A „Hegel-év” után a „Goethe-év”

1832 március 22-én halt meg. I. W. Goethe. A halálozási év századik visszatérése a polgári Goethe-ünnepek és irások olyan özönét idézi föl, amelynek tartalma fordított viszonyban áll a tömegével, 1931-ben a nemzetközi polgárság Hegelt „ünnepelte.” 1932-ben Goethet „ünnepli.” A két szellemóriás közül az egyiket éppoly kevéssé érti, mint a másodikat. Egyrészt osztályszerű szükségességgel a módszertani előfeltételei hiányzanak a polgárságnak ahhoz, hogy olyan jelenségeket, mint amilyenek Hegel és Goethe, történetileg megértsen; másrészt minden még oly szegényes megközelítését is valamely igazi megértésnek lehetetlenné teszi az a minden irányból fenyegetett védelmi állás, amelybe a polgárság a kapitalizmus krizise folytán került. Hegel központi: teljesítményének, a dialektika — kétségtelenül még mindig idealisztikus — konstruálásának elismerése annak az elismerését jelenti, hogy a polgári gondolkodás legmélyebb filozófiai alkotásának a forradalmi-proletár mozgalom a világtörténeti örököse s az egyetlen tudományos, azaz materialista továbbképzője. A Goethe sajátos állását, életét és alkotását illető igazság elismerése viszont azt a beismerést involválja, hogy a kedvezőtlen társadalmi viszonyok még a legzseniálisabb képességet is leszükitik, megnyomorítják és bénává teszik. A Goethe felöli igazság elismerése annak a társadalmi rendnek az elitélését tartalmazza, amelyben a (materiális és kulturális) teremtő erők fejlődése a kizsákmányoló uralkodó osztály áldozatául esik.

Marx és Engels Goetheről

Marx és Engels többször nyilatkoztak a Goethe-problémáról. A „Deutschen Brüsseler Zeitung” alapvetően fontos megállapitásai 1847-ben lényegében a következőkép hangzanak:

„Goethe viszonya kora német társadalmához kétfélekép nyilvánul. Majd ellenséges, próbál menekülni a számára ellenszenves elől, mint az Iphigenia-ban s általában olaszországi utazása alatt, Götzként, Prometheus-ként és Faust-ként föllázad ellene, Mephistoként kiönti rá keserű gunyját. Majd ezzel szemben megbarátkozik vele, belenyugszik, mint a szelid Xéniák legtöbbjében és sok prózai írásában, ünnepli, mint pl. az Álarcos menetek-ben, sőt védelmébe veszi a történelem torlódó eseményei ellenébe, mint pl. mindazokban az Írásokban, ahol a francia forradalomról beszél. A német életnek nem csupán bizonyos részei azok, amiket Goethe elismer, szemben másokkal, melyek ellenszenvesek előtte. A hangulat, ami hatalmába keríti, gyakran kétértelmű; állandó a harc benne a környezetének nyomorúságos voltától undorodó költő s az óvatos frankfurti tanácsnok ivadék, illetve weimari miniszter között, aki szükségesnek látja, hogy a nyomorúságos környezettel fegyverszünetet kössön és hozzászokjék. Igy azután Goethe hol óriás, hol kicsinyes, hol dacos, gunyos, a világot megvető genie, hol meg figyelmes, szerény, szűk látókörű philiszter. Goethe is képtelen volt a német nyomoruságok legyőzésére, sőt azok győzik le őt s a nyomoruságok győzelme a legnagyobb németen a legjobb bizonyítéka annak, hogy ezek a nyomoruságok „belülről” egyáltalán nem győzhetők le. Goethe túl egyetemes, túl aktív természetű és túlságosan husból való ahhoz, hogy egy Schillerként a kanti ideálba való meneküléssel keressen menedéket a nyomoruságok elől; nagyon is éles volt a szeme ahhoz, hogy ne lássa, mint redukálódik ez a menekülés végül is a sivár nyomoruságnak a fellengős nyomorusággal való cseréjére. Temperamentuma, erői, egész szellemi iránya a gyakorlati irányba utalták s a gyakorlati élet, amit maga körül talált, nyomoruságos volt. Állandóan azzal a dilemmával küzködött, hogy hogyan éljen egy olyan életszférában, amit meg kell vetnie és mégis hozzá tartozzék, mint az egyetlenhez, amelyben tevékenykedhetik. S minél öregebb lett, annál inkább visszavonult a hatalmas költő a jelentéktelen weimari miniszter mögé. Börne és Menzel módjára mi nem vetjük szemére Goethenek, amiért nem volt liberális, de szemére vetjük, hogy időnként philiszter is tudott lenni; nem vetjük szemére, hogy a német szabadságért semmiféle entuziaszmuszra sem volt képes, hanem szemére vetjük, hogy egy olyan időben, amikor Napoleon a nagy német Augias istállót tisztogatta, ünnepélyes komolysággal tudott bíbelődni a legparányibb német udvarocska legparányibb ügyeivel és mulatságaival.”

A német „nyomorúságok”

Ha Goethet tudományosan akarjuk megérteni, akkor a Marx és Engels-féle analízis mintájára azokból a társadalmi viszonyokból kell kiindulni, amelyeken belül Goethe fejlődött és alkotott. Elmaradt termelési formák, csak inditékaiban kialakult modern osztálytagozódás, ezért fejletlen polgári-forradalmi elemek — ez az általános társadalmi kép, mely, Marx egy másik megjegyzése szerint, Goethe halála után még 15 évvel is egy német költő számára oly reménytelenné tette a helyzetet. Ha abban az időben, amikor az Angliából és Franciaországból származó polgári-forradalmi eszmék egész Európát inficiálták egy fiatal német költő Németországban a kései abszolutisztikus feudalizmus ellentéteit is látja és műalkotásban kifejezésre juttatja — úgy előbb-utóbb kellett hogy letörjön vagy behódoljon. Hogy mégegyszer Marxot idézzük. nagyon is „ernyesztően” hatott egy ilyen költőre az öt minden oldalról környező nyomorúság, a régi társadalom erejének tulsúlya s ennek megfelelően az új társadalom erejének gyöngesége. Ennek a törvénynek Goethe is alá volt vetve. Frankfurt és mindenekelőtt a weimari udvar, mikor Goethének az akkor egyedül lehetséges tevékenységi területet nyujtották, egyuttal a fennálló kicsinyes viszonyokhoz szegezték. A kor legnagyobb német költőjét legyőzték a német „nyomorúságok.” A weimari udvari hivatalnok, minél később, annál inkább, győzedelmeskedett a „hatalmas költő” felett.

Miért „hatalmas”?

Hatalmassá tették Goethét egyrészt a temperamentuma és a szellemi erői, melyek minden nyomatékkal a gyakorlati élet felé terelték, páratlan valóságra irányuló akarata; — mind oly tulajdonságok, melyek másrészt a tehetség és alakító erő rendkívüli sokoldaluságával párosultak. Goethenek a gyakorlatra törő hajlamában egy elementáris materialista vonás rejtőzik. Naiv materializmus az, ami Goethevel a materialista művészetielmélet következő elveit állíttatja fel:

„A megmunkált tárgy belső tartalma az alfája és az omegája a művészetnek. Nem tagadható ugyan, hogy a kiművelt művésztalentum, a genie megmunkálás révén mindent csinálhat mindenből s a legrakoncátlanabb anyagot is legyűrheti. Pontosabban megnézve azonban ebből mindig inkább műdarab (Kunstück) mint műremek (Kunstwerk) keletkezik...” (Dichtung und Wahrheit, II. 7).

Shakespearenek „az volt az előnye, hogy pontosan az aratáskor érkezett.” Shakespeare alkotásának gazdagságát „hazájának köszönheti.” Hogy tehát a genie műremekeket-e vagy „műtárgyakat” alkot s hogy alkotása gazdag-e vagy szegény, az magának Goethenek a felfogása szerint objektiv körülményektől függ, melyek felett a genienek sincs semmiféle hatalma. Ennek az esztétikai materializmusnak megfelel egy ismeretelméleti, amit az elvont fogalmi formulázások kerülésével — versben és szép-prózában proklamál Goethe, Arra a tételre, hogy: „Ins innre der Natur dringt kein erschaffner Geist” a költő válasza s ebből a válaszból világosan kicseng a Kant-féle idealizmust illető tagadása: „Natur hat weder Kern noch Schale, alles ist sie mit einem male...” („Allerdings”).

Határok

Goethe a belátásnak ezt a materialisztikus mélységét általában sem megtartani, ott ahol — naive — meg volt, nem tudta, sem, naiv dialektikus elemekkel párosítani. Goethe a nagypolgár fiaként s az abszolutizmus hivatalnokaként működött. Elméletileg és gyakorlatilag igenelte a rendi tagozódást — „tudom jól, mily szükséges a rendi különbség s mennyi előnyt jelent számomra is”, jelenti ki Werther, — ezzel azonban saját maga elől zárja el egy harcos dialektikus magatartás felé az utat. Hegel dialektikája egyáltalán nem tetszett neki. Tiltakozott ellene, amikor először hallott Hegel Ph�änomenológiájáról. Sőt 1827 októberében egy Hegellel folytatott beszélgetés alkalmával, amit Eckermann jegyzett föl, a dialektikával való visszaélést olyan fordulatokkal támadja meg, hogy magának a dialektikának udvariasan leplezett visszautasítása minden további nélkül nyilvánvaló.

A lázadó

Hatalmas valóságra irányuló akarata szféráján belül — mindenesetre a nagypolgár osztályvonaláról, minden végső dialektikai élesség nélkül — kellett, hogy lássa és formálni próbálja kora problémáit. Ezeket a problémákat formálni azonban még a nagypolgár szűk álláspontjáról is a fennálló rend birálását, és azt jelenti, hogy ha a fennálló rendnek nem is az egészével, de legalább egyes részeivel hadilábon áll, — ha nem azt, hogy forradalmár, hát annyit, hogy lázadó. Lázadóan viselkedik Goethe és pedig a fiatal Goethe az érzés és életvitel konvencionális rokokószerű kimértsége ellenében. Weimar előtti s első weimari éveiben Goethet egy szabad, nagypolgári életstílus, egy konvenció ellenesen egyszerű, gyakran nyers, de mindig átütően plasztikus nyelv, erotikában pedig egy keresztül-kasul „pogány” felfogás jellemzik. Számos költeménye ennek a kornak, a Werther, a Faust I. számos vonása, a Stella első fogalmazványa, a Wilhelm Meister korai részei, szabad házassága Christiane Vulpius-szal a bizonyítékai´ ennek a lázadó magatartásnak.

Ez a magatartás az akkor uralkodó osztály ideológiájának, a kereszténységnek a megtámadásává s magának: a szociális rend ellentéteinek a direkt kritikájává fokozódik. Az Ewige Iude-ben nagyon is „destruáló” leírását találjuk a keresztény istenvilágnak. (A nemzeti szocialisták mint „zsidó szemtelenségek” ellen pokoli lármával tiltakoznának, ha citálnónk ezekből a töredékekből.) A Mahomet az uralkodó vallással szemben egy pantheisztikus világképet állit. Faust „vallomása” az Ös-Fausztban első publikálása óta máig minden egyházi kör és irányzat nemtetszését kihívta. A Prometheus monológusa — olyan szavakban, melyek a legnagyobbak közé tartoznak, amiket valaha is létre hozott a német költészet — tisztára földi álláspontot hirdet. Az istenek világát ugyan formálisan, mint még meglevőt, elismeri, egyuttal azonban teljesen leértékeli.

A Götz von Berlichingen első alakjában (1771) a legélesebb hangokat tartalmazza a feudális urak ellen, akik a „parasztokat az utolsó csepp vérig kisajtolják”, külön-külön valamennyi „emésztő tűz”, akiket „alattvalók, szerencse, pénz-, vér és veriték táplál, anélkül, hogy jólaknának.” Götz azonban, „aki mint lovag s egy pusztuló osztály képviselője, a fennálló rend avagy sokkal inkább annak új formája ellen lázad”, ez a „nyomorúságos fickó”, (Marx Lassallehoz), aki a feltörekvő, abszolutisztikus hatalmat egy reakciós álláspontjáról kritizálja, sem kivül, sem belül nem forradalmár. A fellázadt parasztoknak csak akkor segit, „ha óvakodnak minden tettlegességtől...”

Semmiféle erőszak, csak reformisztikus eszközök — ez az a vonal, amit az osztálytudatos nagypolgár-ivadék Goethe képvisel és hőseinek szájába ad. Werther vádjai azzal a nemességgel szemben, mely a „jó társaságbeli” polgárság elől is mereven elzárkózik, nem a nemesi privilégiumok mellőzését célozzák, hanem csak azoknak a jótársaságbeli polgár-réteg értelmében való lázitását. Egmont ugyanúgy, mint Götz akarata ellen való forradalmár. Egmont is mint Götz az abszolutizmusnak — amelynek a dühödtségét elismeri és élesen ostorozza — tárgyalással akarja kivenni a méreg fogát. A fiatal nagypolgár Goethe tehát alakjaival megtámadja a fennálló rendet, a végső harci eszközt azonban visszautasítja s megmarad a nagypolgár vonalán.

Mindenesetre: megtámadja, A rendőrállamok korában minden biráló-lázadó szónak, ami átcsuszott a cenzurán, nagy volt a visszhangja. Egyáltalán nem formális okok voltak azok, amiért Nagy Frigyesnek oly mélyen ellenszenves volt a Götz. A Götz-ben, a Prometheus-ban, az Ős-Fauszt-ban az akkori német nagypolgárság birálóan, lázadóan a fennálló berendezések, a fennálló szemléletek, a fennálló életformák megváltoztatására vonatkozó igényét jelenti be, ha a szó lázadó vivője a polgárság gyöngeségének láttára félénken visszariad is a hatalom kérdésében való minden állásfoglalástól.

Weimar

A külső életfolyam ismeretes. Az 1749-ben Frankfurtban születő, Lipcsében és Strassburgban tanuló, 1771-től ismét szülő városában tartózkodó Goethét felettébb termékeny állapotban meghívják a weimari miniatür udvarba. Elmegy. Weimar, minden legenda ellenére, végleg és a legbrutálisabban a fentálló nyomorúságos viszonyok talajához köti. Weimarban működhetett „szabadon”, — de mi voit ennek az ára!

Az 1773—75-ben megkezdett lázadó művek egész sorát abbahagyta s sohse fejezte be. Ezek közé tartozik a Julius Caesar, az Ewige Jude, (keresztényellenes!) a Mahomet, a Prometheus.

Épp megkezdett művek lázadó részleteit letompítja, átalakítja. Az Egmont, miután Weimarban folytatja, csak sokkal később, Olaszországban kerül melodramatikus befejezésével „szükségtető” alá. A Stella illetlen befejezését 1805-ben elhagyja. A Faust, amelynek ősformáját készen vitte Weimarba, hosszú ideig érintetlenül hever. A csak 1832-ben befejezett II. rész katholizáló vége mindazt megtagadta, amit a Prometheus költője valaha is gondolt.

Goethe teremtő erői, mióta Weimarban élt, mintha kiszikkadtak volna. Tiz éven keresztül, töredékektől eltekintve, nem produkált szinte semmit. Az udvari légkör annál bénitóbbnak bizonyult, minél hatalmasabban lobogott fel túl a Rajnán 1789 óta a nagy forradalom tüze. Sem a forradalom, sem Napoleonnak a német feudális viszonyok Augias istállóját illető tisztitómunkája nem nyer igazolást műveiben, ellenére a Valmy-i hires szavaknak (itt „a világtörténelem új fejezete” kezdődik) s ellenére ismételten hangoztatott Napoleon tiszteletének. Az „uccai-, piaci- és tömeg-jelenések” undorral töltötték el, ezzel szemben „derűsnek” találja „az udvarok és uralkodók tükrébe való tekintést, mert ha itt az egész emberi faj a maga képmutatásnélküli állatiasságában egész természetesen mutatkozik is, úgy mégis minden, ha nem is mintaszerűen, de mégis mulatságosam folyik s a jó húmor sehol sem, hiányzik.” Az ilyen állásfoglalás, amelynek a legkeményebb osztálymegfontolások képezik az alapját, magában rejti a költői teremtést befolyásoló, a költői teremtést megmérgező konzekvenciáit. Hogy az 1775 óta oly határozottan leértékelt abszolutisztikus fejedelemséget a Németországban is vajudó forradalmi hangulattal szemben megvédje, kénytelen volt, a maga mély valóságra törő akaratát elfojtva, az élet tényleges képmásai helyett torzképeket fabrikálni. Az ilyen öncsonkítás eredményei többek közt a Die Aufgeregten, a Der Bürgergeneral és az Epimetheus cimű ellenforradalmi tákolmányai. A Hermann és Dorothea-ban a forradalomnak csak egy tessék-lássék érintése történik. A háttérben marad az idyllien-idealizált kispolgári folyamatok ábrázolása mellett, melynek értéke a forradalomtól való távolságának növekvéseivel nő.

Goethe elementáris materialisztikus erői azonban bármennyire le folytódtak is, még Weimarban sem alszanak ki. Az udvari probléma egy nagyszabású alakításába való menekülését (Iphigenie Tasso) régi lázadó érzületének kitörései váltják fel. (Der Gott und die Bajadere, Die Braut von Korinth.) Mephistó a késői Faust-részletekben: szatirikus tükröt tart a feudális-udvari világ elé. A Wilhelm Meister Wanderjahre oldalain előforduló vallástervezet, mely a kereszténységet, a filozófiát és a pogányságot egyesíti, ellenére a kereszténységnek tett engedményeknek, még így is minden egyéb, mint egyháza orthodox.

Valóságra törekvő akarata egyidejüleg kerülő utakon tör ki. Konzervativ-reformista tervekkel foglalkoztatja a weimari országocska kormányait. (A tized eltörlése, alkotmány és sajtószabadság bevezetése.) Mindenekelőtt azonban — 1784-től — megkezdi természettudományi studiumait, amelyek ettől kezdve szellemi aktivitásának legnagyobb részét felszívják. A költőben elsikkadó materialista a természettudományban, ahol semmiféle politikai korlát sem akadályozza, teljes szenvedelmében nyilvánul meg. Goethe műveiben, melynek természettudományi szektora 13 kötetet tartalmaz, geológiai, növénytani és állattani vonatkozásban a fejlődés felfogás elemeire bukkannak. Nagyszabású fizikai kisérleteket és elméleteket (a színelmélet) dolgoz ki. Goethe sokoldalú tehetsége, amely az irodalom minden terén teremtően foglalkoztatta, egy olyan területen is, amely alaptehetségét tekintve, mégis mellékterület volt számára, kérdés feltevésben, sőt részben még megoldásban is jelentékenyet alkottatott vele.

Az örökség

Goethe költői alkotásainak a teremtői elemeket illető vizsgálata egy speciális irodalomtudományi dolgozat keretébe tartozik. A Goethe előtti német nyelv ismerete szükséges annak a felmérhetéséhez, hogy a tárgyi és ennek következtében nyelvi tekintetben hatalmas költő mily magas mértékben gazdagította új, a mindennapi polgári szférából vett kifejezésekkel, fordulatokkal, szerkezetekkel a német nyelvet. Amit Klopstock az elemeiben teremtett meg, azt Goethe szabad, kötött formákat felrobbantó ritmusaival a legmagasabb tökélyre fejlesztette. A ballada, a dráma, az elbeszélő próza thematikában, felépítésben, szóhasználatban Goethe által döntő indítékokat, résziben pedig hosszú időre érvényes formát nyert. A goethei formák és eszközök határai azoknak a „nyomoruságos” viszonyoknak a határaival esnek egybe, amelyek közt Goethe alkotott. Annak az örökségnek az értéke és problematikája, amit a költő Goethe elsősorban a németországi forradalmi proletár irodalom számára jelent, ebben leli meghatározását. Amidőn Engels a forradalmi proletár elbeszélésre mintaképet akart megnevezni, akkor bármily kolosszálisnak is tünt előtte Goethe összképe, nem Goethere, hanem Balzacra utalt. S amikor ugyanezt Marx drámai téren próbálta meg, akkor ellenére Goethe dicsérő felem-ütésének, ugyancsak nem őt, hanem Shakespearet nevezte meg. Goethe tragikuma, amely nem egy egyénnek, hanem egy egész irodalomnak a tragikuma, Marx és Engels előbb érintett magatartásából derül ki. A fiatal német polgárság, amely gyenge volt ahhoz, hogy leghatalmasabb költőjéről gondoskodjék, Goethet kényszerűen a weimari udvari élet „nyomoruságainak” engedte át, úgy, hogy Goethe rendkívüli teremtő erői, minél tovább tartózkodott a weimari udvarban, annál inkább leszükitődtek, elhajlottak s egy félreeső thematikába menekültek, sőt magából a költői tevékenységből is kiszorultak.

Ilyképpen a Goethe fejlődésében és teremtésében levő mély ellentéteket csak a proletáriátus képes elfogulatlanul megállapítani. Az a polgárság, amely Goethe idejében még nem, később pedig, amikor fenyegetően; nőtt a munkásmozgalom, már nem képes egy saját magához tartozó, nagy polgári irodalom kiépítésére, az a polgárság ma nem láthatja és nem is szabad látnia, hogy Goethe műveinek alapjaival, inditékaival és fejlődésmenetével valójában mi a helyzet. Goethet csupán a külsőségeiben „örökölve” Goethe olyan egyes vonásait emeli ki, ami a polgárság mai zavara idején elviselhető, kellemes vagy kényelmes a számára. Goethe dacos geniejétől elfordulva „kegyelettel teli” foglal állást minden mellett, ami menekülés, elfogódottság, rövidlátás, röviden a német nyomorúság kifejezése Goethe életében és munkájában. Igy a jelenlegi „Goethe év” a polgárság, elsősorban a német polgárság számára újabb ürügy arra, hogy öregségének romlását fiatalsága hulladékaival leplezze. Groteszk „ünnep”! Az elődön, aki ellenére minden törésnek az erő és az egészség koloszusa volt, azt a bélpoklosságot idézik, amelynek következményei miatt ma épp a sírba mennek. (Berlin)