Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Mester Béla

A számítógép közvetítette kommunikáció etikája

 

A „bonyolult eszköztől” a „szövegek labirintusáig”

 

Írásomban a számítógép közvetítette kommunikáció – bevett angol terminussal Computer Mediated Communication (CMC) – etikájában az utóbbi évtizedekben megjelenő megközelítési módokat tekintem át. Áttekintésemre az ad alkalmat, hogy napjainkban egyre inkább úgy tűnik: e sajátos alkalmazott etikai terület éppen kimerítette az első, kézenfekvőnek látszó megközelítésekben adódó lehetőségeket. Némiképpen lecsöndesedett a tárgy iránti széles körű érdeklődés, kevésbé gondoljuk már, hogy a CMC alapvetően alakítja át az ember társadalmi praxisát, és ezzel együtt az etika eddigi fogalmi kereteinek átfogó újrafogalmazására kényszerít. Egyre kevésbé beszélünk a területen átfogó, radikális konceptuális fordulat szükségességéről; miközben a számítógép mégis egyre inkább áthatja mindennapjainkat, társadalmi kommunikációnkat és praxisunkat, nagyjából azon a módon, ahogyan azt annak idején a hetvenes-nyolcvanas évek ezzel foglalkozó teoretikusai megjósolták. A praxis tehát nagy vonalakban abban az irányban módosult, ahogyan arra számítottunk, az alkalmazott etikákban viszont kevéssé jelent meg az ennek következményeként feltételezett elméleti fordulat.

Az áttekintésre formailag az ad alkalmat, hogy Walter Maner három évtizeddel ezelőtt vezette be a számítógépes etika kifejezést a szakirodalomba; James J. Moor sokat idézett, azóta szinte klasszikussá vált megfogalmazása pedig, amely alapvető fogalmi megújulást vár az új diszciplína működésétől, már jó két évtizedes múltra tekinthet vissza.1 (Meg kell jegyeznem, hogy a számítógépes etikáról folytatott diskurzusban e fogalmat általában kiterjesztő módon értelmezik. Az ennek során fölmerülő kérdések jelentős részét Európában a kontinentális gondolkodásmód inkább az empirikus társadalomtudományok kompetenciájába utalná, és ennek megfelelően nálunk gyakran jóval nagyobb a szociológusok, közgazdák, pszichológusok és filológusok érdeklődése a terület iránt, mindazonáltal a területnek vannak olyan problémái, amelyek a legszűkebben értelmezett elméleti etikai gondolkodás számára is problémát jelentenek.)

A számítógépes etika területére való mai, az egykori célokhoz képest józanabb, néha kiábrándult visszatekintésre a magyar nyelvű tudományosságban jó példa az e tárgyban 2001-ben Kecskeméten rendezett konferencián elhangzott megállapítás.2 Babarczy Eszter akkor úgy jellemezte a CMC társadalomtudományi és filozófiai, többek között etikai vizsgálatának akkori helyzetét – amely mára sem változott meg lényegesen –, hogy megpróbáljuk megvizsgálni a legújabb médium által meghatározott emberi gondolkodás és cselekvés szabályszerűségeinek a leírását, eközben normatív szabályok megfogalmazását e cselekvés számára, miközben valójában még a televíziót és a rádiót sem értjük igazán, sőt alig jutottunk el a könyvnyomtatás kultúrtörténeti jelentőségének átfogó, interdiszciplináris leírásához a múlt század kilencvenes éveire. A mából visszatekintve valóban azt tapasztaljuk, hogy nem lettek mások vizsgálati módszereink és megállapításaink a számítógépes, ezen belül a világhálós kommunikáció vizsgálatakor, mint a kommunikáció régebbi médiumainak, a kézírásnak, könyvnyomtatásnak, a filmnek, a rádiónak és a televíziónak a leírásában voltak. A számítógépes kommunikáció leírását ma is rendre a régebbi médiumok analógiájára igyekszünk elvégezni, ami azt az ellentmondást rejti magában, hogy e régebbi leírások tanulsága éppen a régi médiumok által meghatározott kommunikáció médiumkötöttsége. Miközben tehát azt bizonygatjuk, hogy a CMC jellemző, az eddigi médiumoktól eltérő kommunikációt, cselekvési struktúrát és gondolkodási szerkezetet jelent, a részletesebb leírásokból éppen a régebbi médiumok és a CMC között vonható párhuzamok tűnnek ki.3

 

Az eddigiekből is látszik, hogy a számítógép közvetítette kommunikáció etikája – legalábbis számos, a szakterület iránt elkötelezett szakember szemében – jóval több volt, vagy talán ma is több, mint az etika egyik mellékes, alkalmazott területe. Kimondva vagy kimondatlanul magáról az etikáról vallott felfogásunk alapvető átalakulását várták tőle sokan. E ponton nem lesz érdektelen áttekinteni a területre vonatkozó terminusok és megközelítések történetét.4

Nem meglepő, hogy a számítógépes etika irodalma először a nagy amerikai műszaki egyetemek környezetében jelent meg, elsősorban az MIT berkeiben. Az első publikációk, még a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben Norbert Wiener nevéhez fűződnek, akinek az írásai ma már csupán történeti jelentőségűek: Wiener fölfedezi, hogy a számítógépes tevékenység a jövőben etikai problémákat is rejthet magában, azonban sem az általa vázolt problematikát, sem az írásaiban használt terminológiát nem folytatták a későbbi nemzedékek, annyi hatást viszont föltétlenül elértek, hogy a továbbiakban a számítógépes etika ismert, létező területnek számított már, ha nem is tekintették még sokáig bevett akadémiai diszciplínának. A nagy egyetemi, kutatóközpontbeli és kormányzati számítóközpontok világában, amikor a személyi számítógépnek még az ötlete sem jelent meg, a számítógépes etika érthető módon sokáig egy szűk elitszakma hivatáskódexében elintézendő kérdésnek látszott. Így született meg Dann Parker számítógépes etikai kódexe 1968-ban, amely sokáig széles körben ismert és elismert útmutatóul szolgált. Parker kézikönyvének bevezetője tarthat itt számot érdeklődésünkre, amelyben etikai kódexének szükségességét azzal a tapasztalattal indokolja, hogy „úgy tűnik, az emberek a számítóközpontba lépve az ajtóban hagyják etikájukat”. Parker megjegyzése kettős értelmű. A felszínen csak azt mondja, hogy egy kialakuló új szakmának szüksége van saját etikai kódexre, hiszen nem alakultak még ki azok a viselkedési szabályok, normák, amelyeket régebbi hivatások, például az orvosok vagy az építészek esetében már az egyetemen megtanulnak az e pályára készülők, szakmai szervezeteik pedig karbantartják az erről való tudást, és kontrollálják az ennek megfelelő viselkedést. A mondat viszont azt a felismerést is kifejezi, hogy a számítógépekkel való foglalatosság olyan etikai problémákat vet föl, amelyekkel kapcsolatban erkölcsi intuíciónk hajlamos felmondani a szolgálatot. „Etikánkat magunktól az ajtóban hagynánk” – ezért van szükségünk a tudatos etikai reflexióra. Parker kódexe után a számítógépes tevékenység etikai megítélésére hosszú időn keresztül Joseph Weizenbaum 1976-ban megjelent könyve hatott jelentősen, amelyben a számítógép és az emberi értelem közötti, azóta közismertté vált analógiát veti föl először kidolgozott formában.

A mai, szűkebb értelemben vett, akadémiai diszciplínának tekinthető és a számítógépes szakemberek világánál tágabb körben is elismert számítógépes etikát azonban legföljebb csak a már említett Walter Maner hetvenes évekbeli egyetemi kurzusaitól és az ezekből kinőtt 1980-ban megjelent kézikönyvétől számíthatjuk, míg az áttörést a tudományos nyilvánosságban kétségtelenül a Metaphilosophy 1985-ös tematikus száma jelentette, benne Moor klasszikussá vált esszéjével. Meglepő, ugyanakkor az amerikai és európai gondolkodásmód különbségein való elmélkedésre is módot ad, hogy Európában csak az innen számított tíz év késéssel, 1995 körül jelenik meg a számítógépes etikával mint komolyan vett diszciplínával való foglalatoskodás, természetesen akkor is az amerikaiak aktív részvételével, segítségével. Az évtizedes lemaradás nem magyarázható meg a technológiai hátránnyal: ha nem is oly mértékben, mint Amerikában, a kilencvenes évek közepére azért már Európában is kiterjedt számítógépes kultúra alakult ki. Csakhogy míg az amerikaiak az új technológia működtetésében érintett szolgáltatók, programozók, tervezők és felhasználók tevékenységének empirikus vizsgálatával és e tevékenység etikai normáin való elmélkedéssel foglalatoskodtak, a vén kontinens teoretikus reflexiója az új eszközre a régi sémák alapján megfogalmazott technológiakritikában látszott kimerülni. Más kérdés Közép- és Kelet-Európa szerepe ebben a folyamatban. Érdekes egybeesés, hogy a térséget éppen ekkoriban érte el az amerikai kormányzat használt számítógépekből álló segélyének hulláma. Aki megfordult a térség közintézményeiben, kormányzati irodáiban, gyakran találkozhatott a régi 286-os gépekre ragasztott címkével: „az amerikai nép ajándéka a Kongresszuson keresztül”. Akkor számítógépesedtek tehát közhivatalaink, amikor etikai gondolkodóink éppen bekapcsolódhattak volna az Európában is elindult számítógépes etikai diskurzusba – a használt amerikai segélyszámítógép és az amerikai számítógépes etika gyakorlatilag egyszerre kelt át az óceánon. Eredményeink azonban e tekintetben – úgy tűnik – mérsékeltek.

Bynum történeti vázlatát kiegészíti a számítógépes etika főbb szerzőinek meglehetősen szerteágazó, a tárgyra vonatkozó definícióival. Az e tekintetben eltérő vélemények jellemzően háromszor két pólus körül rendeződnek. Az egyik megkülönböztetés szerint a számítógépes etika vagy a számítógépekkel hivatásszerűen foglalkozók szakmai etikája, vagy pedig minden felhasználót, potenciálisan minden embert érintő általános etikai kérdés. Azt gondolnánk, hogy a számítógép használatának széles körűvé válásával az utóbbi nézet válik általánossá, ez azonban csak részben igaz. Dann Parker 1968-as etikai kódexe és még Walter Maner 1980-as kézikönyve is magától értetődően szakmai etikaként kívánja kidolgozni a számítógépes etikát (Maner bevallottan az orvosi etika mintájára). Moor azonban már 1985-ben abból indul ki, hogy a számítógépes technológia és az ezáltal meghatározott emberi tevékenységek egyre inkább áthatják az egész társadalmi praxist, így az erre vonatkozó számítógépes etika – legalábbis potenciálisan – mindenkinek az ügye. A feltételezett időrend azonban itt megszakad: Donald Gotterbarn 1991-ben ismét szoros értelemben vett szakmai etikának tekinti a számítógépes etikát, és jelenleg is mindkét nézet hívei rendre fölbukkannak, jelezve, hogy a kérdést nem lehet véglegesen lezárni.

Az érintettek körének kiterjesztésével szorosan összefüggő véleménykülönbség, hogy mennyire tekintik a szerzők területüket filozófiai diszciplínának és mennyire a társadalmi praxishoz, néha a politikához kötődő, empíriához közeli tevékenységnek. Többen, így John Ladd – róla később részletesebben szólok – inkább filozófiai tevékenységként fogják föl feladatukat, míg például Terrel Ward Bynum gyakran hajlamos közgazdasági, szociológiai kérdésekkel vagy a globalizáció problémáival is foglalkozni számítógépes etika címén, a társadalmi tervezés szintjén is.

A harmadik, már inkább az etika elméletének a tárgyába vágó megkülönböztetés szerint a számítógépes környezet vagy fölvet új, eddig nem létező etikai problémákat, vagy pedig minden, számítógépes környezetben fölmerülő etikai probléma maradéktalanul visszavezethető a régebbről ismert etikai problematikára. Walter Maner szerint vannak új típusú etikai problémák, sőt azt a merésznek tűnő állítást is megkockáztatja, hogy egyes régi etikai problémák viszont értelmezhetetlenek számítógépes környezetben. Ezzel szemben többek között Deborah Johnson képviseli azt az álláspontot, amely szerint a számítógépes etikának nincsenek saját, speciális problémái. További megkülönböztetést jelent a lehetséges nézetek között, hogy az a számítógépes etikai gondolkodó, akinek a véleménye szerint új etikai problémák jelennek meg a számítógépes környezetben, mit tart ezek megoldásának lehetőségéről. Az egyik lehetséges vélemény szerint ezek az új problémák megoldhatók a régi etikai keretelméleteken belül, míg a másik szerint a megoldáshoz új konceptuális keret kidolgozása szükséges. Az elsőre jó példa Walter Maner, aki újnak tekintett számítógépes etikai problémáit végső soron arra használja, hogy azok megoldása során új terepen vesse össze a haszonelvű, illetve kötelességelvű etikák régóta ismert érvrendszereit. A második nézet klasszikus képviselője a már többször idézett James H. Moor, akinek alapvető állítása, hogy a számítógéppel kapcsolatos tevékenység etikai megítélését sajátos fogalmi vákuum jellemzi, a számítógépes etika pedig éppen erre a kihívásra adott válaszkísérlet.

 

A történeti áttekintés után lássunk részletesebben három jellegzetes, egymástól eltérő számítógépes etikai vélekedésrendszert. Az első kettőt a már említett James H. Moor és John Ladd egy-egy írásával példázom, a harmadikat általánosságban, reprezentatív szöveg idézése nélkül ismertetem. Ladd és Moor abból indul ki, hogy számítógépes környezetben az etika fogalomrendszere megújításra szorul. Ladd írása azonban az új fogalmak szükségességének leszögezése után azonnal áttér az etika addig ismerős példáival való analógiákra. Megközelítése általában a programozók felelősségére szorítkozik, amelyet a bonyolult, nehezen belátható rendszerekben való cselekvésre vonatkozó régi vizsgálatok segítségével elemez.5 Jellemző analógiája az autóvezető bonyolult forgalmi helyzetben való figyelmetlenségét véli etikailag összevethetőnek a programozó hasonló kihagyásával, illetve hosszan elemzi a bonyolult bürokratikus szervezetekben való tevékenység során előforduló felelősségi problémákat, egészen odáig, hogy adekvátnak tekinti összehasonlítani a főbürokrata Eichmann felelősségét a saját rendszerében befolyásos programozóéval. (Eichmann esetét Hannah Arendt könyve alapján értékeli.) Ladd két okból, két értelemben gondolja elégtelennek az addigi etikai fogalmakat. Egyrészt inkább technikai értelmű pontosításokat kíván, például a számítógépes környezetben megjelenő privacy újrafogalmazására, ez azonban inkább jogi természetű probléma. (Például a személyes adatok számítógépes védelmében.) A másik elméleti szempontból komolyabb kívánalom abból ered, hogy cselekedeteink kiszámítható hatásait érintő kauzalitási problémákat vél felfedezni a bonyolult rendszerekben való cselekvés esetében. Nem lesz azonban világos, hogy itt valóban a kauzalitás érvényességével van-e probléma, vagy csupán cselekvésünk hatásainak azonnali, érzékletes beláthatóságával. Laddnak az inkább a szervezetszociológiával, mint az etikával rokonságot tartó megoldáskísérlete végül kevés új elméleti etikai eredménnyel gazdagította a számítógépes etikát.

James H. Moor méltán klasszikussá vált, már idézett esszéje alapvető kérdéseket feszeget. Már 1985-ben érzékelve, hogy a számítógépes tevékenység egyre inkább átitatja, megváltoztatja az egész társadalom életét, leszögezi: nem az a kérdés, hogy az élet különböző területeinek számítógépes alkalmazásai milyen problémákat vetnek föl, hanem az, hogy a számítógépes korszakban egyáltalán mit tekintünk ezentúl például munkának, pénznek, oktatásnak vagy tisztességes választásnak. Amíg e társadalmi tevékenységeket újra nem definiáljuk, addig bizonyos fogalmi vákuum áll fönn a régi elméletek és az új társadalmi praxis között, amelyben a régi etikai elméletek gépies alkalmazása nem segít, így azokat is újra kell fogalmazni. Moor azonban végül nem jut el az etikai elméletek újrafogalmazásáig, vizsgálata a szándéketikák és következményelvű etikák összevetése marad új technológiai környezetben.

A következő megközelítés, amely napjainkig az egyik meghatározó, a hypertext világában bolyongó, jobb esetben tájékozódó felhasználót állítja a vizsgálat középpontjába a professzionális programozói, szolgáltatói szerepkörök betöltői helyett. E megközelítés kiindulópontja jól láthatóan irodalomtudományi és nyelvészeti, szövegtani, sőt gyakran meg is marad e diszciplínák szervezeti keretei között, mint például a világhálón megjelenő fórumok nyelvi anyagának elemzése során vagy a különböző irodalmi honlapokon publikált irodalmi műalkotások műfajtani vizsgálatában. E megközelítésmódot egyaránt befolyásolja a posztmodern irodalomesztétika és a régebbi, kézírásos és kezdetleges nyomtatással élő kultúrákban felnőtt embereknek a saját kultúrájuk szövegeihez való viszonya, az abban a kutatás által nem régóta hangsúlyozott bimedialitás. Ez a fajta megközelítés, amelynek erénye, hogy végre alapjában a felhasználó oldaláról vizsgálja a számítógép közvetítette kommunikáció jelenségét, sokat nyújthat antropológiai tekintetben, a számítógép közvetítette társadalmi cselekvést végző modern személy leírásában, de igen kevés mondanivalója volt eddig a szűkebb értelemben vett etikai normákról. Talán a politikafilozófiával érintkező területen lehetne lényeges mondanivalója: az uralommentes kommunikáció kívánalmának és lehetőségfeltételeinek megfogalmazásában a speciális számítógépes környezet viszonyai között.

 

A számítógép közvetítette kommunikáció etikája jelenleg ott tart, hogy nagy kérdéseit provokatív módon föltette, de nem tudta azokat megfelelően körvonalazni, pontosan megfogalmazni. Az ezzel foglalkozó szerzők többnyire cselekvésről és annak etikai következményeiről beszélnek, e cselekvés azonban föloldódik a kommunikációban, illetve összefolyik azzal. Természetesen régóta ismertek a filozófiában olyan elméletek, amelyeknek keretében ez a probléma megoldható lenne. (Elég itt a beszédaktus-elméletre utalni.) A számítógépes etikai elméletekben azonban nemigen látszik a probléma komolyan vétele, de még tudatosulása sem. Másik, inkább kulturális, szokásbeli probléma, hogy a vonatkozó, főként amerikai irodalomban folyamatosan etikáról beszélnek, ezen azonban igen sok mindent értenek a filozófiai keretelméletektől kezdve a számítógépes vállalatok policy-technikájáig. Leginkább európai feladat volna ezek szétválasztása saját szokásaink, fogalomrendszerünk szerint a magunk számára. A számítógépes etikának jelenlegi állapotában azonban a legnagyobb ellentmondása az, hogy – miközben szerzői többnyire hisznek az új médium, a számítógép-hálózat által meghatározott új típusú kommunikáció létében – azt mindeddig csak a régi médiumok analógiájával kísérelték megragadni.

A számítógépes etikát, bár egy ideje nem látszik mozdulni, mégsem tekinthetjük csupán a múlt emlékének. Rövid története során fölvetett problémái továbbra is megoldásra, újabb etikai gondolkodókra várnak.

*Jelen írásom szövege a 2005. október 14–15-én, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Kara Humántudományi Tanszékének Kommunikáció és közkapcsolatok, valamint Szociálpedagógia szakjai szervezésében Képek, hálózatok, nyilvánosság: a kultúra arculatai című konferencián elhangzott előadásomon alapul, most jelenik meg először.

 

JEGYZETEK

1. Walter Maner a tárgyban a hetvenes évek közepétől tartott egyetemi kurzusain, majd az ezek alapján megjelenő publikációiban használta először a számítógépes etika kifejezést; James H. Moor What is Computer Ethics? című esszéjét lásd Metaphilosophy 1985. 4. Mindkét szerző tevékenységét később részletesebben is érintem.

2. Az internet ismeretfilozófiája és gyakorlata című konferencia előadásait külön összeállításban közölte a Világosság 2002. 8–9.

3. Legildomosabb itt nem másokat kritizálni, hanem saját kutatói múltamra hivatkozni. Az e témában az ezredforduló körüli években írott tanulmányaimnak szinte mindegyike a számítógép közvetítette kommunikáció és az egykori kirografikus, kézírásos kultúrák sajátos, a szóbeliség és az interiorizált írásbeliség között mozgó bimedialitásának az analógiáját használta. (Lásd például Politikai közösség és a médiumok. A felhasználó mint állampolgár című régebbi, a közelmúltban újraközölt írásomat. Világosság 2006. 6–7.) Ezt az analógiát ma is termékenynek gondolom ugyan, de látom, hogy éppen az alapkérdésre nem ad választ: miben más a számítógép közvetítette kommunikáció a korábbiakhoz képest, ha – leegyszerűsítve – csak annyit tudok róla mondani, hogy hasonlít a kéziratos kultúrákban megfigyelhető sajátosságokra. Megközelítésemben természetesen szerepet játszott az is, hogy a kézírásos és a nyomtatott könyves kultúrák kommunikációjáról vannak ma már jó elemzéseink, a feltáratlan területet pedig mindig csábító a más területen már kidolgozott sémák szerint megközelíteni.

4. A történeti áttekintésben Terrel Ward Bynum egyik írására támaszkodom. Lásd Global Information Ethics and the Information Revolution. In: The Digital Phoenix. How Computers Are Changing Philosophy. (Szerk Terrel Ward Bynum–James H. Moor) Blackwell Publishers, Oxford, 1998.

5. John Ladd írását lásd: Computers and Moral Resposibility. A Framework for Ethical Analysis. In: The Information Web. Ethical and Social Implications of Computer Networking. (Szerk Carol Gould) Westview Press, Boulder, 1988.