A világnézet szerinti kiválasztódási folyamatot, amely az utolsó évtizedben az orosz és német irodalomban oly tisztán kialakult, hiába keressük a francia irodalomban. Magyarázata ennek, hogy a francia írók tulnyomó része individualista s ugyanúgy, mint a tömeg, nélkülöz minden világnézeti felfogást. Volt ugyan a háboru reakciójának következtében egy irány (Duhamel, Dorgeles, Barbusse, stb. a képviselői), melyet humanistának neveztek el, ez az irány azonban Barbusse kivételével még annyira sem jutott, hogy határozottan állást foglaljon a háboru ellen. Ennek az irányzatnak — különböző árnyalatokban — ma is vannak aktiv művelői. Duhamel és követői például a humanizmus alatt a nyugati „demokrácia” s a „l’art pour l’art” forszirozását értik. Ez a frakció ugyanúgy embertelennek találja az ötéves tervet, mint Amerika felhőkarcolóit, vagy a kongói néger-kínzást. Mások humanizmus alatt az osztályok együttműködését értik, (George Valois), ismét mások (Guehanno, Berl, Léon Werth) a dolgozókat (de nem a, proletariátust!) és tömegesen vannak köztük olyanok is, akik maguk sem tudják, hogy mit értenek e jelző alatt. Azok a humanisták, akik a „dolgozókért” küzdenek (?), kitartóan agitálnak a polgári kultura ellen, viszont még egyetlen egy alkalommal sem mondták meg, hogy valójában mit akarnak a helyébe. Tudatosabban „dolgoznak” a populisták, (Therive, Lemonnier) akik miután a népről írnak, azt hiszik, hogy egyszersmind a népnek is szól írásuk, jóllehet tipikusan polgári ideológiát terjesztenek. A populista jelszóval egyuttal az induló proletár írókat próbálják magukhoz ragadni. (Az első populista díjat a „Hotel du Nord” szerzőjének, Dabitnak adták.) Ehhez a frakcióhoz sorozható Albert Crémieux lapja, a Le travail et les travailleurs és csoportja, mely az osztálybékés populista irodalom propagálója.

A proletár irodalmat a francia olvasóközönség előtt először Habaru tette szóvá a Monde hasábjain egy ankét, keretében, három évvel ezelőtt. Az ankétre érkezett válaszokból kitünt, hogy a franciák mennyire nélkülözik a világnézeti állásfoglalást. Az abszolut többség a proletár irodalmat is „humanistának” deklarálta. Mindazonáltal az ankétnak meg volt az az eredménye, hogy gyakrabban szóba került a proletárirodalom, persze kizárólag művészeti s nem világnézeti, szempontból. S még egy eredménye volt: írók, akik eddig azt hitték, hogy a proletáriátushoz tartoznak rájöttek, hogy semmi közük ahhoz, mások viszont közeledtek feléje.

A világnézet alapvető kérdése a Nouvel Age meginditásával vonult be a legujabb francia irodalomba. Ez a folyóirat politikamentesen iskolát próbált kreálni abban a hitben, hogy sikerül így a proletárirodalom valemennyi árnyalatának hiveit összefogni. Ennek az összefogásnak nem is volt akadálya, illetve lett volna egy: a valóban marxista világnézetet valló írók ellenállása. Ilyenek azonban alig vannak Franciaországban! A Nouvel Age első évfolyama hű képet ad arról az anarchiáról, mely a francia proletár irodalmat jellemzi. A lap szerkesztője, Poulaille nagyjában elérte célját: minden irány megszólalt a lapjában, — azt azonban a legkevésbé sem érte el, hogy ezeket közös irányba terelje. Érdeme még, hogy folyóirataval napirenden tartotta a proletárirodalom kérdését s ezzel kapcsolatban fontos vitákat provokált, melyek folyamán világosan kiderült, hogy ők valójában a múlt és a jövő irodalma közti átmenet írói.

A kérdés tisztázásának további mozzanata az a vitaestély, amit a Monde tartott (1931, dec. 7.) a proletár irodalomról. Válasz volt ez a vitaestély a karkovi kongresszus határozataira. A vitaestélyt megelőzőleg a Monde sietett leszögezni a maga s a köréje csoportosuló gárda álláspontját. Többek közt így: „Lehetetlennek tartjuk, hogy a forradalmi irodalom legközelebbi célja a politikai propaganda volna... Nem véletlen az, hogy Franciaországban ma oly kevés forradalmi író van. A viszonyok s a társadalmi feltételek különösen megnehezítik egy ilyen mozgalom létezését.” Ez a nyilatkozat pontosan az ellenkezője annak, amit a karkovi kongresszus leszögezett, épp a társadalmi: viszonyokat hozva fel a maga igazának alátámasztására. A vita este után a L´Humanité hasábjain Bruno Jaszienszky sorra vette a Monde és a Nouvel Age humanistáit, valamennyit fasisztának nevezve. A támadásira a Monde csak indirekte reagált Barbusse egy cikkével, melyben többek közt ezt mondja: „Minden művészi alkotás előtt felvetődik a kérdés: mit szolgál? Mit szolgál az idők nyomora és reményei közt?... Gazdasági probléma az alap, politika a cél — ez a történelmi valóság. Szolgálni valamit... Végeredményben minden író csatlakozik egyik vagy másik párthoz (önkénytelenül is), amint közmunkát végez. Nincs közép út. Nincs pártonkivüliség.” Majd pedig: „Töröljük el a nuanceokat, legyünk a határozottság ideálistái...”, stb. — Ezek a sorok nagyon illenek a Mondehoz, mely rég nem játsza már a haladásnak azt a szerepét, amit eredetileg vállalt. A Nouvel Age, minthogy egyelőre nem jelenik meg, nem válaszolhatott. De válaszolt Poulaille tettel. Felszólítására megalakult a francia proletár írók egyesülete, mely azonban, mivel a keretei közé tartozó írókból a legfontosabb hiányzik, a világnézet, (kivéve párat, pl. Marc Bernard), félő, hogy mielőtt még programját beváltaná (harc az imperializmus, a háboru és a kapitalizmus ellen) máris szét esik. (Párizs)