Nagy érdeklődéssel fogtam hozzá Silbermann Jenőnek a Korunk szeptemberi számában közzétett A logika és mathematika viszonya címe cikke olvasásába, várva, hogy a tartalom majd megfelel a címnek. Végül azonban kiderült, hogy a cikk egészen másról szól, mint amit igér.

Nem szándékozom a cikk meritumát itt bonckés alá venni; aki elolvassa alábbi megjegyzéseimet, amelyek a cikk tárgyi tévedéseit tárják fel, amúgy is tisztában lesz vele, hogy az alapvető tények ily helytelen beállításával megkonstruált elmélet milyen alapokon nyugszik.

Mindenekelőtt: a modern természettudománynak a kauzalitásról alkotott felfogását S. J. majdnem teljesen eltorzítva adja vissza. Helyes benne csak annyi, hogy a modern fizikában a kauzális viszony kizárólag mathematikai köntösben lép fel, teljesen helytelen, sőt az igazsággal homlokegyenest ellenkező azonban az a beállítás, hogy a modern fizika eszméje teljesen független az egyvonalú, megfordíthatatlan idő szemléletétől. Szerző megfeledkezik a fizika entropia törvényéről, mely megfordíthatatlan időbeli sorrendet ír elő. Ajánlom neki, hogy erre nézve olvassa el A. S. Eddingtonnak, korunk legnagyobb csillagászának és fizikumának The nature of the physical world (Cambridge 1929) című művének az entropiatörvény és az időszemlélet viszonyáról szóló fejezetét. Itt Eddington odáig megy, hogy az entropiát „szubjektívnek” mondja az „időérzéssel” szemben, melyet viszont S. J.-vel szöges ellentétben „objektívnek” jelent ki. Eddington eme mélyen filozófikus művének elolvasása még másra is felhívná S. J. figyelmét: arra, hogy korunk egyik legnagyobb fizikusa hogyan nézi és látja a kvalitások világát, melyet S. J. puszta „fiziológiai látszatnak” tart.

Einstein elméletének az időszemlélethez való viszonyát szintén hamisan állítja be S. J. Nem is kell e bonyolult elmélethez érteni, csak jel kell olvasni például a Die Naturwissenschaften (Berlin, Springer) c. folyóiratnak a modern fizika ismerettanára vonatkozó gyakori népszerű cikkeit, hogy az ember e tekintetben tisztában legyen a tényállással. Ugyanis általánosan ismert tény, hogy Einstein elmélete az úgynevezett „klasszikus fizika)” betetőzése, mely a fizikai történést mint tér és időben (helyesebben Einsteinnal idő-térben) lefolyó okozatos és „folytonos” (kontinuus) történést írja le. A „klasszikus fizika” okozatiságával való szakítás nem is Einsteinnél, hanem a Planck-Bohr-Heisenberg-Schredinger-féle kvantelméletnél kezdődik. Ha pedig az ember ezen felül még ért is egy kicsit az Einstein elmélethez, legalább annyit, hogy tudja mennyire veszélyes dolog e súlyos elmélettel kapcsolatban leegyszerűsítő, elhamarkodott általánosításokat megkockáztatni, akkor maga is rájön, hogy bizony az „időkoordináta”, az időbeli okozati összefüggés ez elméletben mily elkülönített szerepet visz. (Lásd pl. H. Weyl: Raum-Zeit-Materie 1923, 165 és 228 lap).

De nemcsak Einsteinnel bánik el S. J. ilyen csúnyán, hanem Bergsonnal is Oly állításokat, mint „a bergsoni abszolut időtartam rotschildi indexe a kamat”, vagy hogy „Kantnak a bergsoni időben van igaza” arra mutatnak, hogy szerző nem olvasta figyelmesen sem Kantot, sem Bergsont. Ugylátszik S. J. azt hiszi, hogy Bergson az intellektuális időkonstrukciót tette abszoluttá. A bergsoni idő és a pénz összekötését csak is így lehet megmagyarázni. Pedig ez, nem tudom máskép mondani, arculcsapása Bergson mélységes időkoncepciójának, mely nem. jelent időt a szó köznapi értelmében, hanem teremtő feszültséget, tehát éppen a filiszteri ellanyhulás ellentétét.

Persze, aki. belemélyed a filozófia történelmének kutatásába s a szociális ekonómia fényiénél boncolja a filozófusok alkotásait, rájön, hogy tényleg van mély kapocsolat pénzgazdaság és filozófia közt (értve filozófia alatt az elvont gondolkozást általában, tehát azt mely Galileit, Keplert, Newtont stb. arra képesítette, hogy elvonatkozzék az érzésektől s ezzel lehetővé tette a modern természettudományt). Ismeretes ugyanis, hogy éppen a kereskedői foglalkozás képesítette a régi görögöket (egyéb okok mellett) arra, hogy eleinte az érzéki tulajdonságokhoz tapadó elméjük fokozatosan elvonatkozott ezektől és a lényegre koncentrálódott. A pénz volt az a szemléleti mankó, mely a még gyermekkorát élő absztrakciót járni tanította. Gyönyörűen kiviláglik ez például Herakleitos ismert mondásából: „Minden az őstűzből lesz és azzá válik ismét, úgy mint az arany árúvá és az árú femjét aranyá”. Ez a hasonlat nem véletlen! (Pozsony)