nemzetközi arányúnak indult, de miután az olaszok internacionálizmusa rendszerint csak a franciákig ér el, a francia és olasz írókon kivül alig egy-két más nemzetiségű hozzászóló akadt alz ankét résztvevői között. Az ankét során a következő négy kérdésre kellett válaszolni: 1. Milyen ma a lira helyzetei az egész világon? 2. Melyek azok az új irányok, amik fellelhetők benne, különösen ami az új inspirációs anyagot és az új lira eredeti formáit illeti? 3. Létezik-e egy új költészet, melyet a mai idők technikai civilizációja inspirál a mai költőknek? 4. Melyek a költészet új technikai lehetőségei és milyen értéket tulajdonit a formai forradalomnak, mely a kötött formáktól a szabad versig vezetett és azon túl is, a mondat szétbomlasztásáig, az u.n. „szabad szavak költészeté”-ig? (Parole in liberta).

A beérkezett válaszok nagyrésze megegyezett abban, hogy egyöntetűen tagadták a lira válságát. (Ez természetes, hiszen a kérdezettek nagyrésze aktiv költő.) Ebben a pontban megegyeznek fiatalok és öregek, modernek és konzervatívok. Mégis, a legoptimistábbak az olasz futuristák, akik szerint a költészet, különösen alz) olaszoké, sohasem volt olyan gazdag és virágzó, mint éppen napjainkban. (Buzzi, Govoni, Palazzeschi.) Marineti, persze, még ennél is tovább megy; szerinte a futurizmussal a költészetnek egy új korszaka kezdődött. „Előttünk — írja Marinetti, — a költők úgy énekeltek, mint Homeros, az. elbeszélés egymásutánjában, a tények, az eszmék logikus felsorolásával. Homeros és D´Annunzio versei között nincs lényeges különbség. Az általunk alkotott „szabad szavak költészete” ellenben tökéletesen különbözik Homerostól, mert már nem az elbeszélés egymásutánja, hanem a világi sokféleségének szimultán kifejezője.” Egy másik olasz író, Guiseppe Lipparini szerint „ma két világ között élünk: az egyik mely meghal, a másik mely születőben van; ha ez az új születőben lévő világ jobban kialakul, akkor egy új költészetnek kell kirobbannia az egész világon.” John Maurfield, az angol „poéta laureatus” szerint is: „a lira helyzete a lehető legjobb ma a világon, sőt, az utóbbi években állandóan javul és még javulni fog.” Az íróknak egy másik csoportja nem tagadja, hogy a költészet hanyatlóban van, de optimizmusukat azzal okolják meg, hogy szerintük ma már nem lehet határvonalat húzni a próza és vers közé és így a próza is költészet, lira. Ennek a felfogásnak egyik képviselője, Massimo Bontempelli, a „nove centizmus” irányának megalapítója és vezére. Szerinte: „költészet annyit jelent, mint az írás művészete, ellentétben a többi művészettel: festés, zene, stb. A „költészet” szónak ez a helyes jelentése.” Aldo Palazzeschi, az első futurista költő-gárda egyik legtehetségesebb tagja is azt mondja: „minden művészeti alkotás: költészet; és egyáltalában nem fontos, hogy versekben legyen írva: regény, elbeszélés, élmény; a hittel és szeretettel megírt kritikai munka is lehet magas nivójú költészet, különösen akkor, ha a kritikus és a kritizált író eggyéforranak. Persze az ilyesmi ritkán fordul elő! Példákat hozok fel: Pirandello és Bontempelli mindketten költők. Az első valósággal letagadja verseskönyvét, a második meg igyekszik elterelni róla a figyelmet. Miért? Egyszerü a dolog: mindketten úgy érzik, hogy több költészet van drámáikban, regényeikben és elbeszéléseikben¹, mint verseikben.”

Ami az ankét második és harmadik kérdését illeti, a válaszok nagyjában így oszlanak meg: az olasz futuristák és, a francia írók közül azok, akik hozzájuk közelállnak, hisznek egy új költészetben, nevezetesen a gépkorszak új költészetében; ennek az új költészetnek mibenlétét és problémáit vagy teljesen megoldottnak vélik a futurista célkitűzésekkel és produktumaikkal, vagy legalább is ettől az iránytól várják az új költészet kibontakozását. Ezzel szemben Bontempelli, egy-két konzervatívabb olasz író és a külföldiek nagyrésze tagadják, hogy a legújabb kor technikai civilizációja a költészet új formáit termelné ki. Az első csoportból említésire méltók Palazzeschi, Buzzi, Ungaretti, Bruno Corza és Mario Carli, ez utóbbi a legintranzigensebb futurizmus és fasizmus szószólója, az „Italiano d|i Mussolini” c. politikai regény szerzőjének hozzászólálsai. Carli kijelenti, „a motorok és a rádió korszakában, melynek kategórikus imperatívusza a sebesség, jaj annak, aki hátramarad. Ma már nincs idő a kontemplativ lassuságokhoz, a hamleti habozásokhoz, az idillikus képekhez. A költészetnek, ha nem akar elpusztulni, lépést kell tartania a haladó valósággal: mert enélkül nem életképes. Ma már nincs hely a világban az intim, sem az önéletrajzi, melankolikus, analitikus, mikrokozmikus költészetnek! Csak annak van ma helye, ami magasan szárnyaló, dinamikus, gyors, szintetikus, szimultán, esszenciális.” Palazzeschi így ír: „Hogy a költészet kaphat-e inspirációt a gépcivilizációtól? Hogy az ördögbe ne! És honnan nem kaphat inspirációt a költészet? És ha ez az inspiráció nem is közvetlen (ez nem mindig sikerül), a gépcivilizáció otthagyja bélyegét a költő munkáján és akarva, nem akarva, a dinamizmus és a sebesség vissza fog tükröződni, ha máshogy nem, a versek ritmusában.” Ungaretti is hisz egy új költészet lehetőségében, de csak akkor, ha: „ a költő, költői eszközökkel felfedezi a technikában azt, ami benne a természeté, ami örök, emberi és univerzális; hogyha egy előre idegen területről fel tudja olvasztani magában azt, ami az övé is.” Bruno Corza emlékeztet arra, hogy ez az „új”-nak hirdetett költészet már elég régi. Utal Verhaeren „Villes tentaculoires” c. költeményére. Azoknak a csoportjáról, akik a gépkultura új költészetében nem hisznek (Bontempelli, Diego Valeri, Franz Hellens, Mansfield, Gaucher Ugo Betti, stb.) legérdekesebb Bontempelli véleménye, akit ezuttal is a „novecentizmus” művészeti elveit propagálja és tagadja a gépköltészet jogosultságát, mert: „ez a kor egy általában nem a gép korszaka. A költészet számára nem az aeroplán, vagy a tengeralattjáró fontos, hanem az a csodálat, amit érzünk, amikor látjuk azokat, vagy ha csak el is képzeljük; semmit sem fedeztek fel még olyat a tudósok, amit a költők előzőleg el nem képzeltek volna.”

Az ankét negyedik és utolsó pontjára, a versforma lehető fejlődésére vonatkozó válaszok nem nyújtanak semmi említésre valót. Itt mindenki a maga nótáját húzza: konzervatívok a zárt formákat, liberálisok a felbontott szabadabb formákat, a futuristák a „parola in liberta” szélsőségének igazát hirdetik. Mégis érdekes Bruno Corzá-nak, a futurista regényírónak véleménye a jövő versformájáról: „az új költészet a rövid és erősveretű sorokból tömör és sürített strófákból fog állni, telítve zeneiséggel és rímekkel. Tartalmilag a legmodernebb és formailag: tele robusztus ritmussal, mely hasonló lesz a marsoló katona lépteihez. De ennél is érdekesebb, sőt egyenesen meglepő a modern, kollektiv kórusversnek valóságos megérzése és felfedezése egy meglehetősen konzervatív olasz író, Guiseppe Lipparini részéről abban az Itáliában, ahol a kórusvers nemcsak nem létezik, de arról egyáltalán tudomásuk sincs. — Ezért hat felfedezésként és ezért meglepő a fasiszta Itália egy konzervatív írójának tollából olvasni, hogy: „talán a költészet egy új utat fog találni, ha feláldozza büszkén hordott egyeduralmát és egyesülve a zenével és az énekkel, a tömegekhez fog szólni. A lírai kórusvers még megmentheti a költészetet.”

Összefoglalva az ankét anyagát és eredményeit, meg kell mondanunk, hogy mint az ehhez hasonló ankétek, ez sem hozott pozitiv eredményeket és nem oldott meg egyetlen problémát sem. Az ilyen ankéteknek rendszerint az a célja és egyetlen „eredménye”, hogy alkalmat ad egy pár írónak arra, hogy magáról beszélhessen, propagandát csináljon munkáinak és elmondja egyről-másról a véleményét. Mi se vártunk és nem is várhatunk semmit ettől az ankéttől, mely tipikusan polgári megnyilatkozás, polgári problémáknak polgári vonatkozásban való megbeszélése. Még véletlenül sem került szóba a „vita” során a proletárköltészet, annak eddigi megnyilvánulásai, formaproblémái, jövője. De ezen ne is csodálkozzunk, hiszen az ankét a fasiszta Itália egy napilapjában zajlott le és hogy érzékeltessük azt a légkört is, amelyben az ankét felvetődött, ide iktatom a rabok és proletár-témák valamikori költője, a futurista Paolo Buzzi hozzászólásának befejező sorait: „A költészet nem halt meg! A hatalmas Itáliának a győzelemre, a fekete ingek forradalmára épített költészete él és élni fog!” (Róma)