A Korunk legutóbbi száma azt a hírt közölte, hogy a Maiik Verlag Elesett proletárok leveleit készül kiadni. Ez a hír már csak azért is igen örvendetes, mert az a két harctéri levélgyüjtemény, amiket ismerek, minden inkább, mint igazi emberi dokumentum. Az egyik ilyen levélgyűjtemény címe: Lettres de Preres aux armeés a hadseregnél működő papok levelei s még a háború derekán, 1916-ban jelent meg. Az ebben közzétett levelek megértéséhez tudni kell, hogy Franciaországban, — a francia köztársaságnak a Vatikánhoz való különleges helyzete folytán — a papokat katonai szempontból is máskép kezelték, mint nálunk. Mig ugyanis a volt Osztrák Magyar Monarchia hadseregéhez beosztott pap tábori lelkész lett századosi jelleggel, addig Franciaországban — az 1870 utáni különböző törvényeknek megfelelően — három kategóriába kerültek: vagy fel volt mentve az 1872.-beli törvény alapján a szolgálat alól, vagy az egészségügyi szolgálathoz lett beosztva az 1885.-iki törvény értelmében, végül pedig lehetett a rendes sorkatonai szolgálatra kötelezve az 1905-ös törvény intézkedései szerint. A gyüjtemény beosztását is ez szabta meg. Az első részben a rendes katonai szolgálatot teljesítő legénységi állományú papok levelei kerültek, utánna a tiszti állományhoz tartozóké, a második csoportba a különböző katonai kórházakban ápoló papok levelei jutottak s csak a harmadik csoport leveleit írták a hadsereg mellett papi funkciót teljesítő tábori lelkészek, A levelek tartalma? Szinte nehéz elhinni, hogy nem egy kéz műve az egész, oly annyira ugyanazt írja valamennyi, tartozzék bármilyen rendfokozatba vagy állományba. Még az is mindegy, hogy győzelmes előnyomulás-e, vagy kétségbeesett visszavonulás a milieu s hogy szuronyroham résztvevője, repülőharcát leíró pap-repülőtiszt, vagy a századparancsnokkal felesége váratlan halálát gyöngéden tudató lelkészbajtárs fogott tollat a kezébe és arról számol-e be, hogy egy állandóan tűz alatt álló templomból miképen menti ki az ott maradt szentséget, vagy egy a szabad ég alatt tartott istentiszteletről küld lelkesült sorokat. A véres harctéren haldokló sebesülteket az éjszakában gyóntató tábori lelkész, vagy „az édes keresztrefeszített Megváltóhoz oly érdemetlenül hasonló helyzetbe került” azaz egy végzetes comblövéssel mozdíthatatlanul a földhöz szegzett és már másod napja ott halódó pap katona (aki nem is éli meg, hogy elszállítsák, mert közölt levelét kihült teste mellett találták), mind ugyan azt a szőrnyű közmondást hirdeti: dulce et decorum... Az ön- és tömeghipnózis szegény-szent áldozatai, a kártyákat a kulisszák mögött keverők pokoli örömére nagyszerűen és sírnivalóan hibátlanul játszák le a szivükön a hazafias lemezeket, hogy lehetetlen nem meghatódni és megakadályozni a kezet abban, hogy ökölbe ne szoruljon! Ime egy-két idézet...

Az egyik abbé-katona ezzel kezdi azt a levelét, amelyben megsebesüléséről ad hírt: „Bizony igaz, voltam olyan szerencsés és boldog, hogy már önthettem pár csepp véremet Istenért és drága Franciaországunkért”. Egy pap-tiszt azt meséli, hogy a csapatához tartozó egyik auvergnei gyerek ezt kérdezte tőle: „A jó Isten és Franciaország” ugy-e ez mindegy... Mire a levél írója ezt válaszolta: „Igen kedvesem, a jó Isten és Franciaország egy és ugyanaz: a jó Isten az Atya és Franciaország az ő szeretett lánya, mi pedig az ő unokái...” Egy papszanitéc igy végzi levelét: „Egy sebesültvívőt a rajból megöltek. Egy másik megsebesült. A jó Isten engem nem talált méltónak...” De azt, hogy Mars meddig hatott e szelid papi lélekbe, legvilágosabban az a levél mutatja meg, mely a tűzkeresztségről elragadtatott hangon így számol be: „Ime megkereszteltettünk!” Hát nem szörnyűség? Ha a gyűjtemény azt akarta dokumentálni, hogy a francia papok az Állam és Egyház annyira sérelmezett szétválasztása dacára´ jó katonái voltak a köztársaságnak, akkor ez pompásan sikerült, hiszen a levelek azt bizonyítják, hogy annyira jó katonák voltak, hogy bennük a papból semmisem maradt...

A másik levélgyüjtemény még az előbbinél is megdöbbentőbb. Címe: La derniere lettre ecrite par des soldats francais au champ d´ honeur 1914—1918. Ez a fiáikat a hazának áldozott apák és anyák „egyesülete” égisze alatt jelent meg Flammarionnál. (Milyen szép látvány lehet, amikor az elesettek szülei azon vitáznak, hogy ki legyen az elnök, alelnök, stb.! Lehetetlen u.i. szabadulnom a gondolattól, hogy a tisztújítás esélyei közt az képezi a jogcímet, hogy melyikük érezte magát megtiszteltebbnek és boldogabbnak, amikor a fia elesett!). Ezeknek a leveleknek a kiválogatását egy igen előkelő bizottság végezte Marechal Foch elnökségével. Tagadhatatlan — hiszen erős fiatal életük kincseit érző és a legközelebbi hozzátartozókhoz író, sokszor feleségtől, gyermekektől bucsuzó emberek kezében volt a toll, — hogy e levelek líraiabbak, melegebbek, emberiebbek a papok leveleinél, de ezen a könyvön is végigvonul az idegekbe bepréselt beteg szellő. Hemzsegnek az ilyen kitételek: „Remélem, hogy a győzelemmel szemtől szembe esem el” vagy „holnap abban a rendkivüli megtiszteltetésben lesz részem, hogy ott lehetek az ellenséges sáncok megrohamozásánál”. Sírni való, ahogy a gyerek-hadnagy a romantikus iskolafrázist cifrázza és ír az özvegy anyának: „...drága anyukám nem kell majd sirni. Gondold meg, hogy te mindenekelőtt francia asszony vagy és hogy a halál, amely engem elragad, dícsőségteljes mindenek között. Büszkének kell ám lenni, mert én megtettem majd egészen a kötelességem. Az ellenséggel szemtől-szembe és nem a lövészárokban akarok meghalni. Légy boldog fiadért. Onnan felülről egy nyugodt anyát szeretnék látni, amint megáll e halál előtt, olyan anyát, aki elég erős, hogy legyőzze megindultságát és azt tudja mondani, hogy éljen a mi szép Franciaországunk 1” S ha a leveleket kiválogató bizottság beengedett olyan levelet is, mint a szegény Caporal Robert Bertrand-é, amely szerint „bizony nagyon nehéz a szivem”, sőt csodálatosképpen megbocsájtotta Sergent Louis Biele r-nek azt az eltévelyedést, amely levelébe ilyesmiket irat: „...ne nyugtalankodj, én békét kötöttem Istennel, én bízom benne és reménykedem a jóságában. Ő aki belelát a szivekbe, tudja, hogy írtózom a vértől. Én ellenségeink iránti gyűlölködés nélkül indulok a harcba, csupán csak azért, hogy megtegyem kötelességemet, mint jó francia, aki katonája a szabadságnak és jó keresztény”. Sőt: „Bár uralkodnék az Ur békéje örökkön az emberek között!” Ezek az igaz, mély emberi hangok teljesen eltűnnek a „boldog halál „-ok ijesztő frázisainak áradatában. És ki tehet róla, ha a kadét azon levelét, amely azzal kezdődik, hogy: „aki a csatában hal meg, nem hal meg. Ha osztályrészemül juthatna ez a kitűnő megtiszteltetés stb.” és így végződik: „Az én gyászom semmi ahhoz képest, amely Elszász-Lotharingiáé volt negyvennégy éven át. A boldogság maga az, elveszni Franciaországért újjáalkotása közben” s a rengeteg hasonló hangú írást túlkiabálja szivünkben az egyik közkatona (Maurice Briot) végrendelete, amely miután kis vagyonkája és kis adósságai ügyében intézkedik, ilyeneket tartalmaz: „Nem akarom, hogy az én halálom befejezze a feleségem életét is. Akarom, hogy menjen újból férjhez valakihez, aki úgy szeresse, mint én szerettem, akarom, hogy boldog legyen, ha csak túlságosan lesújtva az én halálomtól nem szentelné életét atyám gyárnolításának...” És a sok „vive le France” helyett ezzel végződik: „akarom, hogy gondoljanak néha rám, mint egy jó barátra, aki élni akart és aki megátkozta ezt a háborút, amely lekaszálta, mielőtt megismerhette az életet talpig egészségben, erejének teljében”.

Hisszük, hogy a Malik Verlag készülő levélgyüjteménye a franciákénál igazabb és emberibb lesz! (Galgó)