A DUNASZÖVETSÉG TERVE

A dunamenti országok vámszövetségének tervezetével kapcsolatban, amit újabban Tardieu vetett föl, am Echo de Paris-ban, mely a francia külügyminisztérium hivatalos lapja, Pertinax olyfélekép´ ír, hogy a Tardieu-féle kombináció, mely eredetileg a szó tulajdonképpeni értelemben vámszövetségnek indult pár nap alatt csupán az érdekeltek közti preferenciális vámhatárok megteremtésévé módosult. Ezeknek a vámhatároknak a tarifáit országonként kötött kereskedelmi szerződések állapitanák meg. Az első ilyen szövetséget Magyarország és Csehszlovákia kötnék. Az Echo de Paris még hozzá teszi: „Nem igaz, hogy Lengyelország belép ebbe a körbe.”

Ezeket a közleményeket nem szabad szószerint venni, mert nagyrészt a francia kormány manőverei. Elegendő a lengyel sajtó olvasása, hogy Lengyelországnak a tervezett Unióhoz való csatlakozásának kívánságáról tájékozódást nyerjünk. Kétségkivül ez a kivánság a francia külügyminisztériumban is adva van. Bármilyen természetűek is azonban azok az óvatossági momentumok, amikkel Tardieu előkészületeit körülvenni törekszik, a vámszövetség terve a következő három lényeges mozzanatot tartalmazza: 1. Segítség azoknak a balkáni országoknak a kormányai számára, melyeket forradalom fenyeget; 2. egy Oroszországellenes block teremtése Közép-Európában, amely hivatva van mindazokat ate intrikákat alátámasztani, amelyeket a francia és japán imperialisták a távol Keleten szőnek; 3. olyan erő megteremtése, amely Németország terjeszkedését megakadályozza s Franciaországnak az uralmát Európa középső részében biztosítja.

Hogy a Tardieu-terv jelentőségét megértsük, azokra a repedésekre kell emlékeznünk, amelyek a mult évben az ausztriai és németországi vámszövetségi terv, felmerülésekor a kisantant szövetségen észlelhetők voltak. Azok a tünetek, amelyek akkoriban a kisantant két vezető tagján mutatkoztak, az egész építményt ért repedésekre világot vetettek. Franciaországnak ugyan sikerült kölcsönök segítségével uralmát helyreállitani, Franciaország vezető köreiben, azonban akkoriban annak a gondolatnak a szüksége gyökeredzett meg, hogy a kisantant politikai és katonai szervezetének további megerősítésével, átfogóbb vezetés révén, egy olyan rendszer teremtessék, amelynek segítségével a Duna-államok status quoja fentartható.

Ennek a felfogásnak felel meg az a program, amit Tardieu kifejtett. A terv keresztülvitelének biztosítására Franciaország megnyerte Anglia közreműködését. Ma már világos, hogy a Franciaország és Anglia közti februári megegyezés terjedelme túlmegy a reparációs kérdések azon határán, amely ennek a megegyezésnek az ürügye volt. Különben a Temps minden köntörfalazás nélkül igazolja ezt, amikor a következőket irja: „Ha a jelen pillanat nagy kérdéseit tekintjük, úgy nyilvánvaló, hogy minden lehetséges megoldás alapja Franciaország és Anglia politikáját összhangba hoznál Legyen szó a reparációkról és a kormányokközti adósságokról, a befagyott kölcsönökről, a leszerelésről, a biztonságról, Közép-Európa ujjáépítéséről vagy az úgynevezett kapitalista civilizáció és az oroszországi álcivilizáció közti vonatkozásokról, úgy mindezek egy francia-angol megegyezés nélkül tartósan nem szabályozhatók.” Amint látható azok között a problémák között, amelyek a Temps szerint a Franciaország és Anglia közti megegyezést szükségessé teszik, szerepel az Oroszország elleni közös akció kérdése. Jellemző, hogy Franciországnak Angliával való együttműködése az orosz; ellenes Tardieu-féle Duna-tervezet alkalmával szögeződött le.

Egynémely sajtóorganum, mint például az Economist és a Daily Telegraph, Franciaország tervezetére vonatkozólag annak a nyugtalanságának és félelmének adott kifejezést” hogy Európában Franciaország vezetésiével egy olyan csoportosulás keletkezhetik, amely a Dunától egész a Keleti-Tengerig terjed és 116 millió lakost ölelhet magába. Más organumok ezzel a blokkal szemben egy britt-skandináv csoportosulás alakítását szorgalmazzák. Ezzel a gondolattal szemben nyilatkoztak viszont a City lapjai, különösen a Times, amely szimpatizál Francaország téziseivel. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Anglia a Dunaállamok közti különféle prefenciális klauzulák ellenébe, amelyek a terv keresztülviteléhez szükségesek, semmiféle akadályt sem gördit.

Érthető” ha Franciaország a Tardieu-féle terv előbb vázolt karakterénél fogva vezető pozíciója megtartására törekszik s Németországot a csoportosulás kialakítására vonatkozó előzetes tárgyalásoktól távoltartja. Ezen a ponton jelentkeztek azután az első nehézségek s léptek napvilágra az ellentétek. Németország Brüningje ugyan hallandó egy olyan csoportosulásba, belépni, amely Oroszország gazdasága ellen irányul, de ezzel kapcsolatban ismét felmerül a kérdés, hogy az együttműködésének mi az ára. A francia imperializmusnak az az igénye, hogy a német polgárság tegye magáévá a francia oroszellenes politikát s a status quot egyszer s mindenkorra ismerje el. Németország polgársága ezeket a kívánságokat csak egy csereüzlet ellenében akceptálja és azt kivánja, hogy a Duna-Szövetség délkeletre irányuló expanziójának semmiféle áthatolhatatlan határt ne teremtsen.

Amint Franciaország tervezete ismeretes lett, a német kormány megpróbálkozott egy ellenhuzással s a bécsi kabinettnek ajánlatot tett kedvezményes vámok alapján külön tárgyalásokra.

Magától értetődik, hogy ezen a területen a francia imperializmus versenytársával szemben különösen erős retorziókkal rendelkezik. Egy évvel ezelőtt tárgyaltak Schober és Curtius vámszövetségük felöl, amikor szerződésük tervezetébe beakarták iktatni a két ország csatlakozását. Ennek a kísérletnek az eredménye még mindenkinek az emlékezetében él. 1932-ben sem lesz több szerencséje a német kormánynak. Csak egyetlen egy olyan erő van, amely a németnyelvű népek egyesitését keresztülviheti és ez az erő az 1919-es szerződésekkel szemben nyilt harcot folytató szocializmus. Minden más alárendelt manőver hiába való. Valójában az a lépés, amit Németország Bécsben tett Franciaország vezető köreit nagyon kevéssé érinti. Erről a lépésről írja a Journal de Genevea következőket: „Nem nagyon komoly ez a lépés, mert Németország Ausztriának nyujtandó segítsége nem lehet jelentékeny.”

Ami Franciaország hivatalos álláspontját illeti, az a következőkben foglalható össze: ha Ausztria elfogadja Németország javaslatát, akkor a Duna-Szövetség meghiusul s ebben az; esetben Ausztria semmiféle segítséget sem várhat Franciaországtól. Hogy ennek a fenyegetésnek nagyobb sulyt kölcsönözzenek, a francia kormány egyik kreaturáját a Credit Anstalt élére állította s jelenleg az osztrák vasutak megvásárlásáról tárgyal.

Németország azonban nem az, egyetlen állam, amely ebbe a dologba avatkozik. Jelentkezett egy másik ellenlábas is, a fasiszta Olaszország. Ha azok a kereskedelmi szerződések, amelyekről Róma és Budapest tárgyalnak, teljes mértékben alkalmazást nyernek, úgy ezek a Duna megegyezést épp úgy kérdésessé teszik, mint amilyen kérdésessé tenné egy Németország és Ausztria közti szerződés.

A Popolo d´Italia emlékirata a Tardieu-féle tervvel kapcsolatban két lényeges pontban ellenkezik Franciaország téziseivel. Olaszország nem akarja feladni azokat a támpontjait, amiket Közép-Európában kiépített s egy év óta a francia imperializmus előnyomulása következtében mind nehezebben tart. Nem akarja tehát átengedni Franciaországnak az új csoportosulás vezetését. Emlékeztet arra, hogy Olaszország, mint Ausztria—Magyarország egyik utódállama, a készülő csoportosulásban nagyon világosan körvonalazott hellyel rendelkezik. Másrészt az olasz imperializmus látja előre annak a rendszernek a következményeit, amelynek a fő haszonélvezői a kisantant államok lennének. Hogy ezek ellen a káros következmények ellen védekezzék, azt javasolja Olaszország, hogy mielőtt a Duna-Államok általános segélyezését megszerveznék, azokkal az országokkal foglalkozzanak, amelyeknek a helyzete különösen kritikus. (Ausztria, Magyarország.) (Közbevetőleg ez a két ország külön megegyezések révén már kötve van Itáliához.)

Természetesen Franciaország szilárdan el van határozva arra, hogy itt is megfelelő eszközöket alkalmazzon. Valkó magyar külügyminiszter az Olaszország és Magyarország közti kereskedelmi szerződési aláírása után tüstént Genfbe és Párisba utazott. Másrészt Tardieu, hogy Itália akcióját megakadályozza, egy Franciaország és Olaszország közti tárgyalás programját vetette föl Grandi előtt, amely különösen Franciaország abesszíniai érdektelenségét, a tuniszi nemzetiségi státus meghosszabbítását s egy lira kölcsön biztosítását tartalmazza. Cserébe ezekért Itália támogatni tartozna Franciaország álláspontját a „leszerelési”-konferencián és hozzájárulni a franciáknak a Dunaszövetséget illető tervezetéhez. Természetesén nehéz itéletet alkotni afelől, hogy ezek a tárgyalások mennyire jutottak és mire vezetnek.

Mindezek a tárgyalások nagyon tanulságosan világítják meg a francia imperializmus erőlködését abban az irányban, hogy ha kompromisszumok árán is, de biztositsák annak a tervnek a keresztül vitelét, amely egy Oroszország elleni harc szervezése esetén lényeges szerepet van hivatva játszani. (P. G.)