Nyelvre való tekintet nélkül a magyar hírlapok közé számítjuk a történelmi Magyarország területén megjelent valamennyi időszaki sajtóterméket. A latin, német és végül magyar nyelvű hírlapok egymással szoros kapcsolatban alakultak ki, egyet sem rekeszthetünk ki azért, mert nem magyar nyelven szerkesztették. Nemcsak a szentistváni Magyarország hagyományos nyelvi és nemzetiségi különbségeken felülemelkedő szelleme késztet erre, hanem az anyagból természetszerűen folyó tárgyi megfontolások is. Tállyai Dániel a Magyar Hírmondó szerkesztésében éppúgy résztvett, mint a Pressburger Zeitungéban, sőt ő adta ki az első tót hírlapot is, a Presspurské Nowiny-t A leleményes erdélyi hírlapkiadó, Hochmeister Márton, először német nyelven indított újságot Nagyszebenben, de az ő nevéhez fűződik az első erdélyi magyar hírlapnak elindulása is és román nyelven is akart lapot indítani, nem rajta múlott, hogy nem sikerült.[1] Kultsár István lapja, amely a korszak határán már kívül esik, még mindig közölt alkalomadtán latin és német verseket.[2]
A magyar hírlapirodalom kezdeteinek soknyelvűségét azonban nem vezethetjük kizárólag arra vissza, hogy az ország lakosainak egy része nem a magyart vallotta anyanyelvének. Mindeddig figyelmen kívül maradt az a sokat mondó és sokat megmagyarázó körülmény, hogy az újságok keletkezése Európa egy meghatározott részéhez fűződik, mégpedig a nyugati országokhoz, elsősorban Német- és Olaszország, majd Anglia és Franciaország városaihoz. A hírközlésre ugyan már kezdettől fogva — a „Neue Zeitung"-ok idejében is — az ország népének nyelvét használták s nem a műveltek akkor még nemzetközi nyelvét, a latint. Az első német folyóirat, az Acta Eruditorum, mégis latin nyelven jelent meg s e nyelv mellett ki is tartott száz esztendeig. Németországtól keletre tudtunkkal egyedül orosz nyelven jelent meg újság, Moszkvában, 1703-tól kezdve. De a kisebb elterjedtségű nyelvek közül csak a hollandus vett részt kezdettől fogva az újságok forgalmában. Román, horvát vagy szerb újság nem volt a XIX. század előtt s az első cseh-tót nyelvű hírlap Pozsonyban indult, az első magyar újság után három évvel. Úgy látszott eleinte, mintha az újság a nagy elterjedtségű nyugati nyelvekhez volna kötve; a hírlapokat egymásból szerkesztették, azok mintegy egymásnak felelgettek. Olyan nyelven, amelyet csak számban kisebb nép vagy nemzet mondhatott magáénak, nem boldogulhatott az újság. Rát Mátyás teljesen tisztában volt ezzel a nehézséggel, amikor Hírmondóját megindította s csak félve remélte, hogy „a Magyar Hírmondó nem fog úgy járni, mint a Svédországban lakozó, velünk rokonságos Szómi (Finniai) Nemzet nyelvén ezelőtt egynehány esztendőkkel iratni kezdett hírlelő levelek ... melyet látván nyomtatója és árulója, hogy kár nélkül tovább nem tarthatja, esztendő múlva félben hagyta."[3]
A XVIII. század magyarja előtt, kinek számára a nyelvkérdés még nem volt kérdés,[4] mintha magától értetődött volna, hogy latinul írja első újságját. Ezt a nyelvet úgyszólván nemzeti tulajdonának érezte, a törökdúlás után Verbőczi örökségéből latin nyelven mentette át köz- és magánéletének jogi alapját. Azután már a legelső magyar újság, a Mercurius Hungaricus, fontosabb feladatot kapott, mint boldogabb nyugati kartársai, akiktől csupán lelkiismeretes hírközlést kívánt a közönség. Rákóczi hadi újságja éppen a magyarul nem értő külföld előtt volt a küszködő ország szószólója: a lengyel, orosz, svéd, francia, angol és holland közvéleményre kellett hatnia.[5]
1790-ben, éppen a németesítő II. Józsefnek halála évében, az első Budán induló újság, az Ephemerides Budenses, ismét a latin nyelvet használja. A rákényszerített némettel szemben a magyar művelt osztály eleinte a latin nyelvet is védelmébe vette[6] s az Ephemerides Budenses szerkesztői, Tertina Mihály, majd Spielenberg Pál, ehhez a réteghez tartoztak. Büszkék is arra, hogy a régi latin újságok mindenhol elhallgattak s egyedül övék az a dicsőség, hogy lapjukat az egész világon olvassák.[7] És mégis össze tudják egyeztetni a latin nyelv megbecsülését a magyar nyelvművelő törekvések szolgálatával: ezeknek Kultsár lapjáig ők az egyedüli szószólói a fővárosi sajtóban. Az Ephemerides megszűnésekor pedig megelégedéssel veszi tudomásul a szerkesztő, hogy lapja azért vált népszerűtlenné, mert a magyar nyelv a fejlődés olyan fokára emelkedett, hogy a latin már nem versenyezhet vele.[8]
Mégis indul egy újabb latin újság a XIX. század elején is, az Ephemerides Statistico-Politicae (Posonienses). Előfizetési hirdetésében szintén a latin nyelv ősi hazai előjogaira hivatkozik a szerkesztő[9] és arra, hogy a gazdasági vonatkozású kérdéseket, amelyekre különös figyelmet szándékozik fordítani, csak német, vagy más külföldi újságok tárgyalják, amelyeket nálunk nem értenek.[10]
Legelső hírlapjainkat, a Mercurius Hungaricus s a Nova Posoniensiát latin nyelven írták. De már korán ott állnak a latin nyelvű magyar újságok mellett a német nyelvűek is. A magyarországi hírlapirodalom székhelyei a városok voltak s ezek nagyrészében németül beszélt a lakosság; természetes, hogy anyanyelvét nem tagadta meg hírlapjaiban sem.[11] Erre nem is kényszerítette senki, sőt magától értetődő volt, hogy azt a nyelvet használták, amelyet a mintaképül és forrásul szolgáló újságok: ezeket pedig Németországból vagy Ausztriából kapták a szerkesztők. Nem rekeszthetjük ki a magyar őshírlapok együtteséből a német nyelvű újságokat sem. A hazai németség a XVIII. század folyamán — amely század a nyelvi kérdést nem tekintette problémának — nemzeti hovatartozását illetőleg magyarnak tartotta magát. Sonnenfels Józsefnek eredetileg az osztrák birodalom testére szabott állampatriotizmusát a magyar államra vitte át[12] és ebben a bécsi kormányzatnak is része volt, amely a cenzúra eszközével — többek között a németországi sajtótermékek kitiltásával — leszakította a magyarországi németajkú városi polgárokat a nagy német művelődés fájáról.[13]
Nincs benne tehát semmi különös, ha hazai németségünk elsősorban hírlapjaiban és folyóirataiban a német irodalom és művelődés eszményeit magyarországi álláspontból ítélte meg és másrészről a magyar irodalmi és tudományos törekvéseknek a külfölddel való megismertetését tűzte ki céljául.[14] Különösen ez utóbbi magatartás illeszti bele a német nyelvű „őshírlapokat" a magyar hírlapirodalom egységébe.
Már a Pressburger Zeitung kiadója is azt írja az újság első évfolyamában, hogy bár volna nekünk is egy Gottschedünk, aki a szép és ékes magyar nyelvet a külföldiek előtt ismertebbé tenné.[15] 1784. június 16-i számában arról számol be a Pressburger Zeitung, hogy először adtak elő a pozsonyi német színpadon magyar tárgyú darabot[16] s kívánja, bár sorra megszólalnának a magyar történelem alakjai németül a színpadon, hiszen minden pozsonyi polgár büszke csodálattal adózott a nagy honfitárs megelevenedett alakja előtt. — Windisch Károly Gottlieb az ugyancsak Pozsonyban megjelenő Ungrisches Magazin alapításakor szintén a hazafias érzésre hivatkozva kér támogatást vállalkozásához, amely Magyarország megismertetésére törekszik s ezáltal annak dicsőséget akar szerezni.[17]
A Merkúr oon Ungarn szerkesztőjét, Kovachich Márton Györgyöt már kizárólag a gyakorlati szempontok vezetik, mikor megindokolja, miért adja ki folyóiratát német nyelven: ez a nyelv a modern tudomány művelésére alkalmasabb, mint a latin, amellett mindenki érti Magyarországon kívül is. Nem is anyanyelve a szerkesztőnek a német: a stílus tisztaságának nem tulajdonít jelentőséget, mert hiszen idegen nyelven ír s csak gyakorlati szükségből használja azt.[18]
Anélkül, hogy Kovachich szélsőséges felfogását átvennék, a német nyelv használatát továbbra is szükségesnek látják indokolni a szerkesztők. Az az érv, hogy a német alkalmasabb a modern élet sokágú követelményeihez szükséges fogalmak kifejezésére, mint akár a latin, akár a magyar, többször ismétlődik. Az újságok nyelvi igénye valóban sokoldalúbb, mint az irodalomé általában: bármely mai újság is bizonyítja ezt a benne előforduló idegen szavak tömegével. E nehézség szintén hátráltatta a magyar nyelvű újságok fejlődését, amelyek mögött nem állt a német ujságkultúra hosszú gyakorlata. Már Rát Mátyásnál tudatossá válik a nyelvi probléma jelentősége: „ ... ez még eddig csak kezdet vala — így ír Rát, mikor a Hírmondótól búcsút vesz — mellyre legfőképpen szók körül való keresgélés kívántatott, sok külföldi dolgok nem lévén még Magyarul el-nevezve."[19]
A német nyelv kifejezőképességét, valamint a magyarság külföldi megismertetésének szükségességét hangoztatja Schedius Lajos is, amikor német folyóiratainak alapítását megindokolja.[20] Az 1802-ben kibocsátott Zeitschrift von und für Ungern sokszor idézett és részletesen méltatott előszavánál[21] még bővebben szól a magyarországi német folyóiratok különleges feladatairól a Neuer Kurier aus Ungarn mellékleteképen megjelenő Literärischer Anzeigerben. Magyar művekről jelennek meg kritikák a jenai Literatur-Zeitung-ban[22], így írja, de ezek nem elég terjedelmesek s számtalan hibával vannak nyomtatva. Csak függelékképen közlik őket, valami lenéző oldalpillantással: jellemző ez a német tudós magatartására a magyar törekvésekkel szemben.[23]
Ha a magyar nyelv pesti egyetemi tanára szükségesnek tartja, hogy német folyóiratban legyen kultúránk szószólója külföldön, bebizonyítottnak vehetjük, hogy német nyelvű újságjaink és folyóirataink egy része kizárólag a magyar művelődés diplomatájának érezte magát. Ezt a szerepet valamennyi német nyelvű újság és folyóirat vállalta, hazai németségünk tehát ezen a téren is óriási szolgálatot tett s nem elszigetelt csoport volt, hanem eleven kapcsolat hazánk és a külföld között. A német folyóiratok és újságok nem utalhatók a mai értelemben vett „nemzetiségi" sajtó körébe, hanem éppúgy magyar őshírlapok, mint a magyar, vagy a latin nyelvű újságok.
Az idegenajkú magyarok igénye és a külföldi kapcsolatok ápolása mellett még egy olyan oka is volt az idegennyelvű hírlapok alapításának, amely az időszaki sajtó sajátos természetéből folyik. Minden újság legfőbb anyaga a hír; a hír pedig köztulajdon, minden ország érdeklődik minden más országban történt esemény iránt. A mai hírszervezet híján pedig az újságokat elsősorban egymásból szerkesztették. Legrégibb hazai újságjaink néha szószerinti fordításai külföldi mintáiknak. Ennél sokkal fontosabb pedig, hogy a magyar újságok viszont külföldi újságokat táplálnak magyarországi híreikkel. Márpedig magyarul kevesen értenek hazánkon kívül; az az újság tehát, amely a magyarnál elterjedtebb nyelven jelenik meg, több külföldi előfizetőre számíthat, mint a többi. így az idegennyelvűség az újságnak valóságos „üzleti" érdekévé válhatott. Még a Magyar Hírmondónak is volt 3 francia és 3 spanyol előfizetője.23a Rát Mátyás a Magyar Hírmondó fentebb idézett helyén írja, hogy számtalanszor tapasztalta „külső országokban megtelepedett Magyaroknak, sőt más idegen Nemzet-féléknek is hozzája való nagy jó-akaratjokat." Mennyivel nagyobb külföldi érdeklődésre számíthattak a németnyelvű lapok! Windisch Ungrisches Magazin-jának számos német tartományban voltak előfizetői.[24] Egy másik forrás határozottan állítja, hogy azért van kevesebb magyarnyelvű folyóirat, mint amennyi lehetne, mert a szerkesztők külföldi előfizetők kegyeire pályáznak.[25] 1812-ben Szatsvay Sándor, a Magyar Kurírnak két évtizeddel előbb nyugalomba vonult kitűnő szerkesztője, azzal dicsekszik, hogy a Magyar Kurírból a „strassburgi postára" évről-évre 5 példányt vittek. Kifejezetten azt akarja bizonyítani ezzel, hogy a magyarországi újságoknak, mint hírforrásoknak, mekkora jelentőségük van külföldön. Hozzáteszi, hogy a válságba jutott nagyszebeni német újság, „mivel az németül van írva", 500 példányban is járhatna külföldre, „csak az olvasást érdemeljék meg" a Siebenbürger Bote eddig rosszul szerkesztett számai.[26]
Néhány adatunkkal távolról sem merítettük ki őshírlapjaink soknyelvűségének bonyolult kérdését. De annyi világossá válik ezen adatok megvizsgálása után, hogy a magyar hírlapirodalom történetéhez szervesen hozzátartoznak a nem magyar nyelvű hírlapok és folyóiratok is, a hírlapok jegyzékéből nem szabad őket kihagyni.
[1] Jakab Elek: Az erdélyi hírlapirodalom története 1848-ig. Budapest 1882.
[2] Kósa János, i. m. 186. 1.
[3] Idézi Szinnyei József: Ráth Mátyás. Figyelő, 1886. 161—174, 286—296 1.
[4] Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790—1848. Budapest 1926. 7. 1.
[5] Thaly Kálmán: Az első hazai hírlap. 1705—1710. Budapest 1879. 7. l.
[6] Szekfü, i. m. 32—33. 1
[7] Waldapfel József: A hazai hírlap- és folyóiratirodalom történetéhez. Magyar Könyvszemle, 1930. 55—89. 1.
[8] Dezsényi Béla: Legrégibb hírlapjaink életrajzához. Magyar Könyvszemle, 1940. 353—361. 1.
[9] Ephemerides Statistico-Politicae. 1805. Nuncium. „….Patria nostra, quae una fere servatum his praesertim temporibus nobilissimum hunc se[r]monem jure sibi vendicare potest."
[10] „...objecta oeconomica, quae nostris in Ephemeridibus recensebuntur, in libris, scriptisque periodicis potissimum Germanico, aut alio peregrino idiomate editis inveniuntur; iis igitur... quibus praeter Hungaricum, Slavicum, Croaticum, aliudve in Patria nostra usitatum idioma vix aliud perinde ac Latínum familiare est, non possutit non esse gratae relationes..."
[11] Gárdonyi Albert: A hírlapírás kezdetei Budán és Pesten. Könyvtári Szemle, 1917. 55—65. 1.
[12] Pukánszky Béla: „Patrióta" és „hazafi". Budapesti Szemle, 1933. 230. köt. 34—53, 173—188. I.
[13] Szekfü, i. m. 83. 1.
[14] Réz, i. m. 23. 1
[15] Angermayer Károly: Geschichte der Pressburger Zeitung. — A Pressburger Zeitung története. Pozsony 1896. 15. 1
[16] „Zondi auf dem Ungarischen Schlosse Dregel".
[17] 1781. (Előfiz. felhívás az első sz. boritékán): ,,...ein so nützliches und zur Ehre unserer Nation abzweckendes Vorhaben." — Jellemző a terv kivitelére Cornidesnek a kocsi magyar eredetéről írt s az Ung. Magazinban kiadott cikke, mely száz évnél hosszabb ideig foglalkoztatta a tudományos közvéleményt. V. ö. Valjavec Fritz: Kari Gottlieb von Windisch. Budapest 1936. 43. l.
[18] Merkur von Ungarn. Entwurf. 12. I.: „Freylich können wir keinen klassischen Styl versprechen, da wir sie nicht als unsere Muttersprache besitzen, auch keine Profession, kein Hauptstudium aus derselben je gemacht haben."
[19] Magyar Hírmondó, 1782. 101. sz.
[20] Zeitschrift von und für Ungern, 1802. Einleitung
[21] V. ö. Réz, i. m. 24—25. 1. Waldapfel. i. m. 137—148. l.
[22] 1798. 1. sz. Vorbericht. V. ö. Doromby Karola: Schedius Lajos, mint német—magyar kultúrközvetítő. Budapest 1933. 47—48. 1.
[23] „...ein blosser Anhang zur allgemeinen Literatur, der grösstenteils zu dem verächtlichen Seitenblicke passt, womit auch oft der nächtsbenachbarte deutsche Gelehrte auf uns und unsere literärischem Bemühungen herabsieht."
23a Ferenczy, i. m. 27. 1.
[24] „Unser Magazin wird überhaupt nach Franken und Schwaben mehr, als nach andere deutsche Provinzen debitiert" — írja Windisch Cornidesnek. L. Zuber Marianne: A hazai németnyelvű folyóiratok története 1810-ig. Budapest 1915. 51. 1.
[25] „Unsere bisherige Magazinen, Miscellen, patriotische Wochenblátter und Quartalschriften sind mehr fiir Speculations-Arbeiten zum Vortheil des Verlegers und Redacteurs zu betrachten als für Quellen anzusehen, aus denen unsere guten Landsleuthe wissenschaftliche Beyträge schöpfen, und durch welche die ungarische Sprache an ihrer Vollkommenheit mehr zunehmen sollte. Sie sind deutsch für den richtigen Absatz im Ausland geschrieben." Miller Jakob Ferdinand: Versuch patriotischer Vorschläge zur Aufnahme der ungarischen Sprache. Pest 1806. 84—85. 1.
[26] Jakab Elek: A censura története Erdélyben i. h.
Forrás: Dezsényi Béla: A magyar hírlapirodalom első százada. (1705-1805) Budapest, 1941.
(Magyarország időszaki sajtójának könyvészete 1.)
A Sajtómúzeumon elérhető részek: Bevezetés 5-35. old.; Irodalom 36-38. old.