Ludwig Renn, akinek első regénye a Háború az egész világon elterjedt, most fejezte be Nachkrieg címen új regényét. Alább közöljük a berlini Agis-Verlag kiadásában megjelenő könyv első fejezetét.

A marhakocsi padlóján rázott a vonat, miközben dideregtem durva gyapjútakaróm alatt. A vagon tolóajtait betettük s ezért félhomály volt. December legeleje.

—  Óoo! — ásított valaki. — Ez aztán egy egész temetési menetet benyelt! De te is alaposan horkoltál! — és megragadott a lábamon. — Bocsánatot kérek, őrmester úr! Azt hittem, hogy a Paul!

—  Nem tesz semmit, — mondottam és nem tudtam se nevetni, se Valamit szólni, ami bajtársiasan hangzik. Pedig befelé utaztunk Németországba. És forradalom volt!

—  Én egész jól aludtam, — szólt az egyik.

— Ha a vasutigazgatóság egy szalonkocsit bocsájtott volna a rendelkezésemre, azt jobb szerettem volna.

— Azt hiszed, hogy a Hollandiába meglógott császárnak is olyan kemény fekvőhelye volt, mint nekünk?

— Na, azt ne kérdezd, a nagy urak egyáltalán nem tudnak semmit a tetvekről és a széngőzről.

— A nyavalya essék a tisztekbe. Le kellett volna tennünk valamennyit, mint máshol.

— De szükségünk van rájuk, — mondotta Mehling altiszt, szakaszom katonatanácsi bizalmija.

—  Miért van szükségünk?

—  Hát hogy rendben érjünk haza és szereljenek le.

—  Nagy vicc; ezt tudom én is! Különben is a szocializmusban egyáltalán nincs tisztekre szükségünk.

Eddig nem vettem volna észre ezt a hangot? Avagy a hangulat azalatt a két nap alatt, mióta Németországban vagyunk, tényleg úgy megváltozott volna? Egy alkalommal sem hallottam ilyesmit, amig a franciákkal szorosan a hátunkban, Belgiumon keresztül meneteltünk. Ott mindannyian a frontmögötti forradalmárok ellen voltak, mert a felfordulás miatt egy falat kenyeret se faszoltunk. Honnan keletkezett egyszerre ez a hangulat? Ujságokat olvastak?

Délfele egy nagyobb pályaudvaron állottunk meg. Az idő borus volt.

— Kiszállani! Hideg étkezés!

Ügyetlenül másztunk ki a vagonokból. A csontjaink merevek voltak. Valami lépcsőn áradtunk lefele. Lent keresztben egy asztal állt, mögötte két asszonnyal. Az asszonyok fején nagykendő volt. Mindenkinek adtak kenyeret s valami csomagot, valószinüleg műmézt. Én felülről néztem le rájuk. Jobbra, ahol egy alagut fele vitt a lépcső, nagy izgatottság csapott fel.

— Ez azután már több a soknál! Gépfegyvereket szegeznek a saját honfitársaik felé!

Egy asszony vergődött át a tolongáson. Höhle — az első szakasz: katonatanácsi bizalmija — megfogta az asszonyt a karján és kérdezett tőle valamit.

—   Ah, — rázta az a fejét. Az egész katonatanács csupa csirkefogóból áll! Ezek ültek a nyakára a városnak!

—   Hát nem a lakosság választotta a munkás és katonatanácsot? Na, szép kis állapotok vannak itten!

Lassan sikerült keresztül hatolnom, a tömegen. Izgatott voltam s valami veszedelem határozatlan érzése töltött el.

Végül elláthattam jobbfele. Az alagut végén két felénk irányzott gépfegyver állt egy asztalon. Mögöttük két tengerész állt lomhán.

A tisztjeink mellettünk tolakodtak el és az alagutban a gépfegyverek felé mentek, nem kihivóan, hanem inkább csodálkozva. Egy vékony hadnagy láthatólag félénken jobbra tért ki a többiek mögött. Némán haladtak el a gépfegyverek mellett és eltüntek jobbra egy ajtó mögött, e felírás alatt: Első és másodosztályú váróterem.

Odaátról két vörösszalagos közeledett, az egyik nyitott kabátban, a másik sapka nélkül, hanyagul vállravetett fegyverrel. — Tartsátok legalább a fegyvert rendesen ha valami dolgotok van itt! — mondotta Höhle boszszankodva. Mind a ketten ránéztek némi gunnyal, de bizonytalanul.

— A leghelyesebb volna a fegyenceket ismét összeszedni! — mondotta egy elegáns úr és keztyűjével fürgén futott fel a lépcsőn.

Kedvetlenül néztem utánna. Az ilyen fajta embernek nem szabad izgulnia! Egyáltalán nem látszik rajta, hogy a harctéren lett volna!

Közben a legtöbben megkapták a porciójukat és ismét felmentek. Az izgalom is elült. Én a kenyeremet magammal vittem a marhakocsinkba. Amidőn lejöttem egy vörössapkás vasuti hivatalnok csatlakozott hozzám.

—   Itt tényleg rémes állapotok vannak! Ezek a fickók olyan szemtelenek, hogy tegnapelőtt tűzharc keletkezett köztük és egy frontcsapat között.

—   Őrmester úr! — kiáltotta Mehling. — Odalent hajbakaptak! Höhle elvette egyiktől a fegyvert!

Rohantam le a lépcsőn. A század a matrózok felé nyomult. Az elsősorban levők fékezték a tódulást, mert a matrózok keze rajta volt a gépfegyveren. Harminc lépés távolság volt közöttük. Elakadt a szívem. Mindenáron megakadályozni! Előre tolakodtam:

— Ne csináljatok ostobaságot! Mi közünk nekünk a Ruht vidéki viszonyokhoz?

—  Sértés gépfegyvereket szegezni ránk! Elvesszük tőlük a fegyvereket! A matrózok kitartottak a gépfegyver mellett.

—  Sértés, avagy nem sértés, én nem tartok veletek! — kiáltottam.

 

—   Akkor megyünk nélküled! — s Höhle előre tolakodott. Minden mozgásba jött. A matrózok ismét céloztak és a század megtorpant.

—   Fegyháztöltelékek! Ha becsületes katonák volnátok, nem irányitanátok felénk fegyvereiteket.

Balról az egyik gépfegyver mellől egy katona ugrott elő:

—   Mi nem vagyunk fegyháztöltelékek! Titeket a reakciósok hecceltek fel!

—   Vissza! — kiáltott az egyik matróz és elállt a gépfegyvertől. A század öt lépést előre ment.

—   Mit akartok a gépfegyverekkel? — kérdezte Höhle. — Csak azért használjátok, hogy jogtalan hatalmatokat igazoljátok.

—   Mi be vagyunk iktatva! — kiáltotta az egyik matróz.

—   Légy inkább résen! — vágott közbe a másik.

A század egy kicsit megint előbbre ment.

— Egy lépést se tovább, különben lövünk!

Erre jobbról a vasuti étteremből kiugrott Hanstengel hadnagy, rá a legközelebbi matrózra. Ez ráesett a másikra és magával ragadta. A század előre rohant. Höhle megfogta az egyik matrózt a bluzánál és az öklével a karjára ütött. Egy másik a fejére.

Balra a korlát mögött egyesek felemelt fegyverrel álltak közvetlen mellettünk. Az egyik fegyvercsöve felé kaptam. Az illető tüstént elejtette a fegyvert és kiszakította magát a sorból.

—   Vigyázz balra! — kiáltottam és felemeltem a fegyvert. Egyik a másik után lépett meg. Az össze-vissza vert matrózokat a szó szoros értelemben kirugták. Egyik még ott állt a korlát mögött és felháborodva kiáltott valamit, amire senkisem. figyelt.

—   Most azonban el innen, — kiáltotta az őrnagy, aki nevetve ott állt, — különben még kapunk tőlük valamit.

Höhle és egy hosszú őrvezető a vonathoz cipelték a zsákmányul ejtett gépfegyvereket. A vonat lassan elindult miközben egyesek még utólag ugráltak fel.

Rrrrr... kattogott egy gépfegyver. Pár fegyverlövés pattogott el a vonaton. Hogy a lövések honnan jöttek, nem tudtuk megállapítani. Balra a vonatunktól egy másik transzport vonat állt. Onnan kiáltozták át hozzánk:

—   Ezt finoman csináltátok.

Mindenki össze-vissza fecsegett.

Különböző állomásokon állottunk meg, azután pedig a szabad pályán.

— Szakaszparancsnokok és bizalmiférfiak előre a tiszti vagonba! Kiszállottam Mehlinggel és a töltésen mentünk előre a vonat mellett.

Valamennyi vagon olyan volt belül, mint egy cigánytábor. A tiszti vagon nagyon téres volt, padokkal a falak mentén.

— Azért hivattam magukat, — mondotta az őrnagy, — mert jelentették nekem, hogy a zászlóaljban véleményeltérések léptek föl. Hengeler törzsőrmester mit tud jelenteni?

Hengeler feszesen állt. Hengeler volt az egyik vezére a hangosaknak: — A pályaudvaron a fegyverek elvétele hibás volt. Pár nappal ezelőtt egy másik zászlóalj ugyanezt a gyerekességet csinálta és Halternben azután lefegyverezték őket. Ott áll egy vörös brigád. Az a véleményem, hogy hagyjuk lefegyverezni magunkat.

— Nagyon szánalmas vélemény, — kiáltott feléje Höhle.

—  Ez a harc felesleges és téves! — mondotta bosszankodva a katonatanácsbéli Hermann. Hermann szociáldemokrata volt.

—  Miért céloztak felénk a csirkefogók a gépfegyverrel? Ha ezt nem csinálják sohasem támadjuk meg őket.

— Ezért az ostobaságért össze akarja magát lövetni Halternben? — kérdezte Hengeler élesen, oldalra fordított fejjel, miközben még mindig az őrnagy előtt állt feszesen.

— Azt fogjuk csinálni, amit a tiszt urak mondanak! — válaszolta Höhle.

—   Forradalom van s a katonatanácstagok kezében van most a végrehajtó hatalom! — mormogta Hermann.

—   Ebben téved, — mondotta könnyedén az őrnagy. Világos utasításunk van a hadosztálytól. Az utasítást a bizalmiférfiak írták alá — s nem a katonatanács! — hogy a tiszteké most is, mint azelőtt a végrehajtó hatalom.

—   Láthatom a parancsot, őrnagy úr?

Az őrnagy intett a segédtisztjének. A segédtiszt kivett egy írást az asztalfiókból és Hermann elé tartotta:

— Az ön bizalmatlansága éppenséggel nem hízelgő! Az ilyesmi velünk szemben nincs a helyén, legfeljebb tán bizonyos párt vezetőivel szemben!

Hermann elolvasta az írást és a foga közt mormolta:

— Stimmel.

Ismét az őrnagy beszélt:

— Hogy minket Halternben minden további nélkül lefegyverezzenek, arról szó sem lehet! A vezetők és a bizalmiférfiak ismét oszoljanak el a vagonokba!

Kiszállottunk. Az úton, az álló vonat mellett pár embert rábeszélni próbált Hengeler és megnyerni a véleményének, de csak egy ember hallgatta meg.

A vagonban Mehling altiszt, katonatanácstag nevetve mondotta:

— Na csak az kell, hogy ezt megpróbálják!

—   Készenlétbe helyezzük a gépfegyvereket, kettőt jobbra, kettőt balra és őröket állítunk az ajtóhoz.

—   Én itt leszek őr! — kiáltotta az egyik, aki a nyilásban ült és a lábait kifele lógatta.

Én nem szóltam semmit, hanem visszavonultam az egyik sarokba. Ha Halternben tényleg egy vörös brigád áll és ha ezek tényleg elhatározták magukat — és ha igaz, hogy ujabban a pályatest mögötti két oldalon a házakat megszállották, — akkor természetesen egyszerűen ki vagyunk szolgáltatva nekik, ezek közt a vékony fafalak között. Most van ép négy esztendeje, hogy kint vagyok a harctéren s most, hogy vége van a háborúnak, akkor még itt a saját hazámban össze-vissza kell lövöldözni.

— Valami helység következik, — kiáltotta az ajtónál levő. Az ajtóhoz tolakodtunk.

— Ő te, úgylátszik kifacsarták az agyvelődet, hisz ez nem nagy állomás, hanem csak egy itató.

Kellemetlen gondolataim támadtak. Ezek a fiuk mennyire örülnek a leszerelésnek, mintha a munka nem ugyanolyan harc volna mindenféle lim-lommal és azzal az egész nyomással, amitől mégsem szabadul meg soha az ember.

Valami nagyobb helységbe érkeztünk. A többiek izgatottan néztek ki:

— Ez itt Haltern.

— Vigyázz! — kiáltotta Höhle. A gépfegyverekkel kész!

A vonat megállt.

Én is a tolóajtóhoz mentem. Minden ajtón gépfegyvertorkolatok meredtek ki. Elől egy vöröskeresztes karszalagú úr beszélt fel az őrnagyhoz, aki a tisztikocsiból kihajolt. Kezetfogtak és az előbbi úr tova ment. A zászlóalj küldöncök közül az egyik hozzánk jött.

— Mi van? — kiáltottak rá.

—   Itt volt valaki, aki azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de itt nem. tudnak nekünk semmiféle ebédet adni, mert a transzportunk nem volt. avizálva.

—   Látjátok! Beijedtek tőlünk!

A vonat lassan tovább ment a lapos vidéken.

Beesteledett. Éhesek és fáradtak voltunk.

Késő éjszaka — már jó ideje ácsorogtunk — kiáltották:

—   Kiszállni étkezéshez! Mindannyian rohantuk ki.

—   Hol lehet kapni valamit?

Egy deszkabódé előtt tolongtak a szűk ajtóban.

—   De hiszen ez így nem megy!

—   Ja, mi gőzerővel jöttünk! Rajta!

— De, bajtársak kell hogy sorbaálljatok, így nem lehet kiosztani...

A tisztek próbáltak rendet csinálni. Itt azonban ez már nem ment. Láttam egyet, aki a mellével úgy oda szorult az ajtófélfához, hogy elfakult és hörgött. Egész biztos, hogy betörték a bordáit!

Amikor végre az ajtó közelébe jutottam, ujabb izgalom keletkezett. Abelül levők nyomultak kifelé, teli sajkákkal a fejük felett.

— Vigyázat! A leves iszonyúan meleg.

Bent nem volt elég hely az asztaloknál a sok ember számára. Először állva ettem. Ezután azonban kiürült a bódé gyorsan és leülhettem. Víz a mosogatáshoz nem volt. Annál több papir hevert az asztalon. Utánna nyultam az egyik darabnak, amely elég tisztának látszott a sajka kitörléséhez. Közben az egyik papirdarabon feltünt a nagy betűkkel nyomott cím:

 

Spartakusz csoport

Berlin, november 13. A spartakusz csoport, amely eddig a független szociáldemokrata párthoz tartozott, csütörtök este nyilvános gyülésen a Zsófia ház termeiben önálló politikai párttá készül alakulni. Valószínű szónokok Liebknecht Károly és Luxemburg Róza.

Amidőn az evésről visszamentem, páran a mi marhakocsink előtt állottak s egy karcsú katonával szórakoztak, akinek vörös szalag volt a balkarján. Ez mondta:

—   Fekete-fehér-piros zászló nincs többé, most a színünk a vörös.

—   Tudod, hogy mit jelent a vörös zászló — kérdezte Höhle ellenségesen. — Ez a vér zászlaja.

—   Nem igaz, a szabadság zászlaja! — válaszolta a vörös tiltakozva.

—   A szabadság lári-fári. Erről beszéltek a francia forradalom alkalmával is, és mi lett belőle? — Ezért a vérzászlaja ez!

—   A mi zászlónk nem a véré! Te reakcionárius vagy!

—   Á, mit reakcionárius! A te karszalagod is vérszínű!

—   Mi nem akarunk vért! Mi szabadulni akarunk a kapitalizmustól.

— Ezért őrködtök ránk töltött fegyverekkel!? Hát kapitalisták vagyunk mi?

— A Ruhr-vidéken a ti csapataitok mindenféle galibát csináltak! — és mi itt katholikusok vagyunk.

Höhle szorosan a vörös elő tolta az arcát:

—   Azt hiszed, hogy mi azt akarjuk tőletek, hogy protestánsok legyetek? Nekünk teljesen mindegy, hogy mibe hisztek. És ha még egy éjjeli edényhez is imádkoztok!

—   De hiszen ti frontcsapat vagytok! Hátha a császárt akarjátok viszszahozni?

—   Mi? Ugylátszik valami nincs ott rendben! — és rámutatott a fejére.

Beszálltam a vagonba. Ha már ezek, a vörös karszallaggal ilyen ostobaságokat vetnek össze a katholicizmussal! Valaminek azonban mégis kellett lenni a szocializmusban! Különben hogy beszélhetett volna mindenki róla...

                                               (Fordította Szentgyörgyi Anna).