Fentebbi cimen kis könyv jelent meg Demény Pál tollából.* A Távolkelettel foglalkozó könyvek gombamódra szaporodnak most a sangháji bombák konjunkturájában, de ami külön felhívja a figyelmet e füzetre az az”, hogy szerzője az előszóban bejelenti, hogy vizsgálatait a történelmi materializmus módszerével ejtette meg, mikor is nemcsak „megdöbbentően azonos társadalmi jelenségeket látott meg, amelyek e tőlünk teljesen elszigetelt társadalomban (kiemelve általam D. F.) és a mi társadalmunkban annyira hasonlóak egymáshoz, hanem azt is, hogy kizárólag ez a módszer alkalmas a társadalom eseményeinek megmagyarázására.”

Örvendeni lenne kedve az embernek, hogy akad valaki, aki e hálás témát a történelmi matériálizmus oly termékeny módszerével feldolgozni igéri meg — ha lépten-nyomon nem bukkanna olvasás közben kitételekre, amelyek ugyancsak furcsa színben tüntetik fel Demény történeti materializmusát.

Miután az agrárfeudális Japán történetét D. inkább rosszul, mint jól elintézte, (mert a termelési viszonyok elemzése meglehetősen a felületen mozog), áttér a tőkés termelésnek Japánba való bevonulására. „Ezzel (t.i. hogy a paraszt a városba vándorol munkaerejét eladni) az ipari termelés első feltételét, a szabad munkaerőt (kiemelve általam D. F.) megteremtik...” A történelmi materialista D. tehát valóban szabadnak fogja fel a munkaerőt a kapitalizmusban, elfeledkezve Marx gúnyos megjegyzéséről, amely szerint a jobbágyságból felszabadult paraszt elsősorban elvett földjétől, tehát termelőeszközétől lett szabaddá és. így kell, hogy bérrabszolga legyen. — D. tovább is folytatja kényelmes módszerét, hogy a történelmi materiálista analizis helyett ideálista szemszögből magyarázza a japán kapitalizmus kifejlődését. „Bár a mult szelleme egy-egy romantikus puccskísérletben még néha fellobog, de mivel a japánok alkalmazkodóak és életrevalók, az új rendszer hosszú időre berendezkedik.” Honnan jönnek a puccsok, miért kell azoknak szükségképpen elbukniok? — D. adós marad a válasszal. Majd az államkapitalizmusról való néhány eredeti megjegyzés (itt az államkapitalizmusból fejlődik a magánkapitalizmus és az nem lehet átmenet a szociálizmus felé) után és miután kijelentésével, hogy „mindezen adatok felsorolásából legföljebb a termelés egyik tényezőjének, a termelőeszköznek a fejlődésére következtethetünk, míg a termelés másik tényezőjének a munkának (a kiemelések eredetiek) helyzetét és a termelőeszközhöz való viszonyát nem ismerjük meg” méltán keltve a gyanut, hogy nem látja a kettő dialektikus összefüggését, áttér az új államra. „Ezen (t.i. a japán bel- és kül-) politika számára a legalkalmasabb szervezet a modern állam (kiemelés eredeti.)” Továbbá: „Az állam megvédi nagypolgárainak profitját és ha a monopol, vállalatok valamelyikében ezen szentség ellen a dolgozók lázongani merészelnek, igyekszik ezen támadást erőszakszerveivel leszerelni. Az államnak ezt a jelentős szerepét a különböző tőkés csoportok már korán felismerik és azon igyekeznek, hogy arra alkalmas szervezettel: a politikai párttal a kezeikbe is kaparintsák és a pártok képviselőiből alkotott parlamenttel irányítsák.” Szóval D. szerint a modern polgári állam elsődleges valami és a burzsoázia csak utólag veszi a birtokába. Ilyen felfogás mellett csak természetes, hogy D. részére a japán parlamentárizmus (melynek korrupt voltáról és kulissza szerepéről szót sem szól) „a két legerősebb tőkéscsoport érdekeinek megfelelően” váltakozó két párt idyllikus váltógazdasága. Ez persze primitív vulganizálásra vezet és valóban D. szerint a japán kapitalizmus, ha „az üzlet roszszul megy, könnyen hajlandó egy kis háborus akcióra, amellyel újra fellendítheti a páncélvonat, gárbomba és más hasonló cikkeket termelő igazságokat.” Valóban alapos boncolgatása a kapitalizmus imperialista korszakának!

Ámde nemcsak a háborut intézi el D. ily könnyedén — a béke kérdését se láthatja másként. „...Hiába ölelkezik össze ezen a kongresszuson** az oroszok kiváló képviselője, Plehanoff a japán munkásvezérre], Sen Katajamával a háború további folytatását az Internacionálé még nem tudja megakadályozni.” (Kiemelve általam D. F.) Közbevető kérdés: azóta talán tudta?!

A munkásmozgalomról is egészen egyéni meglátásai vannak D.-nek. Szerinte a kispolgárireformista (az amerikai A. F. of Labornak megfelelő) Nippon Rado Sodomeitól balra álló munkáspártoknak még nincsenek mélyebb gyökereik a munkásságban. Arról, hogy Tanaka tábornok 1928-as „szocialista törvénye” a halálbüntetést is tartalmazza és hogy az „állam,- és társadalomellenes tanok” minimálbüntetése tiz esztendő, D. nem tud, csakúgy mint ahogy „a politikai gyilkosságok is gyakoriak” mondatcsücskével intézi el pl. Oszugi és Noje és kilenc társainak vértanu-halálát, valamint Szendzsi Jamamoto, „a japán Liebknecht” gyalázatos legyilkolását 1928-ban. Az 1928-as nagy sztrájkhullámot megemlíti, de az 1929-es nagy „öntözőmű” parasztlázadásokról hallgat csakúgy, mint pl. az 1919. márciusi rizs-forradalomról Kóreában, mely döntően hatott ki a szibériai vöresellenes háborúra.

Kellemetlenül hat még a könyvecskében a sok tárgyi tévedés. Jap szigete nem az U. S. A.-é, csak a kábelt kontrollálja, Unger-Sternberg bárót nem Urgában lőtték agyon, hanem a burját fővárosban Verchne-Udinszkban, Kirgisztán Turkmenisztán autonóm köztársasága — Turkesztán köztársaság nincs, Tanutuva pedig nem tartozik a Szovjet-Unióhoz, hanem független népköztársaság, a mukdeni csata se nem májusban, se nem októberben volt, hanem február-márciusban. A felületesség a nevekre is kihat. Hsiuking alatt bizonyára Hszin-kiang, Nerecsinszk alatt Nercsinszk, Lyaj helyett Liaojang, Semanov alatt Semjonov, Senjaki helyett Szeijukai, Kenseika helyett Kenszekai, Martinov alatt Szemjanov?, Chorvat?, Kalmykov?, értendők.

* Demény Pál: Az imperialista Japán. Szerző kiadása. Budapest, 1932.

** t. i. az orosz-japán háború idején.