December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Jakab Attila

Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában

Az egyház (vagyis a Jézus Krisztus által alapítottnak tekintett intézményrendszer mintegy felekezet feletti, de mégis többnyire katolikus megközelítésű1) történetének a kérdését egészen a közelmúltig a teológia tárgykörébe tartozónak ítélték, és annak megfelelően is kezelték. Ez egy olyan, mondhatni „tudathasadásos” helyzetet és megközelítést eredményezett, amely egyszerre akart megfelelni az egyházi ideológiai elvárásoknak, érvényesíteni a kinyilatkoztatásra alapozott és abból levezetett teológiai előfeltevéseket, illetve a tudományos módszerek használatának kijelentése révén, ellenben azoknak alkalmazása nélkül vagy csak részleges alkalmazásuk ellenére igyekezett magának vindikálni a tudományosságot.2

Az utóbbi idők nemzetközi kutatásában körvonalazódó, illetve markánsan megjelenő irányvonalak azonban jelentős paradigmaváltásról tanúskodnak: ma már nem annyira egyháztörténetről, hanem sokkal inkább a kereszténység történetéről beszélhetünk.3 Ennek függvényében fokozatosan elmosódik a szakrális és a profán történelem közötti mesterséges választóvonal, létjogosultságot nyernek a különböző megközelítési módok (pl. társadalom-, eszme- vagy gazdaságtörténet) és az egyház(ak) – mint intézmény(ek) és eszmerendszer(ek) – története szervesen betagolódik az emberi történelembe. Ez a folyamat már csak azért is figyelemre méltó, mert még az egyháztörténet égisze alatt megjelenő munkák is ezt a szemléletet követik és sugározzák: „Az egyháztörténeti vizsgálódás tárgyát képező egyház nem azonos valamely dogmatikai (vallásos) formula szerinti egyházzal, sem a dogmatikai értelemben vett egyház filozófiai vetületével. Történeti értelemben az egyház sokkal inkább a kereszténységet vagy a keresztény vallást, vagyis azt a több mint tizenkilenc évszázadot felölelő történelmi kapcsolatrendszert jelenti, amelynek origójában Jézus és apostolainak színre lépése áll.”4

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az egyházi és a teológiai előfeltevések teljesen kiküszöbölhetőek lennének, még akkor sem, ha nagy általánosságban a vallással kapcsolatos kutatások egyre inkább kikerülnek a vallási rendszerek és intézmények befolyása és ellenőrzése alól. Az egyházat és a kereszténységet a tanulmányozása tárgyává tevő történeti kutatás során ugyanis a hívő történész személyében a történetírás racionalitása és objektivitása óhatatlanul összetalálkozik a hit kérdésével.5 Ezt kétségtelenül minden egyes történésznek önmagának kell megoldania, mindig szem előtt tartva, hogy „az egyháztörténetírásnak nem feladata a lelki építés, sem az apológia vagy a polémia, hanem csupán a történeti valóság megragadása. Az igazság egészen független, szabad kutatására törekszik mindenféle gyakorlati cél nélkül.”6 Ennek fényében azt lehet mondani, hogy napjainkban már nem annyira az egyházi vagy egyetemi/akadémiai státus és a felekezeti hovatartozás a mérvadó, hanem a tudományos módszerek alkalmazásával elért és a tudományos kritériumok alapján értékelhető eredmény. A törésvonalak ezért is szelik ma át az egyetemi és az egyházi világot, és rendezik újra az egymással vitatkozók sorait.

A kardinális kérdés, hogy mindez hogyan tükröződik a magyar (nyelvű) tudományosságban és történetesen az „egyház”történet-írásban? Gyakorlatilag sehogy, illetve csak nagyon-nagyon halványan. De hogyan is tükröződhetne bármi, ha a Bonnban élő és alkotó – ennek következtében pedig mindenképpen „tekintélynek” számító – Adriányi Gábor ekképpen fogalmaz: „Aki az Egyházban nem Krisztus titokzatos testét látja a világban az idők végezetéig, az az Egyház lényegét sosem fogja megérteni, és a történelmi ábrázolásban a lényeg fölött el fog siklani.”7 Ennek fényében egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, ha a magyar katolikus egyházi szerzők egyháztörténeti jellegű munkáit elsősorban teológiai jellegűnek és nem történetinek lehet (és kell) tekinteni. Ebben csupán az a szomorúan döbbenetes, hogy a 19. század közepe óta gyakorlatilag alig történt előrelépés: „Scitovszky János bíboros hercegprímás 1857. augusztus 14-én a magyar püspökökhöz intézett körlevelét a következő megállapítással kezdte: »In sacratiore Hungariae litteratura vix est sensibilior defectus, quam historiae ecclesiasticae« (A magyar vallásos irodalmat illetően a legérzékenyebb hiányosság az egyháztörténet terén van). Ez a megállapítás, sajnos részben ma is helytálló.8 Az újabb korban is az egyetemes egyháztörténelem hazai egyháztörténeti íróink elhanyagolt mostohagyermeke volt. Eltekintve attól, hogy a magyar egyháztörténet-írás a nemzetközi kutatást nemcsak hogy nem gazdagította, hanem abban egyáltalán részt sem vett – aminek következtében magának Magyarországnak az egyháztörténete is határainkon kívül sajnálatos módon máig teljességgel ismeretlen9 –, íróink általában csak arra szorítkoztak, hogy egy-két, többnyire elavult forrásmunka alapján közhelyeket ismételgessenek.”10

Ebben a tekintetben Szántó Konrád,11 Török József12 és Marton József13 munkái akár példaértékűnek is tekinthetők. Míg Török mindenféle módszertani bevezetőt mellőz, addig Szántó és Marton egyértelműen a teológiai jelleget hangsúlyozza ki.

Szántó Konrád: „Az egyháztörténelem az a teológiai tudomány, mely az emberiség üdvözítésére Krisztus által alapított természetfeletti vallási közösségnek,14 az egyháznak térben és időben történő kibontakozásával, belső és külső fejlődésével foglalkozik, megrajzolva a fejlődés világos és tudományosan megalapozott képét.”15

Marton József: „Az egyháztörténelem az a teológiai tudomány, amely az emberiség üdvözítésére Krisztus által alapított vallási közösségnek, az egyháznak térben és időben történő kibontakozásával, belső és külső fejlődésével foglalkozik, megrajzolva a fejlődés világos és tudományosan megalapozott képét.”16

Ez a történetírás szempontjából azt jelenti, hogy semmiképpen nem a múlt forrásokon alapuló és objektivitásra törekvő megismeréséről/megismertetéséről van szó, hanem az egyháznak önmagáról alkotott hivatalos felfogásáról. Ebben a rendszerben a múlt nem ismeret, hanem olyan reprezentáció, amelyet hinni kell. Ezt jól tükrözi a hairésis, vagyis az „eretnekség” kérdésének a megítélése, amely nem számol sem a keresztény tanítás, sem pedig az egyházi intézményrendszer fejlődésének a kérdésével.17

Szántó Konrád: „Az evangéliumokban található, majd a hitvallásokban megfogalmazott tanítást már az első századokban sem fogadta el minden keresztény változatlanul és fenntartás nélkül. Azokat, akik az egyház hivatalos hitbeli felfogásával szembefordultak, azt megtagadták és mást hirdettek, eretnekeknek, heretikusoknak hívjuk. Maga az eretnekség, a herezis nem más, mint válogatás a kinyilatkoztatott igazságok közt [...], egyesek elfogadása, mások elvetése, tehát valamely kinyilatkoztatott igazság vagy igazságok tudatos tagadása és a kétségbe vont igazsággal ellentétes nézetek hirdetése. Más szóval tévtanítás.”18

Marton József: „Az evangéliumokban található, majd a hitvallásokban megfogalmazott tanítást nem minden keresztény fogadta el változatlanul és fenntartás nélkül, és nem minden egyházi író tanítására illettek rá a keresztény tanítás igaz voltának ismertetőjelei. Azokat, akik az egyház hivatalos hitbeli felfogásával szembefordultak, azt megtagadták és mást hirdettek, eretnekeknek, heretikusoknak hívjuk. [...] a herezis nem más, mint válogatás a kinyilatkoztatott igazságok között, egyesek elfogadása, mások elvetése, tehát valamely kinyilatkoztatott igazság vagy igazságok tudatos tagadása, és a kétségbe vont igazsággal ellentétes nézetek hirdetése, tévtanítás.”19

Török József szerint a 2. században „megjelentek az első tévtanítások s peremjelenségként azok melegágyai, a szekták. Befolyásuk ez utóbbi ellenére is ideig-óráig jelentős volt. A 2. század tévtanításainak közös jellemzője, hogy a keresztény tanítást a gnószisz segítségével akarták továbbgondolni és annak fölébe kerekedni a felsőbbrendű tudás segítségével.”20

Mindhárom szerző alapmagatartása a nemzetközi szakirodalom teljes mértékű mellőzése,21 amire tíz-tizenöt évvel a rendszerváltás után már nem mentség és magyarázat a hozzá nem férés, amely valójában nem is tartható. Itt tulajdonképpen egy sajátságos magyar teológiai belterjességről van szó, amely gyakorlatilag nem is akar beilleszkedni a nemzetközi tudományos körforgásba, illetve annak eredményeit nincs szándékában figyelembe venni. A kiragadott példa ugyanis nem kivétel. Szinte minden egyes felvetett kérdésnél ugyanaz a hiányosság észlelhető: a teológiai értékítéletek beszüremlése és a szakirodalom figyelmen kívül hagyása. Ennek függvényében, azt hiszem, joggal lehet állítani, hogy magyar viszonylatban a katolikus egyháztörténetírás – amely mégiscsak meghatározó – nem kutatási eredményeket tükröz, még csak nem is értékelhető tudást, illetve naprakész ismereteket közvetít,22 hanem egy régen túlhaladott dogmatikus egyházfelfogást igyekszik, tudományos köntösbe burkolva, elsősorban a teológiai oktatási intézmények hallgatóival elsajátíttatni. Ezen felfogás a történelmet mindenekelőtt üdvtörténetnek tekinti.23 Ez gyakorlatilag kimeríti az indoktrináció fogalmát. Ennek köszönhetően az így kiképzett egyházi személyzet számára a későbbiekben szinte elkerülhetetlen a feszültségeket eredményező frusztráció érzése. Hiszen előbb-utóbb szembesülnie kell saját tudatlanságával s így tekintélye csorbulásával, ami kiváltja belőle a hatalmi pozícióféltést.

Mindez annak is köszönhető, hogy magyar nyelvterületen szintén tetten érhető a vallás (s így a kereszténység) tudományos vizsgálatának a kibontakozása az egyes tudományterületek – elsősorban a filozófia – keretében és a vallási intézményektől függetlenül, ami természetesen nem mentes a konfliktusoktól, illetve a megbélyegzésektől (címkézésektől) sem. A történelmet illetően (a kereszténység történetét is beleértve) azonban ennek valójában nincsenek intézményes helyei – a teológiai intézetek ugyanis nem azok – és összefüggőbb munkásságot felmutatni tudó szakemberei.24 Többnyire személyes érdeklődésekről, kutatásokról van szó, amelyeknek vallási (keresztény) vetülete is lehet.25 Ebben a tekintetben talán az ókeresztény kor az – a Magyar Patrisztikai Társaságnak is köszönhetően –, amely kiemeltebb figyelemnek örvend. Itt elsősorban Pesthy Mónika, Sághy Marianne és Heidl György neve említhető. Magyarországon még a 20. század egyháztörténete kelt némi figyelmet, ez azonban nem mindig mentes a politikai töltettől. Emellett természetesen létezik egy magyar vonatkozású egyháztörténetírás is,26 amelyet többnyire a forráskutatás, és nem annyira a kitekintő, összefüggéseket kereső elemzés jellemez.

Általánosságban azt lehet mondani, hogy mivel az esetenkénti tanulmányoknak legtöbbször nincs folytatása27 – mivel azok nem ágyazódnak egy kutatási folyamatba, és nem részei egy kutatói hagyománynak –, ebből kifolyólag nem is lehet magyar „egyház”-történeti tudományos közéletről beszélni, hiszen ahhoz tudományos fórumok kellenének.28 A hiányolt közélet kialakulását pedig egyébként is nehezíti az egyszakértős tekintélyelvű rendszer. Gondoljunk csak arra, hogy ma a par excellence „nem egyházi” magyar „egyháztörténész” Gergely Jenő,29 akinek egész munkásságára (eszmerendszerére és szóhasználatára) máig a marxizmus (dialektikus materializmus) nyomja rá a bélyegét. Így az a „kötelező” hangsúlyváltás ellenére is30 erősen ideologikusnak tekinthető.31 Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen közéletben az egyházi státussal rendelkezők részt kívánnának venni. Hiánya ezért sem zavar senkit. Arról nem is beszélve, hogy az ideológiamentes történetírásnak sem magyar, sem pedig kelet-közép-európai viszonylatban nincs igazából hagyománya. Ez érvényes az egyháztörténetre is. Ezért sincs olyan magyar nyelvű, a kereszténység (vagy egyház) történetét összefoglaló munka, sem eredeti alkotásként, sem pedig fordításban, melyet nemzetközi mércével lehetne mérni.32 A rózsásnak semmiképpen nem nevezhető helyzeten csak némileg enyhítenek a hellyel-közzel megjelenő – és változó értékű – történeti munkák (esetenként nagyon rossz) fordításai, ellenben azok nem tekinthetők magyar eredményeknek, és a kiadási koncepció hiánya miatt csak nagyon rapszodikusan fedik le a kereszténység történetének egyes korszakait.

Marcel Bernos francia történész szerint „a kutatás, a hithez hasonlóan, csak a szabadságban teljesedhet ki”.33 A magyar egyházi intézményekben feltehetően ez a szabadság hiányzik. Egyben azt is le kell szögezni azonban, hogy az ezen intézményektől független kutatókat is köthetik egyházias, illetve világnézeti szempontok, amelyek már eleve problematikussá teszik a kutatási eredményeket.34 Hiszen a történelem Kelet-Közép-Európában mindig is erőteljesen ideologikus volt. Ezért is kelt félelmet az objektivitásra való törekvés, hiszen az a reprezentációk és az ideológiai diskurzusok lebontását eredményezi, s (el)gondolkodásra késztet. A hit helyét ugyanis átveszi (át kellene hogy vegye) a ráció. Nem biztos, hogy ebben a fejlődési folyamatban a magyar egyháztörténetírás úttörő szerepet vállal. Így az, feltehetően még hosszú ideig, sajátságosan teológiai tudomány marad, melynek csak névlegesen van köze a történetíráshoz, miközben minden bizonnyal növekedni fog a történeti kutatás egyháztörténeti vetülete az egyes kutatók személyes érdeklődésének függvényében. Tudományos téren előrelépés csakis ettől várható.

  JEGYZETEK

  1. Ennek az az oka, hogy a protestáns felekezetek többnyire és hagyományosan kevesebb figyelmet szentelnek az apostoli kor (Újszövetség) és a reformáció közötti időszaknak. Az ortodox történetírásra pedig azért nem térek ki, mert az magyar viszonylatban nem releváns. Nemzetközi kitekintésben pedig sokkal inkább összpontosít a Bizánci Birodalom, illetve az egyes nemzeti egyházak történetére.

  2. Ennek mintegy áttételes igazolását és a történetkritika egyházi elfogadásának konfliktusos fejlődését mutatja be François Laplanche : La crise de l’origine. La science catholique des Évangiles et l’histoire au XXe siècle. (Bibliothèque de l’Évolution de l’humanité) Albin Michel, Paris, 2006.

  3. Lásd pl. Everett Ferguson: A kereszténység bölcsője. Osiris Kiadó, Bp., 1999; Histoire du christianisme. I–XIV. (Szerk. J.-M. Mayeur–Ch. Pietri † –L. Pietri–A. Vauchez–M. Venard) Desclée, Paris, 1990–2000.

  4. Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve. Osiris Kiadó–Teológiai Irodalmi Egyesület, Bp., 2000. 12.

  5. Lásd L’historien et la foi. (Sous la direction de Jean Delumeau) Fayard, Paris, 1996.

  6. Karl Heussi: i. m. 13.

  7. Adriányi Gábor: Az Egyháztörténet kézikönyve. (Szent István kézikönyvek, 5) Szent István Társulat, Bp., 2001. 25–26.

  8. Adriányi Gábor az 1974-ben megfogalmazottakon 2001-ben sem tartotta szükségesnek, változtatni.

  9. Amennyiben nem magyar kutatók nem írnak róla. Lásd pl. Marie-Madeleine de Cevins: L’Église dans les villes hongroises à la fin du Moyen Âge (vers 1320–vers 1490). (Dissertationes, 1) Publications de l’Institut Hongrois de Paris, 2003; Uő: Saint Étienne de Hongrie. Fayard, Paris, 2004; Cristina Neagu: Servant of the Renaissance. The Poetry and Prose of Nicolaus Olahus. Peter Lang, Oxford–Bern–Berlin stb., 2003.

10. Adriányi Gábor: i. m. 21.

11. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. I–III. Ecclesia, Bp., 1983(19872)–1987; Uő: Egyháztörténelem. Jel Kiadó, Bp., 2001.

12. Török József: Egyetemes Egyháztörténelem. I–II. Szent István Társulat, Bp., 1999. A könyv a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított tankönyvtámogatási program keretében, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara égisze alatt jelent meg.

13. Marton József: A keresztény ókor. Egyháztörténeti tanulmány. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.

14. 1987-ben a szerző „Krisztus által alapított üdvösségi intézmény”-ről és „láthatatlan kegyelmi életközösség”-ről írt. Szántó Konrád: i. m. 14.

15. Szántó Konrád: i. m. 9.

16. Marton József: i. m.

17. Lásd pl. Alexandre Faivre: Naissance d’une hiérarchie. (Théologie Historique, 40), Beauchesne, Paris, 1977; Uő: Ordonner la fraternité. Pouvoir d’innover et retour à l’ordre dans l’Église ancienne. Cerf, Paris, 1992.

18. Szántó Konrád: i. m. 30.

19. Marton József: i. m. 93. A szerző munkája nagyon gyakran még megfogalmazásában sem tekinthető eredetinek, mivel Szántó Konrádtól függ. Ez nemcsak deontológiai problémákat vet fel, hanem sajátságos színben tünteti fel a kolozsvári egyetem (BBTE) tudományos színvonalát is.

20. Török József: i. m. I. 25.

21. Walter Bauer: Rechtgläubigkeit und Ketzerei im ältesten Christentum. (Beiträge zur historischen Theologie, 10), Tübingen, 1934 & 19642 (angol fordítás: Philadelphia, 1971; London, 1972); Henry Ernest William Turner: The Pattern of Christian Truth. A Study of the Relations between Orthodoxy and Heresy in the Early Church. Mowbray, London, 1954; Norbert Brox: „Häresie”. Reallexikon für Antike und Christentum 13, 1984. 248–297; Hans Dieter Betz: Häresie. I Neues Testament. Theologische Ralenzyklopädie 14, 1985. 313–318; Alfred Schindler: Häresie. II Kirchengeschichtlich. Theologische Realenzyklopädie 14, 1985. 318–341; Alain Le Boulluec: La notion d’hérésie dans la littérature grecque. IIe-IIIe siècles. T. I De Justin à Irénée. T. II Clément d’Alexandrie et Origène. Études Augustiniennes, Paris, 1985; Manli Simonetti: Ortodossia ed eresia tra I e II secolo. (Armarium, 5), Rubbettino, Messina, 1994.

22. Ebben a tekintetben azt lehet feltételezni, hogy a 19. század második felében jobb volt a helyzet, mint napjainkban. Lásd Adriányi Gábor: i. m. 21–22. Egyébként a szerző munkája sem több elnagyolt eseménytörténetnél, amelyet csak részben javít egy szelektív – és összetételében sokszor vitatható – nemzetközi szakirodalom közlése.

23. A történet pikantériája, hogy két protestáns munka – minden hibája és hiányossága ellenére – közelebb áll a tudományos történetírás műfajához, mint az itt említett katolikus művek. Lásd Révész Imre–Segesváry Lajos: Az egyháztörténelem alapvonalai. Református Teológiai Akadémia, Debrecen, 1992 (egy 1936-ban megjelent mű hasonmás kiadása!); Tonhaizer Tibor: Egyetemes Egyháztörténelem. Főiskolai tankönyv (Egyháztörténeti teológia). Sola Scriptura Teológiai Főiskola, Bp., 2003.

24. Itt nem annyira a magyar vonatkozású, hanem sokkal inkább az egyetemesebb kitekintésű egyháztörténetírásra gondolok.

25. Lásd pl. Tóth István-György: Politique et religion dans la Hongrie du XVIIe siècle. Lettres des missionnaires de la Propaganda Fide. (Bibliothèque d’histoire moderne et contemporaine, 13), Honoré Champion, Paris, 2004. Ugyancsak itt említhető Fazekas Csaba neve is (www.uni-miskolc.hu/~bolfazek).

26. Lásd Magyar Egyháztörténeti Vázlatok.

27. Ebben a tekintetben nem igazán látom igazoltnak Kósa László azon optimizmusát, miszerint „a mai magyar történetírás egyik dinamikusan fejlődő ágazata az egyháztörténet” lenne. Fiatal egyháztörténészek kollokviuma (1998. november 3.). Tanulmányok. (Szerk. Kósa László) ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Bp., 1999. 7. Lásd még Fiatal egyháztörténészek írásai. (Szerk. Fazekas Csaba) Miskolci Egyetem BTK Újkori Magyar Történeti Tanszék, Miskolc, 1999.

28. Ilyen lehetne pl. az Egyháztörténeti Szemle, amennyiben sikerülne túllépnie az erősen magyar orientáltságon.

29. Itt természetesen még megemlíthető Balogh Margit neve is, aki elsősorban az újkori magyar egyháztörténettel foglalkozik. Az ő munkássága azonban nem tükröz szélesebb körű kitekintést.

30. Lásd Gergely Jenő: Egyháztörténet a középiskolai történelemtanításban. (Történelemtanári füzetek, 1) Bp., 1993. Ezen kiadvány egyik alapvető jellemvonása a magyar vonatkozásra szorítkozás és a kitekintés teljes hiánya.

31. Lásd Gergely Jenő: II. János Pál pápa szociális tanítása. Vallástudományi Szemle 1. 2005. 2. 4–13.

32. Ez némiképp magyar vonatkozásban is igaz. Még mindig nincs a magyar kereszténység történetét összefoglaló modern történeti munka. Lásd Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae, 1) München, 1973 & 19822, amely régen túlhaladott.

33. Marcel Bernos: Historien et chrétien. In: L’historien et la foi. (Sous la direction de Jean Delumeau.) Fayard, Paris, 1996. 19.

34. Lásd pl. Rugási Gyula: Eszkhatológia és történet-teológia. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004. A könyv kritikus recenziója: Jakab Attila: Katekhón 4. 2005. 2. 272–280.