A magyar forradalom legfiatalabb halálraítéltjéről és majd felnőtt kort megvárt kivégzettjéről, Mansfeld Péterről készített hétperces rajzfilmet – megdöbbentően tömör és drámai alkotást – a ma kecskeméti stúdióban dolgozó Szilágyi Varga Zoltán. Szilágyit jól ismertük Erdélyben, Romániában, hiszen a Radnótról indult, a marosvásárhelyi művészeti iskolában kitűnő alapokat szerzett, a kolozsvári főiskolán diplomázott grafikus a bukaresti rajzfilmstúdióban egyre-másra alkotta filmjeit, és már első munkájával nemzetközi sikert aratott. A nyolcvanas évek végén telepedett át Magyarországra. Ennek okát a riporternek, Lőcsei Gabriellának elmesélve, az akkori román kulturális miniszterasszonyt idézi meg, aki kifejezve elismerését munkáiért, Szilágyi Varga Zoltántól azt kérte további előmenetele érdekében, hogy változtassa meg a nevét. („Sajnos, beláthatja, ezzel a névvel nem tudunk mit kezdeni magával.”)

A váltásról, az áttelepedésről így nyilatkozik: „Ha a családomra gondolok, azt mondom, megérte. Ha az újrakezdés nehézségeire... Hiába ismertek a kollégák, nem folytathattam ott a munkát, ahol Bukarestben abbahagytam. Meg kellett tanulnom megismerni az itteni embereket. Megérteni, hogy miért esznek akkor is, amikor már jóllaktak. Miért van a férfiembereknek általában három munkahelyük, és miért ténferegnek a gyermekek nyakukba akasztott kulcscsomóval a tömbházak előtt. Miért nincs a többségnek halovány fogalmas sem arról, hogy mi van a szó mögött: Erdély. És megfordítva a dolgot: micsoda szégyen, hogy nem ismerem a magyar történelmet. Évekbe telt, míg gyökeret tudtam ereszteni ideát.” A riporter rákérdez: miért nem jelenik meg újabb filmjeiben az az életteli irónia, amely korábbi filmjeit jellemezte. A válasz: „Odaát, Romániában világosan láttuk, ki a barát, ki az ellenség. Kikristályosodtak bennünk azok a módszerek, amelyekkel meg lehetett szervezni életben maradásunkat. Magyarul a legritkább esetben beszéltünk az ellenségünkkel, azt tartottuk, magyar nyelvi közegben nem érhet bennünket bántódás. Magyarországon azonban, ahol mindenki magyarul beszél, résen kellett lennem, mert a szavaknak számos jelentést tulajdonítottak – tulajdonítanak –, és egyesek úgy zsonglőrködnek a jelentésárnyalatokkal, mint bűvész a cirkuszi porondon. Borzasztóan nehéz ezt feldolgozni, a mai napig kínlódom vele.” (Magyar Nemzet, 2006. okt. 7.)