Korunk 1928 Április

Világpolitikai problémák. Az új indiai bojkott-mozgalom


Krizsán Sándor

 


India szabadságharca, amely egyike a legbonyolultabb és legjelentékenyebb világproblémáknak, a most ismét kitört bojkott-mozgalommal fejlődésének ujabb, igen válságos fázisába lépett.


A napi sajtó szűkszavú és ráadásul meglehetősen felületes híradásaiból tudjuk, hogy a Sir John Simon elnöklete alatt álló angol parlamenti bizottságot, amely egy új indiai kormányjavaslat előfeltételeit van hivatva a helyszínen tanulmányozni, Bombayba való megérkeztekor országos méretű tüntetések fogadták. Madraszban és Kalkuttában különösen komoly és véres zavargások voltak: nagyszámú emberélet-áldozattal járt összeütközések a rendőrséggel, katonasággal. Emellett a ghandisták országszerte „hartal”-t, szigorú munkaszünetes gyász- és böjtnapot tartottak tiltakozásuk jeléül.


Ghandi erőszaktalan „non-cooperation”-akciójának hat-nyolc év előtti fénykora óta, amelyről Romain Rolland Mahatma Ghandiról írt nagyszerű könyvében mesteri képet adott, alig olvashattunk valamit eleddig India önrendelkezési küzdelmének haladását illetőleg. Úgy látszott, hogy az óriási gyarmat emancipációs harca nagyjában elült és a kompromisszumok medrébe terelődött. Pedig ezalatt nagyfontosságú folyamat ment végbe India beléletében. A közelmult évek során akkumulálódtak és kikristályosodtak az erők, amelyeket az 1919–22-beli forradalmi, de kezdetlegesen romantikus elán felszabadított tehetetlenségükből. A jelenlegi mozgalom ennélfogva nem ismétlődése a hat-nyolc év előttinek, egészen más jellegű. Higgadtabb, de egyben tudatosabb, mélyebb és szélesebb, felöleli még azokat a pártokat és rétegeket is, amelyek a ghandizmus aktivitásának idején is a mérsékeltség, a türelmes evolucionizmus mellett foglaltak állást, vagy teljesen passzívak voltak. Elvitathatatlan ezért, hogy India harcának most egy fejlettebb korszaka vette kezdetét, melynek további eseményei époly beláthatatlanok, mint amennyire még mindig sok tekintetben rejtélyes előttünk ennek a nagy keleti országnak igazi lelki és gazdasági strukturája.


Ismeretes, hogy India Anglia oldalán elejétől kezdve lelkesen kivette részét a világháborúból. Vezető rétegeinek befolyása alatt egész népe őszintén együttműködött az „anyaországgal”, amelyet akkoriban Ghandi is a legodaadóbban támogatott. Ennek az a magyarázata, hogy az angolok a támogatás ellenében határozottan megígérték számára a „home rule”-t, a teljes önkormányzatot. India akkori államtitkára, E. S. Montagu, 1917 augusztusában, amikor az antant-hadseregek kezdtek mind inkább kritikus helyzetbe jutni, ünnepélyesen kijelentette, hogy a háború sikeres befejezése esetén India korlátlan autonómiát nyer. Ugyanezt hangoztatta maga Lloyd George miniszterelnök is 1918 április 2-iki felhívásában. India erre közel egy millió katonát szállított a külömböző frontokra s várta, hogy megkapja hűsége és áldozatkészsége alaposan kiérdemeltárát.


A veszély elmultával és a fegyverszünet megkötésével azonban a ravasz Albion rögtön megfeledkezett ígéreteiről és India felbecsülhetetlen szolgálatairól. Az autonómia egyszerre egy szükmarku reformtörvénnyé zsugorodott össze, amellyel Montagu és lord Chelmsfoéd alkirály 1918 juliusában előterjesztett alkotmányjavaslatának megfelelő megnyirbálása után az ugynevezett diarchiát, kettős kormányzási rendszert vezették be. Ennek értelmében az igazgatás mindössze néhány ágát adták át az indiai parlament előtt felelős minisztereknek, mig az összes fontos reszortokat továbbra is fentartották az alkirály által kinevezett minisztereknek, akik csupán a brit parlamentnak tartoznak felelősséggel. Erre a gyalázatosan vakmerő szószegésre India a Ghandi által szarvezett felkeléssel felelt, mely három esztendőn át foglalkoztatta, külömböző, impozánsabbnál impozánsabb megnyilvánulásaival a világ közvéleményét, hogy aztán visszavonulással végződjék. Eredménye tulajdonképpen csak annyiban volt, hogy letompította az angolok által mesterségesen mérgesített hindu-muzulmán vallási antagonizmust, megjavitotta a páriák kasztjának társadalmi helyzetét s ilyeténképpen egységesebbé forrasztotta az angolellenes frontot. Az 1919-ben életbeléptetett reformtörvény végrehajtását azonban, amelyet az indiai pártok mérsékelt része akkor mégis elfogadott, nem tudta megakadályozni.


A kettős kormányzás rendszere, amelyet a reformaktus csupán kísérletileg, tíz évi időtartamra alkalmazott, magától értetődően nem vált be. Az indiai kormány kebelében mindmáig örökös ellentétek uralkodtak a kétfajta felelősségű miniszterek között s maga a responsivisták pártja is, amely az utóbbi hat éven át „hatalmon” volt, kényszerült kimondani Coimbatoréban tartott kongresszusán, hogy a diarchia tarthatatlan s hogy ezért a teljes tartományi autonómia megadásáig nem vállal többé hivatalt. Az 1919-ben Indiára erőszakolt alkotmányreform érvénye, amint már előbb emlitettük, tiz év, azaz csak a jövő esztendőben járna le. A Baldwin-kormány mégis már a mult év kora őszén elhatározta a most működésbe lépett bizottság kiküldését az új alkotmányjavaslat kérdésének tanulmányozására és alapelveinek lefektetésére. Miért ez a sietség, holott a hasonló esetekben általában a huzavona a hagyományos? Ezt főleg két körülmény magjarázza meg. Az egyik az, miszerint az Angliában uralmon levő konzervatív párt távolról sem veheti biztosra, hogy az idei általános választásokon ujra megkapja a többséget. Egy esetleges liberálismunkáspárti koalíció viszont talán valamivel több engedményt tenne India önkormányzata irányában, mint amennyit a toryk érdekei könnyen elviselnek. Az alkotmányelőkészitő bizottság időelőtti kiküldésével tehát a Baldwin-kormány megakarja szerezni magának a nagy angol kereskedelmi koncernek szavazatait, amelyek irtóznak attól, hogy India emancipációjának ügye egy lépést is tegyen előre. A másik inditó ok nyilván az volt, hogy a mult év folyamán Indiában ujra ellentétessé vált a hindu-muzulmán viszony s ez reményt adott arra, hogy mint régebben ismét kiadósan ki lehessen játszani egymás ellen a két vallásfelekezetet.


A hindu-mohamedán antagonizmus nemcsak vallási, hanem nagyrészt gazdasági természetű is. Nem csupán olyan surlódások táplálják, mint az, hogy a mohamedánok a maguk hitére téritik a hindukat, tüntetően hajtják a vágóhidra a hinduk szent állatát, a tehenet, avagy, hogy másrészt a hinduk sértő körmeneteket tartanak a mecsetek előtt, zavarják a muzulmánok imádkozását és szintén szívós áttérítési propagandát űznek. Északnyugaton a hinduk kezében van a földbirtok túlnyomó része s a kisbérlők és mezőgazdasági munkások muzulmánok; északkeleten a hinduk a kapitalisták és muzulmánok a parasztok; a városokban nagyrészt hindu az intelligencia, a kereskedő- és nagyiparos-osztály s föleg muzulmánok a kisiparosok és munkások. Általában a hinduk a gazdagabbak és műveltebbek. Igaz, hogy számarányuk háromszor akkora, mitt a mohamedánoké.


Az angol kormánynak ezekre a nagy mértékben épen általa szított ellentétekre épített spekulációja azonban ez alkalommal az összes jelek szerint teljes fiaskót vall. Az alkotmányozó bizottság kiküldésének első hírére ugyanis a két felekezet reprezentánsai közös kongresszusra ültek össze Kalkuttában s kölcsönösen elismerve egymás jogát a szabad térítésre, helyreállították egységüket az autonómia követelése kérdésében. Még a legmegalkuvóbb muzulmán vezérek is az általános bojkott mellett törtek lándzsát.


Hogy az indiai közvélemény eddig páratlanul osztatlan állásfoglalását a Simon-bizottság bojkottálása mellett közvetlenül mi idézte elő, erőteljesen kiviláglik abból a manifesztumból, amelyet az óriási gyarmat összes pártjainak Madraszban tartott értekezlete bocsátott ki India valamennyi nagy tevének aláírásával. „A világháború alatt felszólitották Indiát, mondja a kiáltvány hogy keljen harcba az önrendelkezés eszméje jegyében. Ezt az elvet ugyanis Lloyd George alkalmazandónak jelentette M a tropikus országokra nézve is.


Egy egész millió hindu halt meg India határain tul emez elv védelmében, bizva Angliának miniszterelnöke által fogadott szavában.


Most, hogy Nagybritániát nem fenyegeti direkt veszély, megszegi Indiának adott szavát s azt követeli tőle, hogy közvetlen sorsát egy kizárólag angolokból álló parlamenti bizottság kezébe tegye le, ami mélyen sérti önérzetét.


India megtagadja ezt. Elvetjük a bizottságot. Nem működünk öszsze vele sem most, sem később. Az angol parlament bojkottált bennünket, mi is bojkottáljuk az általa kiküldött bizottságot.” Az indiai nemzeti kongresszus elnöke csaknem egyidejüleg kijelentette, hogy a hathatós bojkottra a következő három egészen kézenfekvő ok készteti India népét:


1.    India népének joga van ahhoz, hogy önmaga határozza meg alkotmányát;


2.   nem vehet részt egy olyan vizsgálatban, amely azt van hivatva kideríteni, vajjon alkalmas-e a „szvarázs“-ra, önkormányzatra, vagy nem;


3.   az indiaiaknak a bizottságból való kihagyása egyértelmű önérzetük arculcsapásával.


Jellemző India egyetemes felzúdulására Sivaswami Aiyernek, a legangolbarátabb párt vezérének, aki 1919-ben résztvett a megalázó reform-törvény kidolgozásában, ez a nyilatkozata:


„Az angol kormány eljárásának egyedüli okát abban a szándékban látom, hogy hangsulyozni akarja azt az elvet, miszerint Indiának nincs joga osztozni sorsa kialakításában és értésére óhajtja adni, hogy a Népszövetségbe történt felvételének szemfényvesztő volta ellenére sem szabad abban a hitben ringatnia magát, hogy más, mínt közönséges koldus Anglia ajtaja előtt.” Nagyon érdekes végül az a.szakadékos nézeteltérés, amely ebben a kérdésben az angol és az indiai munkáspárt közt fennáll.


Az angol Labour Party, amely állandóan hangoztatja rokonszenvét India nemzeti függetlenségének eszméje iránt, hozzájárult a Simon-bizottság kiküldéséhez, sőt egy tagja részt is vesz benne. Csupán azt kötötte ki, hogy angol parlamenti bizottság közösen és az „egyenjoguság” alapján dolgozzék egy ugyancsak héttagu indiai parlamenti bizottsággal, amelynek delegálását azonban az indiaiak megtagadták. E magatartása miatt a munkáspártot heves támadások érték; megvádolták azzal, hogy még mindig nem mentesítette magát az angol uralkodó osztály „felsőbbrendüségi komplexumától” s hogy kétszinü a politikája. Mac Donald máris több cikkben védekezett.


Ezzel szemben Shiva Rao, az összindíai szakszervezeti szövetség madraszi tartományi bizottságának elnöke és az indiai munkáspárt egyik vezére éppen a „New Leader”-ben az angol munkáspárt egyik orgánumában, rámutatott arra, hogy Mac Donaldék magatartását Indiában újabb árulásnak, vagy legalább is otromba hibának tekintik. Az angol munkáspárt formulája ugyanis amellett, hogy alkalmas az indiai bojkott-mozgalom gyönyörű egységének megbontására, nem is demokratikus, miután az indiai parlament többségét tudvalevően kinevezett és választott angolok és önérdekhajhászok képezik, az ezek által delegálandó bizottság tehát korántsem képviselné India mai hangulatát. Shiva Rao szerint nincs szükség az indiai alkotmány-probléma ujabb tanulmányozására. Egyszerűen elő kell szedni azt az idevonatkozó előterjesztést, amelyet 1924-ben dolgoztak ki s amelyet a Mac Donald-kormány a szemétre hajított. „Eszünk ágában sincs együttműködni egy olyan bizottsággal mondja cikkében Shiva Rao amelyből, amint ezt Baldwin miniszterelnök kijelelentette, elvből zártak ki bennünket. Semmi sem birhat rá bennünket, hogy cserbenhagyjuk nagyszerűegységünket, amelyet annyi erőfeszités után értünk el. A bojkott álványzata saját alkotmányunk épületének és. nem szánhatjuk rá magunkat, hogy lebontsuk.”


Indiába érkezte után a Simonbizottság az alkirály útján felhívta a pártokat és az egész közvéleményt, működjön közre a Mac Donald féle módozatok értelmében és segítse elő munkáját. Alig mult el három óra a felhívás közzétételétől és a gigantikus gyarmat pártjai kivétel nélkül írásban jelientették, hogy semmilyen formában sem hajlandók érintkezésbe lépni a bizottsággal.


Hogy mi jön ezután, nem lehet persze megjósolni. Az angol kormánykörök még bíznak abban, hogy kimagyarázkodásokkal és engedményekkel sikerülni fog megtörniök az indiai társadalom ellenállását és együttműködésre birniok a mérsékeltebb nacionalista elemeket. Nem kevésbé valószínű azonban az sem, hogy a Baldwin-kormány kénytelen lesz visszahívni a bizottságot és egészen másképen keresni az indiai kérdés megoldását. Minden amellett szól, hogy a félút politikája már idejét múlta.


De bárhogyan dőljön is el ez a kérdés, az mindenesetre kétségtelen, hogy India függetlenségi harcának most egy izmosabb fázisa követke zett el, amely a közeljövőben sok, próbára tevő nehézséget fog okozni az egyébként is súlyos problémák előtt álló Angliának. (Nagybánya)


 


Vissza az oldal tetejére | |