Köszönöm, hogy az óbudai Budapest Galéria most a legnagyobb élő erdélyi magyar festőművész munkáinak is helyet ad. Mert valódi misszió ez: az érték érdeke, tehát nemzeti önérdekünk is. Remélem, hogy ez az igazi magyar érték a Budapest Galériából hamarosan az Európa galériákba is el fog jutni.

Nemrég Sam Havadtoy festő (aki nem más, mint Havadtőy Sámuel, egykor John Lennon és Yoko Ono lakberendezője és barátja), hazatérve Magyarországra, azt mondta, hogy ez az ország, az egész magyarság, de Kelet-Közép-Európa is telis-tele van zseniális alkotókkal. Olyan tehetségekkel, akik valóban eredetiek, amellett hogy intellektuális képességeikkel, mesterségbeli tudásukkal nemcsak Európa, hanem Amerika legigényesebb műkereskedőinél is megállnák a helyüket – ha volna. Mármint helyük. Amihez menedzserekre: az értéket fölismerő, áldozatos szervezőkre is szükségük volna. A Budapest Galéria misszióját ezért is említem.

De ez még csak a laudáció – és bizony egy festőnek is sok mindent kell elviselnie.

Kedves Miklós, régebben, a diktatúra korszakában Neked is bőven kijutott a cenzúra bornírtságaiból, az előzetes „vizionálásokból”, a legkülönfélébb politikai vegzatúrából. Amióta viszont szabadok vagyunk, azóta az efféle kiállítási megnyitók bevezető ömlengéseinek, lírai hevületének, hosszadalmas okoskodásának és hasonló inzultusoknak vagy Te is kitéve.

Röviden és kíméletes határozottsággal igyekszem megküzdeni azzal az óhatatlanul kínálkozó csábítással, ami bemutatásodkor megkísért. Azzal, hogy hosszabban szóljak a grafikusról, a szobrászról és a keramikusról is, ne csak a festőről. Azzal, hogy a festő-restaurátor teljesítményéről, a műkritikusról és művészettörténészről ne is beszéljek, a művészet elméletében is jártas muzeológust és műgyűjtőt se emlegessem hosszan, hanem csakis a festőről szóljak.

Te magad írtad, hogy a művész mindig nehéz helyzetben van, ha tételes választ, okos nyilatkozatot várnak tőle elméleti kérdésekben, mert hát ő a színek, formák, fények és izzások médiuma volna. De azt mégiscsak el kell mondanom, hogy ez ügyben egy kissé azért be is csaptál minket.

Hiszen amellett, hogy egy egész magyar művészközösséget is működtetsz, azért a könyveidről is beszélnem kéne. Például a vallomásos A színek üzenetéről1 vagy a Helyszínről, erről a baráti-kortársi, erdélyi magyar művészettörténeti enciklopédiáról,2 de a Néró papírmaséból című, gyilkos és szellemes, könyvnyi pamfletedről is (1987, megjelent 1991-ben), ami Orwellt és Páskándi Gézát, szeretett barátunkat idézi. Nívójában és szellemében persze, mert a tárgya nem más, mint a többségi nemzet Bálványa, „aki húsos, puha szájával, fehér, párnás kezével, formátlan csípőjével és hasával a férfiasság mintaképe, a tettvágy, az életerő toteme lett”.3

Már ha éppen nem a Korunknak nagyjából a hetvenes évek derekától megjelent számait lapozzuk, amelyekben a román diktátor minden áldott lapszám élén ott mosolyog a boldog kisebbségi olvasókra, drága műnyomó papíron, mint egy gonosz, ámde láthatólag debil hérosz.

Később aztán már nem is csak ő maga mint retusált fotó bámul, hanem a róla és kedves feleségéről született műalkotások is beköpnek mindent, egészen addig, amíg „Autója hatalmas ólomkoporsónak volt álcázva, ebben bújt meg, mikor áthaladt a városon. Már félt a fa kérgétől, a fűtől, a víztől, az aszfalt burkolatától is. Már nem bízott saját tükrében sem, pedig az egész földgömböt beszőtte láthatatlan besúgórendszerével, s a temetők is mind megteltek a gyanúsítottak hulláival.”4

A Korunkat csak azért említem, mert átlapozgatva a régi számokat, bennük nemcsak grafikáiddal és a mellékletekben a fekete-fehér bábokkal, figurákkal találkozik a néző, olvasó, hanem elgondolkodtató művészeti írásaiddal is. Olyan írásműfajt találtál magadnak, amelyben a reflexió síkján személyes hitelű, mégis műtörténeti érvényű megállapítások állnak helyt ma is, Nagy Albertről szóló vallomásaidban éppúgy, mint Mohy Sándorról, Fülöp Antal Andorról és kortársaidról jegyzett gondolataidban.

Ez a pályafutás – látás- és alkotásmód, magatartás, életfilozófia – azonban az anyaggal: a festékkel való megismerkedéseddel kezdődött. Például a festéktöréssel, „édesapám önálló kolozsvári címfestőműhelyében, a volt Prezenszky-féle sütöde felett, a mai Horea úton. A kisméretű helyiségben, melynek közepén hatalmas, vastag márványlapú asztal terpeszkedett, tanultam meg egy életre a kék szín jelentőségét. […] Az anyaggal való kapcsolatában volt valami hihetetlen erejű elmélyült koncentrálás is, mint karmesternek a zenekar előtt vagy mint bűvésznek a csodálat számainál. Szinte szuggerálta a tárgyakat, amelyek ilyenformán átlépték fizikai tulajdonságaikat, és intim metafizikus jelleget kaptak. Mindent szenvedélyes, forró szeretettel csinált, az anyag szinte megolvadt az ő mágikusan sugárzó melegségétől.”5

És folytatódott a tanulás a címfestéssel, a próbababákkal, az örmény ábécével való megismerkedéssel, a nyomatokkal és kísérletekkel, azután a kolozsvári főiskola mestereivel és azokkal az évekkel, amikor ha egy Picasso- vagy Braqe-albumot akartatok kézbe venni, a kapitalista művészet tanulmányozásához külön rektori engedélyt kellett kérnetek.

Most egy kicsit elkalandozok: szegény Borghida Pistának bizonyosan igaza volt abban, hogy: „Ha Jakobovits a zárkózottabb szellemű Kolozsváron marad, talán tragikusabb, tömörebb humánumhoz érkezik; Várad oldottabb, kedélyesebb légköre szabadabb, csapongóbb, játékosabb megoldásokat sugallt. De felületességet nem.”

Mint ahogy abban is, hogy Rád „két kolozsvári festő hatott közvetlenül: az átszellemítő, vívódó, a világról jelképesen valló Nagy Albert, aki soha sehol sem tanított, és a derűsebb, a világot reálisabban látó, nagy síkokban összegző Mohy Sándor”.6

Fülöp Antal Andort, Andorkát már csak én idézem most ide melléd, melléjük. Nemcsak azért, mert szerettem, és mert ő is reszketve ragaszkodott a maga Kolozsvárjához és Rómájához, mint Te, aki az ősit az időtlennel együtt vagy képes megmutatni. Hanem azért is, mert Andorka is küldött volt, mint Te: hátrahagyott archaizmus, bátor és nyugtalanítva nyugtató, igazi hírhozó. Az igazi gyógyító képek festője. Aki, mint Bálint Tibor írta róla, „szemérmesen zárkózott és állhatatos munkája közben meglelte a legdrágább kincset, amelyet festő meglelhet, fölfedezett egy sajátos, egyéni színt: a Fülöp-sárgát. Nem is festék ez immár, hanem valami ünnepi fény, puha és meleg jóság, s miközben rejtett forrásból sugárzik szét, mindent elárasztani vágyik; de ez a megszentelt művész talán attól fél a legjobban, hogy a határtalan derű és életszeretet kilibeg a képei keretéből, s igyekszik rögzíteni azt. […] De vajon hányan tudják, hogy már szivárgó könnyein át, hibás szemmel vette észre a boldogság sárgában derengő ígéretét? Ehhez bizonyára sok tehetségre, szorgalomra és annyi alázatra volt szükség, hogy valaki rég letűnt idők szolgájának álmodja vissza magát, mint ahogy Ő teszi, amikor megilletődve bizonygatja, hogy egy másik életében Botticelli palettakaparója volt…”7

Azt pedig Te is már itt, e földi életben korán fölismerted, hogy ez a hű alázat, elmélyült tudás és érzékenység nem a másolásnak, hanem a valódi önkifejezés meglelésének a záloga. Annak képessége, hogy alkotó mindennapjaink legszebb perceiben, váradi beszélgetésünk közben vagy egy római teraszon gőzölgő kávé mellett – talán épp eközben leljünk rá a magunk igazi archaizmusaira.

Mert archaizmusai mindenkinek vannak. Azoknak is, akik nem is tudnak róluk. Pedig ott működnek bennünk, mint a gének, akár a tanult látásmód, szokások, érzékenységek észrevétlen hatásai.

Mert az archaizmusokban nem csak az a fontos, hogy ősiek. És nem is az, hogy mint valami megtanult múlt, Atlantiszként eltűnt ősi érték: élmény, tudás, örökség s mint megannyi vágyott érzés összessége csupán tiszteletre méltó, anélkül hogy mibenlétét közelebbről meghatározhatnánk. Az archaizmusok nem csak szokások, hagyományok.

Lényegük sohasem maga a konkrétan fölidézett történelmi kor, a múltbéli idő, hanem az, hogy az archaizmus: az, ami régről ismerős. Mindenkinek, ösztönösen, mélyről. Nem déjà vu-érzés, hanem teremtett valóság. És aki ezeket közvetíti, úgy, mint akinek, „akár egy médiumnak, régi korokból súgnak”, az valóban képes a ráismertető tolmácsolásra: az emberiség lelki lenyomatainak megörökítésére.

Ezért fontos, hogy Jakobovits Miklós képeiben sem a látvány pillanatnyisága a lényeges, hanem annak bizonysága, hogyan lesz a faktúrából, a vászonra, papírra, fára fölvitt anyag fizikai valóságából mennyei metafizika a tulajdon szemünk láttára.

Ami azért lehetséges – elég lesz majd látni a nagyjából negyven képet, amelyeket az utóbbi tíz év terméséből válogattak –, mert aki látja a képeket, és járt már Rómában, az tudja, mennyire igaza van Dávid Katalinnak, a középkori kereszténység legnagyobb magyar művészettörténészének: „Róma illusztráció az anyag szakralitásához.”8

Mert Róma is csak azért időtlen, azért archaikus, mert nem csak kőre kő, ami belülről díszített falakká, palotákká vagy polgárotthonná áll össze, kívülről pedig imponáló tömegeket és tereket alkot, hanem azért, mert az anyag szentelődik meg az időtlen folyamatosságban.

Jakobovits Miklós anyaga is ősi, mint a magunk archaizmusai. Erdélyi, mint a körülzárt fények lírai, mégis feszes szerkezetbe fogott, fegyelmezett, ám izzó világa. És mint Róma, amelynek időtlensége az anyag isteni eredetének kézzelfogható bizonysága.

Utóirat a helyszínről: az egyik, utcáról betévedt (nem meghívott, nem a művész ismerősei közé tartozó, nem is különösképp művelt) tárlatlátogató azt mondta, hogy szerinte „mindegy, milyen címeket írtak a képek mellé, ilyeneket, hogy »formák ritmusa«, meg hogy »alakzatok«, »színek hullámzása« stb.”. Neki ezeket nem kell odaírni, ő is szokott ilyesmit érezni, mert „ezek olyan igazi szent dolgok”.

JEGYZETEK

1. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1987.

2. Gondolatok az erdélyi képzőművészetről. Literatus Kiadó. H. n. [Nagyvárad], 1993.

3. Néró papírmaséból. Kiadja a Mozgáskorlátozottak PIREMON Kisvállalata. Debrecen, 1991. 6.

4. I.m. 77.

5. Édesapám szerszámai. In: A színek üzenete. 8–10.

6. Jakobovits Miklós. A bevezetőt írta Borghida István. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. 7–8.

7. Kenyér és gyertyaláng. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975. 17.

8. Dávid Katalin: Róma. Szent István Társulat, Bp., 2006. 110.