Főoldal

Korunk 1930 November

Zsellér miniatűrök


Sellyei József

 


ELHAGYOTT A SZERETŐM


Az elmult éjjel részegen jöttem haza.


Majdnem négykézláb jöttem haza, nehéz voltam a sok elfogyasztott italtól, a cigánynótáitól, a bánattól, mert nehéz az élet. Nehéz az élet az istenit és semmi sem megy úgy, ahogy az ember kiszámítja, kitervezi. Suda Dávid háza előtt le kellett ülnöm az árok hídjának beton peremére, ott lógattam lábaim a levegőbe, erőlködtem: azt hittem okádni fogok és piszkos bűzben dől majd vissza belőlem az ital, de nem lett semmi. Jött a K. Pista, megtalált, nyakon ölelt és úgy ballagtunk két részeg dögök. Édes pajtáskája lettem rögtön, pedig eddig mindössze tizenkétszer beszéltünk életünkben, bár közel volt a házuk a mienkhez, sőt éppen azért. Szüleink örökharagosak voltak mindenha egy elszántott barázda miatt, mely száz forintokba került s végül az ügyvéd kapta meg a pénzt. Először, mint verekedő kisgyerekek találkoztunk, az én fülem kisebb lett egy darabkával. Hatodszorra mikor kaszálni tanult a réten, eltörte a kaszáját és az enyémet kérte kölcsön. Nyolcadszor amikor a korcsmában koldusnak és senkinek csúfolt; büdös kommunistát kiabált és azt, hogy ő keresztyén, a Krisztus hiten él, böjtől, templomba jár és hogy le kell lőni minden kommunistát, mert máskülönben a kommunisták fogják lelövöldözni az igaz hitű keresztyéneket. Pedig azzal kezdődött a pörölés, hogy nem engedtem táncolni vele az unokahugomat. Kilencedszer a börtönben beszéltünk, ahova becsuktak, tizedszer, amikor kiengedtek, azt igértük egymásnak, hogy legföljebb hat nap az élete.


Együtt kurjongattunk bele az éjszakába, két részeg dögök. Ő azért ivott, mert pénze volt, én azért, mert keserves a bánatom. Keserű a bánatom. Hiába a haragom, dacom, amellyel legyőzni akarom. Azért ittam.. Kell a valamilyen kiélés.


Mert elhagyott a szeretőm.


Tizennyolc éves parasztlány, vad, izmos, barna, buta, tíz hold föld néz rája. Elhagyott egy tizennyolc éves taknyos gyerek kedvéért, akinek tejfölös a szája és csókjában nem szúr az egyre keményebb bajusz, akinek így a csókja és a nagy nagy tapasztalatlan butasága édesebb. A lány azt hiszi, hogy miatta fordult el a kedve tőlem, de látom: huszonkét éves. vagyok, ő tizennyolc. Ha kijövök a harmadik sorozásból, elvenném őt. De ő még kevesli az idejét, kevesli árvásan, bután töltött fiatalságát, szeretné tovább húzni. Lázad ő is. És mert nincs más útja, megcsalt. Ősapáink még élő törvénye, a rabság, a házasság fenyegeti s ő nem akarja, menekül előle. Életerőtől duzzadok én, közösülésem termékenyítésétől fél és menekül, menekül. A tizennyolc éves petéit még reméli kivédeni, de nehéz neki az én erőm. Menekül előlem, menekül a szerelem elől, az elől is, ami egy élet fundamentuma lett volna: biztos exisztenciám és menekül a gyerek elöl. Ki tudja meddig tart majd lázadása? Az évek mulnak és aki ma tizennyolc éves, tíz hónap mulva már százszázalékkal lehet erősebb és termékenyebb. Akkor talán új fiatalt fog magának?


És látom, ahogyah ő sohasem látja meg, mert nem nézi, ösztönösen éli menekülő hitét: látom, hogy a menekülés itt és így hiábavaló, csak időt nyer vele az élet, de bedobni mégis csak bedobja abba a hullámba, melyből nincs kiút, csak hajiadni, sodródni lehet benne egyre távolabb.


Furcsán sodródtunk egybe mi ketten. Anyám öccse az ő nővére férje Gyermektelen család a sógorom. A sógor, nekem rokonom ajánlotta, hogy vegyem el a lányt, a felesége testvérét és ők ketten ránk hagyják majd a vagyonukat, tizenhét hold földet és egy házat. Azt terveztük, hogy parasztoknak sem kell majd lennünk: kérik tőle az uccai frontot, építse fel szövetkezeti üzlethelyiségnek s ő kiköti, hogy csak úgy adja, ha engem alkalmaznak üzletvezetőnek. Paraszttalanul ember leszek, elmenekülve gyáván a földtől, mely még sem ad olyan életet, mely méltó. Az ember gyönge, az ajánlat csábító, a lány szép volt és az enyém lett, mint lány. Felkavartam benne az alvó erőket és vágyakat vadul, hogy elveszítsem. Téptem, hogy sértsen, vágytam már, hogy senkisem volt olyan elég, mint ő. Tépted már magad elérhetetlen asszony miatt? Ezt érzem ma. A jövőm hazug biztonságának kellett volna kiteremnie belőle; már nem láttam mást, már ő volt minden és ma más csókolja a száját.


Nem azért, hogy az övé legyen örökre, csak mert élni akar azzal, akit percre megkivánt.


Olyan jó volna most így nehéz fejjel panaszkodni valaki lánynak. Ilyenkor érzem a falú átkát: a pénztelenséget, hogy még fizetve sem élhetem ki erőmet. Panaszkodni szeretnék egy szegény lánynak, aki a lányságát árulja.


K. Pistának beszéljek róla? Ő pajtáskájának szólit és dalol, dalol. A bor benne torkig ér, elakasztja szavát, de dalol. Aztán megáll, mintha vizeletét akarná elcsorgatni. Két-háromszor végighúzza kezét a húsos nagy csövön. Nagy adag csira ugrik ki tág ívben. Pista röhög kielégülten, aztán elteszi ujra, nyakamba fogózkodik és dalolni kezd a holdas éjszakában.


Pajtáskájának szólít. Fejem forog. És ő visz, cipel, úgy megyünk haza két más-más parasztlegények.


 


KÖHÖGÉS


A tej egy literes bögrében az asztalon áll. Szalonnát reggelizünk, én és a bátyám.


Sóval és paprikával esszük a szalonnát.


A kutya fekete és előttünk áll az asztal oldalán.


Először előttem vár egy falást, aztán amikor megkapja átfut az asztal másik oldalára, a bátyámhoz. Amikor ott is kapott egy falást a szalonnából, vagy egy rugást, újra hozzám jön és vár — amikor kapott, újra visszamegy.


Igy jár a kutya ide-oda az ételért és rugásért.


Jön Hornyák Jula a tejért. Köszön, néz, aztán beszél.


Mindig beszél Hornyák Jula.


Beszéli, hogy a kislánya lázas, köhög.


Nagyon köhög.


Ki tudja, meghült talán.


A gyerekek kint játszanak az ucca porában. Még fagyos a márciusi föld, bár száraz, meghül a gyerek könnyen a rongyos ruhácskában.


Beszél Hornyák Jula és szaporán pereg a nyelve. Arról beszél, hogy pár hét előtt ő is köhögött.


Majdnem kijött az oldalom itt, ezen a helyen. És mutatta.


Fájt, mint a veszekedett fene, a büdös. Fojtott. Aludni se tudtam tőle. Csak erőltetett és már elvitte minden erőmet.


Nem mentél orvoshoz? Kérdeztem tőle, hogy ne beszéljen hiába.


Vót pénzem? Nem vót. Nem mentem. Aszongya a Kari sógor, hogy igyam meg a hugyomat, három este egymás után, akkor majd elmulik a köhögés, ha még olyan erős is az.


   Aszonta. Hogy a húgytól elmulik. A sógor, akinek a felesége a testvérem, a Kacséna.


   No és te?


   Először kinevettem. Mit, húgyot fogok inni? Hát mi vagyok? Mi? De ő aztán azt mondta, hogy nem butaság, a fronton ki várt volna orvosra? Pedig a húgy a legjobb orvosság a köhögés ellen.


No és ittad?


Ittam hát. Ráhagytam magam beszélni. Fene rossz volt, de ittam. Cukrot nyeltem előtte is, utánna is, mégis olyan büdös volt, rossz volt, ronda volt, hogy olyan fájás állt belé a gyomromba, hogy azt hittem kiokádom, mint amikor szendávid hegedül. De azért megittam. Nem hánytam ki. Másik nap megin megittam. Mer a köhögés a még rosszabb vót és akkor már hatodik hete köhögtem. No és harmaccor már meg se köllött inni. Ugy elállt a köhögés, mintha elvágták vóna.


A húgytól?...


A húgytól....


Lányodnak nem adsz?


Rázza a fejét.


Kórság tudja. Féltem a lányomat. Hátha megárt neki? Más gyomra van a gyereknek.


   De ha tudod, hogy használ.


   Isten tudja... Lehet, hogy magától állt el.


   Ha az orvos mérget ad, annak hiszöl?


   Jézus érti ezt, de az orvos tanúta.


   A sógorod is tanúta, de a lövészárokba.


   Mégis csak orvosho vinném, de nincs pénzem.


   Mért nincs pénzed?


   Azért, mert nem lehet keresni, az istenit; a férjem má hatodik hónapja nem hozott fillért haza, alig jut kenyérre, tejre és a gyerekem köhög.


   Megyek, mert rosszat tanálok mondani. Az embernek meg kell bolondúni ebbe a nagy nyomorúságba.


Fogja a tejét, elmegy.


Lomha, nagy asszony, kétgyerekes, harminc éves, hordóhassal, amelyben nyolc és fél hónapja rugdalódzik egy kis élet és maholnap a világosságba bámul.


 


Vissza az oldal tetejére