A mai erdélyi magyar irodalomról nagyon sokan káprázatos legendákat szőnek s valami olyasmit írnak és mondanak, hogy ez az irodalom ma a magyar irodalom vagy legalább is, a mai magyar egyetemes irodalom innen újhodik meg, az új csillagok innen indulnak, sőt már el is indultak...

Mindez persze legenda, amit a vágy sző, a provincialista tudat meg megokol... Bajt tehát ez az álmodozás nem jelent. Végül is akadnak józanok, ki e legendát összetépik s legfeljebb annyit ismernek el, hogy igenis Erdélyben jelennek meg könyvek, él-hal egy-egy irodalmi lap, ezek azonban még nem jelentetnek igazi irodalmat, mert ami révükön létrejön nem az, ami akár esztétikai értékében, akár társadalmi hajtóerejét tekintve minden további nélkül megérdemelné az irodalom elnevezését. Pár ember játéka ez — dupláznak rá e józanok véleményére a szkeptikusok, — s nem is jelentős embereké. Mögöttük és körülöttük nincs közönség s főleg hiányzanak a müvek: a minden olvasó számára kikerülhetetlen alkotások. Itt legfeljebb még csak kezdődik valami. Valaha talán lesz. Most azonban még korai róluk az elragadtatás túlzása...

S tényleg, ezekben a fentartásokban sok az igazság. Különösen, ha irodalom alatt nemcsak megjelent könyvek s pár ezekhez tartozó tünet előfordulását értjük, hanem túl ezeken valami olyan esztétikai és társadalmi eszmények közelgetését, melyeket az igazi irodalmak szolgálnak. A legigazibb és a legtisztább értelmezéssel valóban csak fentartással lehet erdélyi irodalomról beszélni. A legigazibb és a legtisztább értelemben itt tényleg csak egész ritkán akad az olvasó igazi olvasnivalóra s az ellentmondásnélküli eszményeket és célokat valló igazi eszményekre és igazi célokra. Az erdélyi irodalmi élet ma még tényleg hiányos. Hiányzik belőle a valódi irodalmakat jellemző életfolytonosság s ezzel együtt a valódi irodalomélet vitaiizmusa, láza és turbulenciája. Nemcsak az élet pirosságát, hevét árasztó igazi irodalomélet folytonos tünetei hiányzanak azonban, de hiányzanak a mélyebb és szilárdabb vonatkozások is. Hiányzanak a szilárd és kiiépített, az eleven és valóságos irodaloméletet hordozó szervezetek. Illetve, mint minden ebben az irodalomban, mindezek csak félig vannak meg, mintegy jelezve, halvány ceruzavonással. S ami a legfeltünőbb: mindaz ami van nem kicsibe van, hanem torzan és sajátosan. Valami egészen sajátos szerkezetű irodalomról van itt tehát szó. Ezt a sajátos irodalmat azonban nem lehet elintézni sem ellenvetéssel, sem lelkesedéssel s még csak azzal sem például hogy “polgári” vagy „feudális”, mert még ilyen jellegén is felötlők azok a szinte semmiféle irodalom életében elő nem forduló vonások, melyek speciálissá teszik. Még polgári és feudális karakterében is sajátos ez az irodalom. Legobjektivebb alkatában is különös. Még iskolás felfogásában is ritka, Csonkaságában is muzeális....

Mindenesetre jellemzésre szorul. Jelen esetben azon a színvonalon, ahová szelleme szerint a leginkább tartozik: az iskolás immanencia síkján, hogy a lehető legobjektivebbek legyünk.

*

Az iskolás irodalomfelfogás szerint a valóságos irodalomélet szervei a könyvkiadók, az irodalmi társulások és az olvasóközönség.

Kétségbevonhatatlan: Erdélyben tényleg akadnak könyvkiadók, vannak irodalmi társulások és van olvasóközönség is. (A -legnagyobb erdélyi” könyvterjesztő cég főnöke szerint évente Erdélyben közel félmillió, persze külföldről bejött könyvet plasziroznak). S mégis: az erdélyi könyvkiadók — nem valódi könyvkiadók. A Minerva is és a Szépmives Céh is (a két legnagyobb erdélyi könyvkiadó) a könyvkiadást olyanformában űzik, amely messze elmarad az igazi kiadói stílus mögött. Könyveiket ugyanis ezek a kiadók elsősorban nem a könyvpiacra szánják, hanem egy előre beszervezett közönség, az úgynevezett előfizetők elé. Tényleg adnak ki könyveket, de olyan feltételek közt, amelyek a könyvkiadásnak sem valódi feltételei. Az erdélyi könyv így már mint könyvkiadói produktum is sajátos és különös termék. Az erdélyi könyv mint árú, egész sajátos árú s híven tükrözi ezzel a sajátos árúkarakteriével azokat a speciális feltételeket, melyek közt keletkezik és létrejön.

Ugyanilyen sajátos és különös vonásokat lehet megállapítani az irodaloméletet jelentő irodalmi szervezetek és társulások természetében is.

Tényleg minden erdélyi városban vannak irodalmi körök, társulatok, valamennyi az irodalom ápolása érdekében. S különös: ezekben az irodalmi társulásokban nem történik semmi. Ezeknek a társulásoknak nincs igazi élettevékenységük. Életük aktaszerű; célkitűzéseik lejátszottak; horderejük helyi érdekű. Ezek az irodalmi társulások is csak féldolgok. Illusztrative kifejezve: emberek, akik előszeretettel egymásról beszélnek, ő róluk azonban nem beszél senki. Nincs miért, vagy ha beszélnek, úgy ez a már egészen irónikus irodalom-„pártolási” alapon történik.

Valójában a megjelent erdélyi könyv közönsége is ilyen, mert ez a közönség sem az igazi irodalmakból ismert „olvasó-” vagy „nagyközönség”, hanem — különböző rábeszélés révén — előfizető, akiket „megakviráltak”. Az erdélyi könyvet spontán olvasók száma minimális. Az erdélyi könyvet a többség nem azért a lázért veszi, amit vár tőle, hanem valamilyen erkölcsi kötelességből. Ennek az olvasóközönségnek a zöme tehát szintén nem igazi olvasó, hanem sajátos. Kifejezhetjük így is: az irodalmi dilletáns, az irodalmi mécenás s a „befont “-olvasó speciális keveréke.

Igy azután, ahogy a szervei, úgy maga a körülötte kisarjadó irodalom is teljes egészében sajátos. Irodalom is meg nem is, inkább fél, mint egész. Kétségtelenül irodalom. Hisz az életjelenségei teljesen olyanfélék, mint általában az irodalmaké. Am ezek az életjelenségek százszázalékosan mégsem olyanok, mint a valódi irodalmak valódi életjelenségei. A jelenségek a legjobb esetben is csonkák. Csonka ez az irodalom egészében is.

Viszont miért ilyen ez az irodalom!? Vajjon csak azért, mert ilyenek a kiadói, az irodalmi társulásai és az olvasóközönsége? Ha ezt a választ elfogadnónk, akkor ez azt jelentené, hogy ezek a tényezők determinálják az irodalmat. Már pedig ép fordítva van. Mert hogy hol milyenek a kiadók, az irodalmi szervezetek és olvasók, azt pontosan az az irodalom szabályozza, illetve határozza meg, ami ezekben a keretekben megjelenik. Hogy egy kiadó pártolási vagy vállalkozási alapon szervezi-e meg magát, az attól függ, hogy az az irodalom, amít kiadhat, kiállja-e egy vállalkozási piac esélyeit. Ha nem: akkor ez elsősorban arra az irodalomra jellemző, ami a kiadónak rendelkezésére áll. S hogy valami irodalmi társulásban vagy szervezetben van-e élet vagy sem, az csak attól függ, hogy az az irodalom, amit a társaság magáénak vall, tényleg él-e. Ha nincs ebben az irodalomban vitális erő, akkor az irodalmi társaságok alszanak s a közönség nem látható sehol. Ebben az esetben a közönség nem olvas, legfeljebb kényszeredetten pártol. Az irodalom ugyanis a kiadóval és az olvasóval szemben ugyanaz a meghatározó és determináló valóság, mint amilyen meghatározó és determináló az íróval és az irodalmával szemben az az első és igazi életvalóság, — a maga sok-szerű társadalmi és ideológiai szövevényével — mely az író tudatát meghatározza. Hisz nyilvánvaló, hogy az író semmiképpen sem légköri lény, hanem pontosan annak a társadalomvalóságnak a függvénye, amelyben él. Ha tehát arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy miért olyan a mai erdélyi író illetve irodalma mint amilyennek mutatkozik, akkor arról a sajátságos térbelileg és időbelileg határolt társadalmi-történeti valóságról kell beszélnünk, amiben ez az irodalom elhelyezkedett, illetve ha félig, ha csonkán, de mozog. Ha viszont ezeket az összefüggéseket felfejtjük, akkor ráakadunk azokra a determináló erővonalakra, amelyeknek az áram-járásában a mai erdélyi irodalom a maga sajátosságában kialakult, illetve helyet foglal.

Minket tehát most elsősorban azok az erők és ezeknek az erőknek az a mozgása érdekel, mely az itt élő írók tudatát és így a müveiket is meghatározza. Azt a valóságot rekonstruáljuk tehát, amelynek ezek az írók s a hozzájuk tartozó sajátos irodalom a tükrözése. Azok a történeti és ideológiai erőjátékok érdekelnek, amelyek ezt az irodalmat létrehozzák, átjárják, viszik a teljesség vagy a sár felé. Nem az érdekel tehát bennünket, hogy mi milyen szép és ki milyen nagy ebben az irodalomban. (Bizzuk ezeket a dolgokat az erdélyi kritikusokra!) Minket az érdekel most, hogy ez az úgynevezett erdélyi irodalom, amelyről szkeptikusan nyilatkozik az egyik és legendákat sző a másik, valójában milyen.

Ennek az általános kérdésnek a felvetése esetében megint valami igazat kell adni a szkeptikusnak. Erdélyi irodalomról nem régen beszélnek. Az impérium átvétele előtt, amikor Erdély az egykori Magyarország társadalmi és gazdasági életvalóságába tartozott, — arról, hogy Erdélynek külön irodalma volna, ugyanúgy nem beszéltek, mint ahogy nem beszéltek a Dunántúl vagy a Szepesség külön irodalmáról. Egy magyar irodalom volt, a magyarországi, illetve a pesti s legfeljebb arról volt szó, hogy ez a központi irodalom decentralizálódjék. Ez azonban nem következett be. A békebeli Magyarország szellemi alkatában Erdély egy szociológiailag kevésbé átvilágított életvalóságot jelentett: a vidéket. Hogy a vidék valódi értelmében micsoda, azt élményszerűen többé-kevésbé tudjuk. Tudjuk pl., hogy a vidék a nem-vidékkel szemben azt az életvalóságot jelenti, mely (egyebek közt) szellemileg csak fogyaszt, de nem termel, nem orientál és nem vezet, hanem vezetik és orientálják. A nem-vidékkel szemben, tehát a másodlagos és a primitiv szférát, valami elmaradt szellemi életet, — szervezetek és intézmények hiányát, berendezetlenséget, kezdetlegességet, az olyan szituációt, mely az igazán teljes sodrú szellemi élethez elégtelen.*

Mik következtek ebből a helyzetből?

Következett például az, hogy az imperiumváltozás előtt a magyar irodalmi, illetve könyvolvasói köztudat, hogy egyebekre ne hivatkozzam kétféle írót ismert, illetve valójában csak egyet, az írót, a pestit, akiről tudott s akit olvasott s egy másikat, a vidéki írót, akiről nem tudott semmit s akitói nem olvasott semmit, akiről csak azt tudta, hogy egy ilyen fajta is létezik valahol, elakadva az önmaga tehetetlenségei közt, jobbára vidéken. A Pestre centralizált Magyarországon ezért a pesti író megnevezés egyben értékjelzés volt s a legáltalánosabban azt jelentette, hogy olvasható, épkézláb a mondanivalója, a formája meg érett s így amit csinál az valamilyen értelemben irodalom. Ezzel a fémjelzéssel szemben a vidéki-író megnevezés valami megbocsájthatatlan éretlenséget jelentett úgy tartalomban, mint, kifejezésformában: tálmodernséget, vagy túlmegszokottságot, amik arra adtak felhatalmazást, hogy ne törődjünk velük. Majd megérnek vagy elhallgatnak. Mindenesetre a vidéki író terméke mint árú a piacon kivül rekedt. Vidéki könyv csak baráti alapon s valamiféle eszmény „pártolása” címén került az olvasók asztalára és véletlenül. A vidéki író és irodalma, (ami ebben az esetben a könyvek számszerű halmazát jelenti!) csupán szervezetlenül tengett-lengett a létezése ama vékony szálain lebegve, ami felidézte. Meg voltak ugyan ennek a vidéki irodalomnak is a maga otthonai és fellegvárai, a vidéki író személyes ismerősei s a helyi művelődési vagy valamelyik magyar halhatatlanról elnevezett ugyancsak helyi irodalmi társaság köreiben. Ezek a támpontok azonban a Pestbe horgonyzott irodalmi tudat szemében megmaradtak vidéki alakulatoknak, melyek valójában csak arra voltak jók, hogy a „vidéki” és a „nem vidéki” fogalmak között az értékkülönbségre felhívják a figyelmet. (A centralizált Magyarországon ennek a kétféle irodalomnak az eloszlása valami egész különös precizitással történt. Az író s vele együtt az irodalom Pesten lakott, a nem író, illetve vidéki író pedig a maga vidéki irodalmával — vidéken). A kettő között nem volt semmi kapcsolat, még összekötő kapocs sem, csak szakadék. Az egyikből a másikba csak ugrással lehetett átkerülni.

Ez a helyzet az imperiumváltozásokkal gyökeresen módosult. A történelmi változásokkal fellépő erők mozgása kikényszerítette a decentralizációt. Az egykori vidék ha akart, ha nem akart — avanzsált: az új valóságra rá kellett eszméljen. Maga a történelem kényszerítette. A vidéki tudatoknak és íróknak be kellett rendezkedni az önálló, a nem-vidéki szellemi életre. Az ugrást a két szféra között ha tudták, ha nem — végre kellett hajtani. Kérdés: meg volt-e mindebben a társadalomvalósági indítás s a talentumok rátermettsége? A társadalomvalósági indítás — igen, a rátermettség azonban már kevésbé. A történeti pillanat készületlenül találta a vidéket. A folyamat tehát erőszakoltan indult; tele csupa nem valódi mozzanattal és látszatugrással, aminek a következménye a felemás irodalmi tüneteknek az a sora, ami végeredményben az a sajátos, félig egész s egészen fél irodalom, ami ép a mai erdélyi irodalom. Mik voltak azonban közelebbről azok az ellenkező erők, melyek lebben a kohóban dolgoztak? Elsősorban és főleg maga a vidéki tudat, mely végül is mégsem változott át nem-vidékivé, másodsorban pedig, hogy fiz az avanzsált, de lényegében változatlan tudat által létrejött irodalom az új helyzet ellenére is megmaradt az olvasók szempontjából vidékinek. Erdély ugyanúgy mint a többi utódállambeli területek megmaradtak továbbra is szellemileg” az anyaország gyarmatainak, amit valójában még mindig az anyaország táplál éppen azért, mert a vidék végső soron még mindig nem változott át nem-vidékké. Az egykori centrum még mindig hat s bár a társadalomgazdasági valóság az egykori centrumról leszakadt — szellemi piacnak, szellemi gyarmatnak továbbra is megmaradt.

Egy mindenkép sajátságos helyzet keletkezett így. Az a helyzet, amelyben a mai erdélyi irodalom mozog. Az a sajátos helyzet, hogy a vidék avanzsált, de lényegileg nem nőtt. Valódi történeti erők magára eszméltették, ebben a feleszmélésben azonban a maga felkészüledén vidékiségét nem tudta maradék nélkül elkendőzni. S ha ebben a sorshelyzetében imponálóan küzködött is az önönmaga tehetetlensége s a körülötte levő vidék ellen, ugyanakkor küzködnie kellett a gyarmati helyzet ellen is. Ezért tehát mindakettőnek: a vidéknek is és a szellemi gyarmatnak is a bélyege rajta van, a szellemén (epigonizmus!) ugyanúgy, mint a szervezetein (félalakulatok), a tartalmain ugyanúgy, mint a törekvésem. Igy azután a vidék és a gyarmat tünetei jellemzik kiadóit, társulásait és olvasóközönségét. S mert a gyarmat sohasem versenyezhet az anyaországgal, a vidék a nem-vidékkel, illetve ez a verseny csak egyenlőtlen és különös, ezért ez az irodalom mint irodalom legalább is paradox. Paradox helyzetben fogant és mozgott és paradox a mozgása ma is, mert alakulási folyamata az új és szűz területen, az egykori vidéken és a mai gyarmaton még tart. Az új honalapítás és szellemi telekspekulálás még áll. Még mindig valami ál Kalifornia irodalmi aranyásók számára, hol minden főtérrel és két kávéházzal rendelkező város legalább is valami Weimar s minden méla gróf vagy báró egy új Széchenyi István...

Mindez tehát mégis micsoda? Egy a történelem által kihívott, de mégsem a történelem, által kikészült irodalom, melynek így nem a kifejezés és a mondanivaló, de nem is a valóság, hanem a meglevés, a numerálás és a megjelenés a lényege. Nem a „természet” irodalma, hanem a kulturáé, amelyben egyének és stílusok, vidéki stílusok és vidéki egyéniségek jelennek meg, illetve amiben igazi egyéniségek és igazi stílusok kallódnak vagy lepleződnek el, miután az élet benne még korántsem szerves, azaz nem „természetes” hanem az előbb jelzett erők játéka következtében mesterséges s így valódi és nem-valódi elemek keveréke, melyet elhatározóan. befolyásolt még külön az általános magyar (polgári és feudális!) szellem utolsó tíz esztendejének végleges kifáradása. S ha ez a kifáradás rést nyitott az erdélyi irodalom előtt, úgy ezen a résen valójában még sem törhetett be, mert a betöréshez hiányzott az érvényét és értékét kétségbevonhatatlanul reprezentáló, tényleg megujhodást jelentő s a kor vonalának megfelelő stílus. Ilyesmit azonban ez az irodalom nem hozott. Nem is hozhatott, mert ehhez a „természet” irodalmának kellett volna lenni s nem mesterségesnek s még ilyennek is egy fáradt korszaké... (Kolozsvár)

* Ebben az egykori „vidéki” életvalóságban itt Erdélyben élt ugyan pár teltebb szavú iró, ezek azonban ép emiatt a szellemileg deklasszált környezet miatt elvágyódtak innen, nem voltak a helyükön s ami a legfontosabb ízlésben, mondanivalóban, formákban a nem vidék után orientálódtak, lélekben és valóságban menekültek a vidék elöl. A vagy és az elégedetlenség földje volt ez számukra, amelyből egyre kifelé nyúltak s ezért itt nem is keletkezett semmi valódi illetve ha keletkezett, az gyökeret nem vert, vagy pedig sajátos lett: a „vidék” és „nem-vidék” keveréke.