Főoldal

Korunk 1930 November

Csontváry Kosztka Tivadar


Háy Gyula

 


Csontváry Kosztka Tivadar műveinek kiállításával kapcsolatban a sajtó, — részint hogy a rendkívüli művészi jelenséggel szemben való tanácstalanságát leplezze, részben, mert már régen szüksége volt egy ilyen alkalomra, — mindent megtesz, hogy ezt a nagyon nagy jelentőségű festői oeuvret az individualizmus diadalaként állítsa be. A gondolatmenet körülbelül a következő: Csontváry bolond volt, bolondsága izolálta művészete elefántcsonttornyába, Csontváry művészete nagy művészet, — tehát az. elefántcsonttoronyba izolált művészet az igazi nagy művészet.


A valóság ezzel szemben ez: Csontváry minden bizonnyal az volt amit bolondnak szokás nevezni, számtalan cselekedete, szava, egész viselkedése igazolja ezt. Bolondságában kibujt a saját korából, az őt körülvevő valódi viszonyok helyett másmilyeneket képzelt, a külvilág értékelései az ő agyában átváltoztak, egy más világban és egy más világnak élt, mint korának épeszű emberei. Ebbe a más világba azonban belevonta a körülötte élők összeségét és egyeseit (pl. a királyt és képviselőház elnökét, amint azt a sajtóban méltatás helyett szorgalmasan közölt sürgönyeiből és más megnyilvánulásaiból megállapíthatjuk). Meg volt róla győződve, hogy mindezek vele egyazon légkörben élnek, ugyanazoktól az akarásoktól, ugyanazoktól az értékelésektől vannak áthatva. A Csontváry féle világban a Csontváry féle életet ugyanannyi ember élte, mint a valóságosban a valóságosak. Csontváry a menekülését az épeszűségből az eszelősségbe tehát nem egyedül hajtotta végre, hanem magával vitte a létezők összességét. Nem az individualizmusba menekült, hanem az individualizmus elől, amelybe kora, ha okos marad Csontváry, belekényszerítette volna. Összeütközése a világgal nem az, ami egy oszlásnak induló világrend dekadenseit jellemzi. Ennek a dekadenciának, az individualisztikus rothadásnak diadalát ünnepelni Csontváry poszthumus kiállításával kapcsolatban tudatos hamisítás vagy legalább is hiú vágyálom.


Világba sugárzó érzéseket, minden valóknak profétai magáhozölelését festeni nem individualista gesztus, ennek a művészetnek élni, ezért megtébolyodni, ezért éhenhalni nem a patikus-festő magánügye, nem a l´art pour l´art térfoglalása.


Igaz viszont, hogy Csontvárynak ez az egész világba beleölelkező művészete nem illik bele abba a sémába sem, amit ma a nemindividuális, a kollektív művészetről felállítani szokás. Félek azonban, hogy ez a séma hibája. Ma még túlzottan leegyszerűsítve látjuk a művészet jövőbeli feladatait. Tisztán tulajdonképen mást, mint a demonstráló, közvetlen propagativ hatású művészetet nem tudunk magunk elé képzelni. Kétségtelen azonban, hogy ez csak egy szöglete a művészetek összes területének és a nagyobb teret a jövőben egy, az agitatív szándék nélkül is lelkesítő, propaganda-tartalom nélkül is iránytmutató művészet fogja elfoglalni. Egy művészet, mely a tendenciával szimbiózisban él, attól el nem szakadhat, anélkül meg nem maradhat és mégsem annak az életét éli, hanem egyedül és kizárólag egy saját, semmi más módon, mint azon az egyetlen egy módon le nem élhető életet, mely érzékeny precizitással rajzolva meg a művész világérzésének paralleljét, egyetlen gesztussal helyez bele bennünket abba a világba, amelyet a művész akar és amelyet akar, hogy mi akarjunk. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére