Repülőgépen jött Londonból, tíz órakor még a British Muzeum büfféjében szendvicset evett, Bécsből autóval jött át Pozsonyba s most a közönség előtt áll kissé náthásan, kissé izgulva, hátrafésült zsíros fekete hajával, cvikkerével és gondos szmokingban. A terem zsufolva emberekkel, mindenki várja és elvárja a drága belépőjegy ellenértékében, hogy Emil Ludwig, a híres, a nagy, a diadalmas: nagyszerű legyen, remegjen és ájuldozzon történelmi publicisztikájának magnézium-fényénél ennek a középeurópai tranzitózónának valamennyi intellektuelje. Mert ezek az intellektuelek mind itt vannak; a közönség, a Hű Olvasó, aki találkozni akar a papjával; a parvenű meg a kispolgár, aki leplezetlenül és izzadó kézzel szorongatja kezében a Napoleont, vagy Vilmos császárt, hisz autogramot akar kapni. S ahogy ülnek: németek, magyarok, zsidók, csehek és szlovákok; ebben valami sorsközösség van. Évszázadok óta ülnek le így, ezzel a tekintélytisztelő áhítatos szájszöggel, ezzel a csodálatos szolidaritással a történelem iskolapadjaiba, hogy hallgassák a német tanár bölcsességét. Középeurópa a német kultura hegemóniájának tökéletes megmutatója, rendszeres gyarmata, tele fényeskezű ügynökkel, könyvkereskedővel, tanárral, tanítóval, pappal, ügyvéddel és orvossal, mérnökkel és magánhivatalnokkal, akik egytől egyig a német kulturimperializmus harangjátékán csüngnek, akiket soha, egyetlen más kulturestére nem lehetne így összehozni, mint ide, ahol Emil Ludwig beszél s ez a beszéd kétszeresen szimbólikus: az új középeurópai államok idejében. Ha komolyan mérlegeli az ember s őszinte akar lenni: ezt az előadót innen ki kéne tenni s felrakni a legelső gyorsra, amely Bécs felé indul. Nincs semmi közöm hozzá, az ő fauszti lelkiségéhez, mit akar tehát? Az emberek tudják ezt, az emberek érzik, hogy állami valóságon, büntető kódexen fölül, lakáson és étkezésen kívül van egy nagyobb és hatalmasabb életforma, amelyik tempót parancsol nekik. A szellemiségük formája, ami itt ősidők óta germán, s ma germánabbnak indul az utódállamokban, mint valaha. Szinte valami történelmi pszeudomorfózis lidércnyomása fekszik reánk, ami ellen tenni keveset s szólni alig merünk, hisz oly közeljár ez a kikívánkozó szólam a nacionalizmus türelmetlenségéhez. Mi pedig szocialista uriemberek vagyunk, a sajtónk nem bírja el az ilyen sulyokat, inkább nem is érinti tehát. De nem sajtó ez, nem közvélemény-vezetés, hisz hozzá se mer nyulni olyan kérdésekhez, amelyek valami érdekszférán kívülálló kritikát kívánnak. Szlovenszkón például a nemzetiségek politikai, társadalmi és kulturális ellenőrzése a fordulat óta kivétel nélkül csak a magyarságra vonatkozik, ugyanakkor, amikor a németség köreiben láthatatlanul terjed a százszázalékos germán imperializmus gondolata, s akkora gonddal csinálódik ez akár a Szepességben, akár Pozsonyban, hogyha erről az illetékesek tudomást vennének: tüstént a németekre csapna át a csehszlovák hazafias kontrol. De itt nem kispolgári szentimentalizmusról van szó. A német szellemiség jólgondozott csatornákon jár be ebbe az országba s természetszerűleg hű provinciát épít itt magának, mint másfélezer esztendővel ezelőtt a római kohorták. A különbség csak annyi, hogy a kulturhatalmat szimbolizáló amfiteátrumok építéséhez ma már nem kellenek menetelő légiók, hanem csak könyvvel, előadással, ujsággal állandóan tervszerűen megdolgozott tömeg, amely a maga szociológiai törvényszerűségével tovább csinálja, minden külső beavatkozás nélkül, a kulturasszimiláció hatalmas, folyamatát. A szláv és a magyar kultura olyan gátlásokkal kénytelen biológiai akarását lecsökkenteni, amivel a nyugateurópai tartályaiból szétszivárgó német szellemiségnek és civilizációnak soha sem kellett magát összezsugorítania. Mi más tehát ez az Emil Ludwig, ez a félszeg német, aki most itt beszél mint egy diadalmas cézárja az impériumnak? Milyen könnyen csinálódik németül a tabu, a nagyvilági sztár, aki korunk egész szellempolitikáját tökéletesebb keresztmetszetben szolgáltatja, mint akármi más. Azt meséli most Ludwig, amit a Neue Rundschau egyik tavalyi számában írt meg. A történetírás és a költészet közötti összefüggéseket mondja el, a maga módján, s aki nem olvasta valamelyik könyvét, nem igen sokat kapott ebből az előadásból. A realizmus és a fantázia kellő adagolásáról szól, a legérdekesebb portrénak azt a maszkot tartja, amelyet „az életről veszünk” s a mai életet a történetírás főiskolájának veszi. Az ember halkan szétnéz és hápogni akar, egyik mondatról a másikra várja, mikor tör ki már a nagy történelmi poétából a szivárványos gájzir, mikor mond olyanokat, amiket nem hallottunk soha, ami új, ami érdekes, amiért érdemes volt a szmokingos urat annyi ezer cseh koronáért iderepülőgépeztetni az angol múzeumból. Az előadásban közhelyek siklanak el karakterizáló meglátások között, két ötkrajcáros humoros párát is ereszt a nagy Emil, úgyhogy a stupidarcú szudétanémet gimnáziumi tanárka is csalódottan néz körül. Emil Ludwig, nyilván nem tehet érte, két mondatot sem tud elmondani illő hatással; nincs hangja, nincs tehetsége hozzá, lapul az előadói asztalka mögött s látom; az emeleten újságot kezd olvasni egy egyetemi tanár, itt lent pedig ketten is ásítanak már. Soha még ekkora bukással nem láttam írót szerepelni, s ha nem Emilről lett volna szó, valószínűleg a mélyen tisztelt közönség visszakérte volna a jegyeket. De igy persze tapsvihar zúgta át a rossz előadás benyomásait, autogramvadászok rohantak a Mester elé. A jólfizetett Sztár nem ingott meg a meglopott kispolgárok előtt. Pedig a kritika már vágott egy nagyot rajta, már hozzá mertek nyúlni az analízis jámbor eszközeivel. Már megállapították róla, hogy uniformis tehetsége mindig egy-egy történelmi piramist keres (Jézust, Napoleont, Bismarckot, Goethet legújabban már történeti dátumot is) s azt az események közé helyezi. Emil Ludwig fantáziája nem több egy történetíróénál, mindent egy kaptafára húz s mégcsak stiláris másságra sem törekszik egy- egy könyve megírásánál. Dilettáns a szó szoros értelmében, mert élménye nem az élet, hanem az olvasott előbbi mű; hiányzik belőle a belső átélés heve és tiszta kéksége. Ismételjük meg azt is, amit Carmelo Puglionisi írt meg róla nemrég a Monde-ban, hogy katalógusszerű és antiartisztikus, mellékalakjai homályosak, pedig éppen ezek körül mozgolódnak a drámai dolgok. Valóban: soha unottabb, fárasztóbb könyvet nem olvastam Ludwig írásainál, soha még publicista nem fűzött össze alakformáló eseményeket oly lazán, oly erőtlenül, vérkeringés és dinamika nélkül, mint Ludwig. A hőse ott áll az eseménysorozatban, mint egy léggömb a búzatáblák felett: értelem és összefüggés nélkül. Mindig messze marad a valószínűségtől s mindig realistának mondja magát. Ha elolvasod egyetlen egy könyvét is: kérdőjellé változol: mit akart ezzel az író, miért írta meg a könyvet? Nem tudni ezt. Talán Emil Ludwig sem tudja. Ő megírja egymásután vaskos könyveit a német kiadó világgárobogtatja, reklám jaival fölhizlalja őket s a szegény magyar intellektuel hasraesik a német zseni előtt. De mégis meg kell értenünk Emil Ludwigot. Hisz az ő sikere csupán abban van, hogy kiszolgálja a mai kispolgárt, a háborúutánit, aki; csámcsogó idillizmu sában „progresszív” lett és elfogadja a színes varottasba gyöngyölt napoleoni történetkéket. A drámai torlódások, az emberi tragikum feltisztító, felszántó, robbantó jelenetei épp úgy hiányoznak: Emil Ludwig síma könyveiből, mint a kispolgár standard-életéből, amelyik irtózik minden bolygatástól, minden erős analízistől. Ludwig megy a kispolgár tehát éppen ezért találkoznak s melegen kezet szorítanak egymással, mint akik pompásan csinálják a világot. (Pozsony)