A polgári világnak egyre sürgősebb szükségletévé válik az, hogy valamiféle tájékozódást nyerjen a történelem eseményei között és a polgári társadalom végső agóniájának egyre szembeszököbbé váló szimptomái között-mégis csak találjon valami bíztató ígéretet arra nézve, hogy élete tovább is nyujtható.

Ez a polgári társadalmi szükséglet determinálta Ligeti Pált is nagy könyve megírásában: keresni a történelemben valamiféle törvényszerűséget, hogy abból kedvező auspiciumot vonhasson le a polgári jövendőre nézve.

Nézzük először a felfedezett törvényt. Ligeti elsősorban művészettörténész és a művésztettörténelem vizsgálatából kiindulva felfedezi benne — a dialektikát! Azaz: felfedezi, hogy a művészetek fejlődése nem egyenes vonalu mozgás, hanem ellentétekben történik: Ligeti terminológiáját használva: hullámmozgás.

A dialektika felfedezése talán mégsem egészen új dolog, még a művészettörténelem terén sem. Mert ha szerzőnk foglalkozott volna Hegel esztétikájával, nagy meglepetéssel fedezhette volna fel benne az ő építészi, szobrászi és festői korszakbeosztását. Hegel nem volt művészettörténész és Ligeti kétségtelenül nagyabb apparátussal, szélesebb ismeretkörrel mutat rá a művészetek történelmének dialektikájára. Azonban Ligeti mit sem tud arról, hogy Hegel idealisztikus, „fejetetejére állított” dialektikájáé Marx már egyszer a talpára allította. Szerzőnk görcsösen kitart a maga idealisztikus történelem és világszemlélete mellett. A művészettörténelem tanulmányozása révén nyert hullámvonalat (melyet ő grafikusan is ábrázol) megteszi mindenható törvénnyé és végül a hullámvonalban leírt utat nem mint különböző erők eredőjét kezeli, hanem a „hullám” nála a történelem rugójává válik, a hullám az oka a jelenségeknek! Ámbár először, mikor a hullámmozgásban kifejeződő kollektiv, illetve individuális tendenciákat magyarázta, egy nagyon is a történelmi materializmusra emlékeztető, legfeljebb kissé naiv gazdasági példából indult ki, de minél jobban megrajzolja a maga hullámait, annál inkább elfeledkezik arról, hogy mi is hozta ezeket létre.

A kulturák keletkezését, illetve bukását magyarázó gazdasági példa röviden a következő. Ligeti felvesz egy szétszórtan, organizálatlanul élő embercsoportot, mely egyes vezetők iniciativája folytán közös munkára egyesül. Mig mind a közös célért dolgoznak, addig kollektiv tendenciák uralják a csoportot. A cél elérésével ez az összekötő kapocs egyre lazább lesz, az, embereket nem a közös munka, hanem az egyéni élvezet érdekli és ezek az individuális, tendenciák aztán egyre „nagyobb dekadenciába sodorják az egészet.

Az elképzelés naivitása történeti méretekben nyilvánvaló. Az emberek nem tudatosan alakítanak ki egy termelési rendszert, hanem ezt a mindenkori termelési metódus határozza meg. A termelési rendszer kifejlődésének határai is materiálisak, magában a rendszerben adottak és nem az emberek célkitüzésének távolsága határozza ezt meg. A bomlási folyamatot is a termelésben fellépő ellentétes tényezők váltják ki, szóval az az idealisztikus elképzelés, ahogy Ligeti a dolgot beállította, teljesen jogosulatlan. Természetesen Ligeti azt sem veszi vizsgálat alá, hogy az adott termelési viszonyok hogy determinálják a társadalom mindenkori formáját. Ő egy lényegében teljesen analog folyamatot lát minden kultura életében és ebből az analógiából törvényt szerkeszt, mely a hullámmozgás megfelelő pontjain automatikusan ugyanazokat a jelenségeket hozza létre. De hiszen a társadalom gazdasági strukturáját és az ebből eredő osztálytagozódást, illetve osztályharcot Ligeti nem minden szándék nélkül hagyja figyelmen kívül. Csak így lehetséges az, hogy a végén odajussunk el, hogy a szocializmust méltó megrovás érje, mert az uralkodó osztályban kizsákmányoló osztályt és nem hivatott, legfeljebb a festői periódusban kissé megtévedt vezetőket lát. Vezetőket, akik ma saját önző érdekeikről megfeledkezve csak a társadalom érdekében élnek és dolgoznak, akik egyre; jobban etikus szellemmel telnek el, hiszen a hullám felfelé ívelő részén vagyunk és ilyenkor az uralkodó osztályok okvetlenül csak úgy maguktól, a hullám kedvéért meg javulnak. Ezután természetes, hogy a nagy művet a fasizmus méltó dicsérete fejezi be, mely az osztályharc dekadens, festői jelenségét egyszerűen kiküszöböli és új közös munkára szervezi meg a társadalmat.

Jellemző példája ez a könyv annak, hogy a polgári ideológia milyen jó színszűrő szemüveg tud lenni viselői számára. Ligeti, aki az emberiség történetét a; legősibb kortól napjainkig végigte kinti, a történelemben csak kollektiv és individualista, építészi és festői korokat lát, de a magántulajdon, a kizsákmányolás, az osztálytársadalmak keletkezéséről mit sem tud. Természetes, hogy az olyan ember, aki a társadalom strukturáját ennyire nem ismeri, a mai helyzetről is teljesen hamis képeit nyujt. Azt ugyan ő is megjósolja, hogy egy uj hatalmas kulturperiódus küszöbén állunk, de hogy mi ennek az uj kulturának a kulcsa, a termelési eszközök fölötti magántulajdon megszüntetése, arról nem beszél. Az ember először inkább csak sajnálkozik azon a szörnyü káoszon, amelybe könyve cimét meghazudtolva vezet bennünket, a gazdasági életnek, a társadalmi helyzetnek azon a naiv elképzelésén, ami Ligeti egész munkáját jellemzi. De végül is be kell látnunk, hogy itt szándékos (ha nem is tudatos) félremagyarázásokról és elleplezésekről van szó. Mert Ligetinek a maga osztályhelyzete ösztönösen is megmutatta a feladatot, hogy neki az egyre erősebbéváló erőszakot, a fasizmust kell rektifikálnia. Tehát nem a káoszban eltévedt emberrel van dolgunk, hanem az uralkodó osztály ravasz bűvészével, aki az uralkodók diktaturáját az osztálybéke báránybőrébe igyekszik öltöztetni. (Budapest.)

*Paul Ligeti: Der Weg aus dem Chaos. Eine Deutung des Weltgeschetieus aus dem Rhytmus der Kunstentwicklung. — Verlag Georg D. W. Callwey. München, 1931.