Népünk szegény az ország nagy. A föld meztelen s minden egyes rizsszem víz után eped.

Hegyek közt élünk.

A fenyők a lejtőn zölden állnak. A tetőn feketén.

Három fenyőfa áll a falu közepén. A szél hordta őket az északi hegyről a völgybe.

Az egyik a gyökerétől a csúcsáig úgy ragyog, mint az arany, a második, mint az ezüst, a harmadik azonban feketén áll a másik kettő árnyékában.

Évszázadok ereje szunnyad bennük.

A lassu folyó neve, mely rétjeinket öntözi, „A békesség”. Gyerekkoromban tudtam az okát. Ma már nem tudom.

Elmultak lassan apám is és anyám is. A távoli lejtőkön zöld fenyők hivogattak. A legmagasabb ormon világosan állnak a fényben.

Az elmulás megváltoztatja az élet arcát.

Tizenhét éves koromban nagy és erős voltam, a termés azonban gyenge. Az utolsó szemig elvitték az adószedők.

—  Mi marad enni? — kiabálta apám. A hivatalnokok nevettek.

—  Nem tudom! — válaszolta az egyik.

—   Tigrisek vagytok! — ordította apám. Azok megálltak az ajtó ban és szúró tekintettel néztek vissza.

Fu-Fu-Ma megfogta apámat a karjánál fogva:

—   A törvény erőszak s a parancsolatok kések.

Fu-Fu-Ma megnyugtatta apámat és bement vele a házba. Fu-Fu-Ma a legöregebb volt a faluban. A falu bölcse. A falu neki köszönte, hogy az adószedők sohasem öltek meg senkit a faluban. Tiszteltem Fu-Fu-Mát.

Az éhség amaz esztendeiben az adóbeszedők keményebbek Voltak, mint azelőtt. A tartomány kormányzója háborút viselt s elszedte az utolsó rizsszemet. A zöld és a sárga, a vetés és az aratás között éhezett a falu.

Fiatal, nagy és erős voltam. Az éhséget háromszorosan éreztem.

Először volt az éhség, azután a hideg és ezekre hullott magasan a hó. A napok és az éjszakák, mint sötét és világos fenevadak ugráltak az éhezés lázai közt tova.

A legkegyetlenebb hidegben Fu-Fu-Ma sorra járta a házakat. Segélyt nyújtott és vigasztalta az éhezőket és haldoklókat.

Egyszer, amikor beteg apám mellett ült, a következőket mondta:

— A hideg, az árvíz, a szárazság és az éhség rémek. Szántunk, Vetünk, aratunk és házakat építünk, hogy a rémeknek ellentálljunk. A rémek azonban erősebbek. A hidegnél, a szárazságnál és az éhségnél csak a szellem hatalmasabb. A szellem hatalmasabb a testünknél. Hatalmasabb, mint a halál.

Ezekben a napokban Tai-i-kai-t varjucsapatok támadták meg a falu előtt. Segítségért kiáltott. Kiáltozása rémesebb volt az éhező madarak kiáltozásainál. Az emberek kirohantak. Kiadva repültek el a madarak.

Tai-i-kai arccal a hóban feküdt. Felemeltem. Arcát a madarak esőre össze-vissza vagdosta. Balszeme gödre tele volt vérrel. Kezei azonban görcsösen fogták zsákmányát, egy megfojtott varjut.

Mielőtt Tai-i-kai magához tért volna, az emberek össze tépték a madarat ós mohón falták be a darabjait.

A sebek az arcán nehezen gyógyultak. Mellettem feküdt. De sohasem hallottam jajgatni.

Amikor a hó elkezdett olvadni, összeállt a faluban húsz férfi, hogy átmenjen a hegyeken s Cseng-Hszi-Kow, a földbirtokos előtt rizsért könyörögjön.

A húsz férfi nekivágott a hegyeknek. Tai-i-kai és én titkon mögöttük osontunk. Ugyanúgy, mint a férfiak, fatányérokat vittünk a hónunk alatt.

A hegyekben a hó a férfiak melléig ért. A nyomaikon vágtunk felfelé a hegynek.

Mint valami beteg patkányok gyülekezete, kúszott a csapat hegyre föl, hegyről le.

Délben a férfiak elérték Cseng-Szi-Kow házát. — Könyörülj rajtunk és adjál rizst! Éhezünk!

A gondnok megjelent.

—   Az urnak nines rizse! Az úr nincs itthon! Az ország teli van koldusokkal.

—   Adjál rizst! — nyöszörögték a férfiak. — Éhezünk!

—   Az úr nincs idehaza! Az úrnak nincs rizse! Álljatok odébb, mielőtt elkergetlek benneteket.

A férfiak odébb álltak. Senki se szólt egy szót se. Tai-i-kai körülnézett. A kötést magasabbra tolta a szeme felett. Még láttam a gondnokot.

—  Talán ad valamit, ha meglátja a kifojt szememet. Egy ideig vonakodott. Leültem egy kőre.

— Adjatok rizst a vak koldusnak! — kiáltotta a gondnok be a házba.

Tai-i-kai odaadta a tányérját. Egy lány megtöltötte.

—  És nekem... — könyörögtem. A gondnok nevetett:

— Vegyél az övéből.

Engedelmeskedtem. A rizzsel teli tányér megőrjített. Az éhség láza vert ki s mint a farkas ugrottam neki Tai-i-kainak. A rizszsel teli tál kiborult a hóra. A gondnok kacagott.

Erősebb voltam, mint Tai-i-kai. Ő azonban dühödten lökött vissza. Elcsúsztam a jégen s a fejemet a kövekbe vertem, úgy hogy elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem Tai-i-kai mellettem térdelt. A kiborult rizst összegyüjtötte a hóból s két tányért kétszer annyi tartalommal tartott felém.

Ez a te részed és apád része!

Szégyenkezve mentem utánna s nem szóltam egy szót se.

*

Apám belehalt az éhezésbe.

Örökségül a mezők bérletét s az adósságokat, amik rajta nőttek, hagyta.

Az uj termés azonban jó volt.

A falu férfiai mind a mezőkön voltak asszonyaikkal. Csupán Tai-i-kai földjei feküdtek ugaron. Tai-i-kai mind ritkábban volt látható a faluban.

Jóllehet az adószedők a termésből háromszoros adót szedtek be, feleségül vettem Ah-Juit.

Ah-Jui mellettem dolgozott a réten s az uj termés felé egy gyermeket vitt szíve alatt. A termés azonban gyenge volt. Amikor Ah-Jui a második gyermeket szülte a termés még gyengébb volt s a hivatalnokok ridegebbek, mint a fagy.

Az éhség toronymagasságra nőtt a két termés között.

A legmélyebb szalmában sem hozott számunkra az éjszaka se meleget, se alvást.

A harmadik gyermek is megszületett mire a nap magasan állt az uj termés előtt.

A napok égtek és én cipeltem a vizet, úgy hogy az izzadság a karomon a tökből készült kannába folyt.

Ekkor katonák jelentek meg a faluban.

Egyik végigfutott az öntözőcsatorna mellett és rámkiáltott:

—  Hé! Gyere ide! Gyere velem!

—  Hová?

—  A faluba.

Bizalmatlanul mentem vele. A falu teli volt kiabálásokkal és parancsokkal.

A fenyők alatt tiz falubeli fiatalember állt egy sorban. Előttük és mögöttük szuronyos katonák.

—  Tizenegy! — kiáltotta a tiszt és egy lökéssel a tiz közé penderített.

Láttam Ah-Juit, a gyermekeket, Fu-Fu-Mat és Tai-i-Kait.

—  Mi lesz velem? — kiáltottam és védekeztem.

—  Kuli leszel a hadsereg számára, — válaszolta a tiszti. Egy asszony remegett, a gyermekek sírtak. Körülöttem a szuronyok kerítése állt.

A szuronyok közé akartam kapni, amikor Fu-Fu-Ma belecsípett a karomba:

—  A törvény erőszak s a parancsolatok kések!

Ah-Jui rámmeredt, ajkát azonban nem nyitotta fel a fájdalom. A hőség felnyitott a fenyőtobozokat a fákon, amik alatt álltunk.

A fekete kis fenyőtobozok ide-oda görögtek a gyermekek és Ah-Jui között.

Megrémültem és felnéztem a fenyőfákra. A gyökerétől a koronájáig aranyban állt az egyik, a másik ezüstben, a harmadik feketén a nap tűzlehelletétől.

Lehullott a nap és a katonák belehajtottak bennünket az éjszakába. Szemeink átölelték a csillagokat.

Teherhordók voltunk, végtelen útakon, éjjel nappal.

A harmadik éjjel didergő kezeim Ah-Juit keresték.

Lövések űzték el az álmom.

Öt menekülni próbáló férfit környékeztek meg a golyók a héjják ébredésekor.

A puskagolyó járása gyorsabb, mint a leggyorsabb teherhordó.

A nap még a horizonton ült, amikor menetoszlopunk rablók csapdájába került.

A katonák eldobták fegyvereiket, a teherhordók terheiket s elszéledtek a lejtőkön.

Puskagolyó ütötte át a tenyeremet.

Hogy magam megmeneküljek én is megugrottam a sziklaözönben.

Egy forrás hűsitette a kezemet.

Erre valaki mellém kúszott és megszólított.

—  Tai-i-Kai! — kiáltottam az egyszemü arc felé. — Tai-i-Kai! Számra tett keze lehetetlenné tette, hogy hálálkodhassam és bocsánatot kérjek tőle.

—  A termés és a gyermekek hívnak és húsz férfi jött érted a faluból — mondotta és a kezem után nyúlt.

Az ingéből rongyokat hasított és bekötötte vele a kezemet. A vér a köveken keresztül a síkságra folyt, amelyből a horizonton izzó ragyogással kelt föl a nap.