Hosszú és kanyargós a Varjú-ucca. Sok olcsó és koravén háza van, rendezetlen és mocskos. Olyan és úgy bűzlik, mint egy megdöglött óriáskígyó, amelyen szédelegve forgolódnak a férgek. Ott kezdődik az Angyal-patikánál, amelynek kopasz tulajdonosa a legjobb gyermekelhajtó szereket adja az egész városban. A vége kinyúlik egészen a határba. A határnak ezen a részén, ha elszórtan is, de sok a fa. Ezeket a fákat az ősz farka felé és a téli hónapokon keresztül feketére szokták lepni a varjak. Ugy gyüléseznek, mint az adókivető bizottság, vagy zárlat után a bankrészvényesek. Naponta többször és eregestől beportyázzák a hosszú uccát s szemétdombokat és disznóölő helyeket keresnek.

Ezért Varjú-ucca ez az ucca.

Különben napszámosok és más olcsó munkások lakják, iszákos és csalni nem szerető kis iparosokkal elvegyesen. Számuk a négyezret biztosan megüti, de némelykor hatra is felrug: aszerint, hogy a kormány és a különböző politikai pártok milyen szempontból veszik számba őket.

Keserűséggel, nyomorral és lázadással van tele most ez az ucca, mert az utóbbi időben egyre erősebben folyik mindenünnét a munkások elbocsátása. Ha ez tovább is így megy, már pedig minden rohan a lejtőn, akkor a közelgő április elsejére a kétezret is eléri a Varjú-uccai munkanélküliek száma.

Talán Bogyó Árpád az, aki a legrégebben van kereset nélkül közöttük. Asztalos volt a helybeli parkett gyárban, ahol öt esztendeig dolgozott egyhúzamban. Ugy dolgozott hogy a saját gyárában biztosan nem dolgozott volna úgy. Igen, mert két gyermeke volt s a harmadik jövőben. Szorgalma és az elbocsátástól való félelme a legelső szakmunkások közé emelte.

De hiába.

Mert a tavaly szeptemberben román érdekeltség vette meg a gyárat s már október elsején kidobták.

Harmincöt magyar munkástársával együtt.

A harmincöt közül még tizenketten laktak a Varjú-uccában. Ezek apránként mind eltűntek valahová, akár tartós fagy idején a hasznos madarak. Bogyó azonban mozdulni sem tudott családjával, mert sem szülei, sem közeli rokonai nem voltak. Ismerősei és eddigi jóakarói is mind elhuzódtak tőle, mihelyt kereset nélkül maradt. Csak egy szerencsétlen emberke jött el a házhoz október 26-án.

Ez az újszülött volt.

Egy szigorú, visitó leányka.

A szülés alkalmán kivül még kétszer jött el a bába. Akkor az anya táplálkozására nézve javaslatot tett a gyermek érdekében, aztán kérte a beavatkozási díjat és az ápolási díjat. Szegény bába volt ő is, de Bogyó nem tudott fizetni. A bába sem akart elmenni. Végül is, finom öngyújtóját ajánlotta fel neki Bogyó, de a szülésznő rákért még valamit. Sok keresgélés után egy ezüst vitézségi érem került elő valahonnét. Ez nagyon megtetszett a bábaasszonynak s elhatározta búcsúzás után, hogy még ma este feltűzi uj szeretőjének, aki ötös cimert csinált neki a tegnap este.

A másik két gyermek fiú volt. A nagyobbik Gábor, mint az apja, a kisebbik pedig János. Azért János, mert Bogyót a harctéren egy János nevű barátja mentette meg a haláltól.

Bár ne mentette volna meg!

Sokszor mondta ezt október elseje óta Bogyó.

A ház, amelyben laktak, zöldre festett, rokkant kiesi ház volt, a Varjú-ucca kilencvenhét alatti. Tulajdonosa egy asztalos mester, aki nagy műhelyt tartott s aki maga már nem dolgozott. Nem is itt lakott, hanem egy másik házában, az Angyal-patikától nem messze. Jó ember volt különben, mert ha Bogyó nem tudott fizetni, munkát adott neki, amíg ledolgozta a házbért.

De tovább nem.

Két szoba volt a kicsi házban. Amelyik az uccára nézett, abban lakott a Bogyó család. A másikban két asztalos segéd, kik a háztulajdonos alkalmazottai voltak. Az egyik segéd kommunista volt, a másik szociáldemokrata. Otthonjában örökké vitatkoztak s a vitát mindig verekedéssel végezték, mert a kommunista okosabb volt, a másik pedig erősebb.

Itt és így éltek tehát Bogyóék. Nappal a reménység egyre gyengülő zümmögésében, este és éjszakánként pedig a csattogó segédek velőtfogyasztó árnyékában. Október folyamán és november folyamán, a házbérért dolgozó napok kivételével, minden reggel elindult Bogyó és zöldülő arccal kutatott valami szakmájabeli munka után.

Mindig eredmény nélkül kullogott haza.

De ezt otthon nem mondta.

Hanem biztos kilátásokat hazudott, igéretek alapján.

Kövérre festett reménységgel bódított.

Vagy jólétet ontó terveket adott elő.

De beszéde mindennap apadt, mint a hold.

Ujévre elfogyott.

A beszéde elfogyott, de a szemében nőni kezdett a láz.

Már nem járt többé asztalos munka után, sem gyári munka után, sem semmiféle állandó munka után. A gazdagabb emberek uccáit járta csupán, fabehordásra és hóeltakarításra ajánlkozott. Néha húsz lejt keresett, néha semmit.

Koldulni nem akart.

Gyermekei voltak.

Meghalni sem akart.

Sem beszélni egész decemberben.

Járta a pénzesek uccáit, keringett, szédelgett, álldogált, üldögélt, fázott, éhezett, szőrösödött, rongyosodott, zsugorodott.

Az agya zakatolt.

A szíve zakatolt.

Érlelődött a forradalmi napokra, amelyeket néha már búgni hallott a jövőben

Érlelődött és tovább járta a pénzesek uccáit.

Januárban.

Februárban.

Emberekről, házakról, udvarokról és bankokról jegyzeteket csinált magának. A szava is megjött, de egyelőre csak azt mondta több nap is egymásután:

Bitangság!

Az asszony visszaesett az ágyba. A gyermekek is odadőltek a hideg és a rossz táplálkozás miatt.

A négyhónapos csecsemő meghalt. Ingyen nem akarta eltemetni senki. Sem az egyház, sem a város. Végre a negyedik napon egyheti munka fejében temettette el az asztalos mester, a könyörületes házigazda.

Bogyó hálával dolgozta le a hetet.

Aztán két napra ő is az ágyba került.

Ugy tapasztalta, hogy a fekvés aránylag még a legjobb megoldási. Kevésbé fázik az ember és nem éhezik olyan hamar. Két nappal meg is nyújtotta ezt az állapotot, de aztán mégis kimarták a gondok az ágyból.

Megint elment a pénzes uccákba.

Egy munkanélküli raktármunkással találkozott, akivel januárban egy bikaszemű zálogház tulajdonoshoz együtt hordott volt be három öl fát. Az ember vigabbnak látszott, mint ahogy egy munkanélküli lenni szokott. Nem is munkát keresett, hanem csak sétált. A Bogyó kérdéseire elmondta, hogy a körülményekhez képest elég jól él, mert két helyen is munkanélküli segélyt kap. Az egyik segélyt élelmiszerekben, fában és ruhában kapja a katholikus nőszövetségnél, míg a másikat pénzben a városházán. Megfelelő protekció kell azonban mindkét helyen, de különösen az utóbbinál. Bogyót is biztatni kezdte, hogy forduljon erre az útra s protektornak mindjárt felajánlotta magát.

Elindultak.

Először a katholikus nőszövetségi segélyirodára mentek, mert szerencsére Bogyó is katholikus volt. A raktáros kitanította, hogy úgy köszönjön, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus s mondja azt, hogy vallásos életet él, sokat imádkozik és sokszor gyónik s még a parkettgyárból is istentagadó kommunista munkástársai áskálódták ki. Ezekre a vallomásokra azonban nem került sor, mert a Bogyó családi állapotának felvétele közben kiderült, hogy egyházi esküvő nélkül csak együtt él egy nővel, akitől három törvénytelen gyermeke született.

Ugy néztek rá, mint egy bélpoklosra.

Az ilyen embert nem segélyezhetik, azt mondták.

Bogyó nagyon szégyelte magát.

Voltak más vallásos segélyirodák is.

Unitárius.

Lutheránus.

Zsidó.

A raktáros jóakaró azon töprengett, hogy miképpen: lehetne a vallásos irodáknak elfogadható okmányokat hamisítani. Bogyó azonban hallani sem akart erről, hanem azt mondotta, hogy a legcsúnyább bűn a jótevőket félrevezetni, s hogy mindenki úgy cselekszi a jót, ahogy neki a legjobban tetszik.

Felmentek a városházára, de itt sem. jártak nagyobb szerencsével, mert a Bogyó illetősége körül zavarokat fedeztek fel.

Rendezetlen vagy mindenképpen, mondotta neki a segélyezett raktáros és könnyű sajnálkozással nyújtotta a kezét.

Bogyó hazament és szidta az Istent.

Aztán a munkásságot szidta, amelynek a velejét száríthatja ki addig a nyomor, amíg felfordítja a meglévő társadalmi rendet.

A munkásságot szidta, amelyik szervezetlen.

És szidta magát is, aki szintén szervezetlen,

S azokat, akik szervezve vannak:

Az áruló politikusokat.

A hazudó kormányt.

A milliós tolvajokat.

A kalmárokat.

A papokat.

Amilyen szorgalmas volt a munkában azelőtt, olyan szorgalmas volt a lázongásban most. Amilyen szelíd volt embernek azelőtt, olyan vad farkassáváltozott most. Amilyen istenfélő volt azelőtt, olyan elszánt ördög lett most.

A nyomor miatt.

Melynek fenekén a felesége sírt.

Melynek fenekén a gyermekei félholtan feküdtek.

Március tizennegyedikén, pénteken.

Szombaton délelőtt munkás megbízottak járták be a Varjú-uccát. Cédulákat osztogattak és szóval is felhívtak mindenkit, hogy vegyen részt azon a néma tüntetésen, amelyre a munkanélkülieket vonultatja fel a párt.

A Varjú-uccából mindenki fel akart vonulni.

Férfiak.

Nők.

Gyermekek.

Vasárnap reggel közlemény jelent meg az ujságokban. Közlemény, melyben a párt lemond a tüntetésről. A néma tüntetésről, melyet a rendőrség betiltott. Betiltott, hogy az elégedetlenség ne legyen nyilvános.

Hogy ne izguljanak a templomba járók.

Se senki ne izguljon, aki szereti megülni a hetedik napot.

Csak a hetediket.

Nem mind a hetet.

Munka nélkül.

A Varjú-uccában zúgtak az emberek. Zúgtak és két pártra szakadtak. Az egyik nem akart tüntetni, a másik tüntetni akart.

Mindenképen tüntetni akart.

Közöttük Bogyó is.

Nála jöttek a rendezők össze. A részletekről tanácskoztak, a tüntetők feldagasztásáról és rendbentartásáról, az útirányról és a síma lefolyásról.

És valami jelvényről, amely helyettesíthetné a zászlót, de amely többet mondjon a zászlónál.

Többet a golyónál is.

Többet a vérnél is.

Bogyó találta ki nekik. Azt mondotta, hogy csináljanak magas zászlórudat, egy főruddal és két mellék-ruddal. Amilyent nagy vallásos körmeneteknél visznek az élen. És zászló helyett egy kosarat kössenek a rúd tetejére. És a kosárba egy gyermeket tegyenek.

Egy kiéhezett gyermeket.

A munkanélküliség elhervadt bimbóját.

Elhatározták és megcsinálták.

A rudat a kosárhoz.

A kosarat a gyermekhez.

Bogyó felajánlta nagyobbik fiát, aki már négyéves volt.

Aki már sárga volt.

Aki már tizenöt kiló volt.

Egyik vette a kosaras rudat és Bogyó a gyermeket. Felmentek az ucca végére, ott beléültették a gyermeket a kosárba, feldúvasztották a levegőbe és elindultak.

Hárman tartották a zászlót.

Bogyó a főrudnál.

Jöttetek és dagadtak.

Végig a Varjú-uccán,

Az Angyal-patikánál két rendőr elejükbe állott. Nézték a különös zászlót, melynek a fészkéből nyálat köpött le a halállal küzködő gyermek. Az egyik rendőrnek könny jött a szemébe, de a másik felszólította a tüntetőket, hogy szereljék le a zászlót és oszoljanak széjjel.

Nem oszoltak széjjel.

Tovább vitték a zászlót.

És tovább dagadtak.

A belvárosban nagy osztag rendőr-legénység vonult ki ellenük. Tiszttel az élen. Gátat vontak eléjük. A tiszt rájuk kiabált. A munkások visszakiabáltak.

A rendőrök elővették a fegyverüket.

Kihúzták a kardjukat.

A tiszt riasztó lövést adott a levegőbe.

Ordítottak.

Zúgtak.

Sírtak.

Oszoltak.

Csak Bogyóék álltak a zászlóval némán és rendületlenül. A zászlóval, melyet ostromolni kezdtek a rendőrök.

Egy.

Kettő.

Három.

Végre lehúzták, mint a fiatal fát a madarászok.

A tiszt kivette a gyermeket a kosárból.

Nézte:

Sárga volt.

Rázta:

Halott volt.

Letette a hóra, kordont vonatott a rendőrökkel körötte és hatósági orvos után küldött.

A zászlótartók ott álltak megfogva némán.

Pénzes urak és vasárnapi hölgyek özönlötték el körül a helyet. Egy újságíró előre furakodott és hangosan kérdezte a gyermekre mutatva:

— Mi az ott?

Bogyót meghúzta millió munkás kéz, mint a vészjelt és sívítva kiáltotta:

— Bomba!

A pénzesek elhitték és menekültek.

Mindenki menekült.

De hiába!

Mert mindenütt, városokban és falvakban, tele volt a hely:

Élő Bogyókkal.

Halott Bogyókkal.

A legveszedelmesebb bombákkal.