Korunk 1929 November

Az álarcosbál vége


Haraszti Sándor

 


„Minden tudomány fölösleges volna, ha a dolgok megjelenési formája és a lényeg összeesne”. (Marx: Kapital.)


 


S micsoda meglepetés...


A forma nem takarja pontosan a lényeget, hamisít, félrevezet. A dualizmus él; a forma és a tartalom kettő, szeszélyes pár, amit el kell választani egymástól. A baloldali formában jobboldali lényeg, a jobboldali formában baloldali valóság. Az irodalom is álarcot hord, — le az álarcokkal!


 


*


Az utolsó évtizednek volt egy. periódusa, amikor az irodalomban a forma Volt az úr. Az író a formarombolás ürügyével új, merész (sokszor egészen önkényes) formákat teremtett. Az új tartalomnak új forma kell, az új szándéknak új kosztüm. S ebben a törekvésben odáig jutott, hogy a szándékot elveszítette és maradt: a kosztüm. A formából cél lett; önállósította magát a tartalomtól és a valóságból látszatot csinált. A forma-infláció ideje volt ez. Az az idő, amikor a forma szerint kaptak osztályzatot az írók: expresszionista, futurista, szimbolista, klasszikus, aktivista... A formát azonosították a tartalommal; a radikális formában radikális lényeget hittek. A régi forma reakciót jelentett, konzervativizmust, az új forma baloldaliságot, forradalmat. A dualizmus eltünt, a forma monizmusa lépett a helyébe. S aztán....


*


...aztán jöttek a példák. A futurista Marinetti a fasizmus kortesének csapott föl. A legszélső formaforradalmár a dadaista Ball reakciós miszticizmusba sülyedt. A formában konzervatív Barbusse radikális hitvallást hirdetett. S kitünt, hogy a forma: álarc és a formairodalom álarcosbál. A formát detronizálta a keserű tapasztalat és helyébe a tartalmat ültette. A látszatot szétrombolna a valóság és élesen megmutatta a határvonalakat. A külömbséget Fritz von Unruh expresszionizmusa és Guilbeaux expresszionizmusa között. A lényeget, amely nem mindig esik össze a formával. S megkezdődött a forma-infláció likvidálása, a skatulyák kiárverezése. A dualizmus termékeny győzelme.


*


A forma és tartalom: régi probléma. Az esztetika századokat bajlódott vele. Hol a formában látta a célt, hol a tartalomban;, vagy együtt mindkettőben. A vélemény minden esetben osztályvélemény volt. A forma hegemóniájára azok esküdtek, akik valamit konzerválni akartak, akiknek a látszat volt a fontos. A látszat, amit nem követett pontosan! a valóság. Szent Tamás például, aki a feudalizmust akarta konzerválni. „A szép nem az anyagban, hanem a forma ragyogásában, az alaki elemben van”. A polgár, akit szorított a feudalizmus formája már másként vélekedett. Az ő szemében, ahogy az orosz Bjelinszki tanította, a tartalom volt a fontos, az idea, amelynek „a forma felett uralkodni kell”. Amikor fölkerült, megváltozott a véleménye. S Bjelinszki helyett Buffon híres axiomáját fütyülte. „A stílus az ember” (Majdnem úgy hangzik, mint ez: a ruha teszi az embert) Sanctis lett a teoretikusa, aki a formában találta meg a művészet lényegét. A formaimádatból született meg a „tiszta”, sterilizált irodalom jelszava, a larpurlar. S ahogy politikai pandanja: a demokrácia a formába magyarázza a tartalmat, a larpurlar is a forma-monizmusára tesz hitet. Kosztolányi írta valamikor: „Sohasem tudtam elválasztani a formáit a tartalomtól, mint egyesek — a vers dualistái — kik külön testről és külön lélekről beszélnek. Ha hitet kellene tennem, a vers monistájának vallanám magam, aki, mindenekelőtt a formában a mély, alkotó, lélekkel teljes formában hisz...” (Nyugat. 1917 ). Mintha maga Szent Tamás beszélne.... Mert a larpularnak is a konzerválás jutott feladatul. Az osztályuralom őrzése, valaminek a fentartása, amiben a „tartalom” kényes dolog jobb elrejtem. Akik viszont a „tartalom” fölényét hirdetik, azok nem elrejteni, hanem leleplezni akarnak. S kik ezek? Azok, akiket szorít a forma és pusztít a Játszat; akik a jakobinus sapka alá jakobinus fejet kivánnak. S ha a hangsúlyt valamikor az irodalomra fektették (irodalmi forradalom), ma már a forradalom talaján állnak. A forma helyett a lényeget tekintik, a, látszat helyett a valóságot. S megfordítják Buffon mondását: nem a stílus az ember, hanem az ember a stílus.


Egyszóval: a forma uralmát felváltotta a tartalom uralma. S az író ma bármilyen kosztümben is lép ki, a kritika nyomban nekilát és kipólyázza belőle. A forma mögé néz és keresi a lényeget, a meztelen valóságot. A példákból tanult, a példák tanították. Nem elégszik meg a látszattal, mert a látszat csalni szokott. Pintér főigazgató épúgy a tartalom alapján ítél, mint (hogy magyaroknál maradjunk) Fábry. Csak éppen más és más tartalom kedves nekik. A polgári esztetika is kénytelen volt itt-ott levetni az álarcot és védekezésből támadásba menni át. Pintér támad, Kosztolányi véd — még védekezik. A „tiszta” irodalommal a „tendencirodalom” ellen; akár jobbról, akár balról jön is. Elméletben... és a gyakorlatban? A gyakorlatban mindig élénkebben balfelé. (Az Ady-vitában majdnem Pintér mellé jútott). A francia Bendának könnyü volt bemutatni, hogy a larpurlar hőseinek is van politikai árnyéka sötét árnyék! Csak meg kellett nézni, hogy a valóságban hol mozognak, micsoda szándékokkal és érdekekkel. A forma potemkin-irodalma helyett a tartalom irodalmát elővenni: letépni az álarcot. S akkor minden kiderül... hogy a mónizmus dualizmus és a dualizmus a valóság. Osztályvalóság — ahogy Benda mondja.


Hogy ez a dualizmus győzött, bizonyítják a könyvsikerek. A német háborús-literatura: Renn, Remarque, Arnold Zweig, Gläser, Kracauer. Ezek az írók nem a formával futottak be (mint valamikor Ivan Goll, vagy Tristan Tzara), hanem a tartalommal. Azzal, amit a háborúról mondtak, a háborúról, mint véres, keserves valóságról. S ha számbakerült is, hogy hogyan írnak, a fontos mégis az volt, hogy mit írtak. Az a bizonyos „Sachlichkeit” aratott sikert velük, aminek a, jelszava: félre a látszatokkal!


S ha a tartalom alapján osztályoz a kritika, akkor eljut az élet legbőségesebb tartalmához, a politikához. A politika mértékével mér és úgy állapítja meg, hogy ki hol áll. A jobboldalon, vagy a baloldalon. S ki a konzervatív és ki az avangardista. A politika húzza meg a vonalat s hol ez a vonal:? Minden attól függ, hogy ki milyen radikalizmussal tekinti át a magyar irodalom területét. Lehet ott is, ahol Zsolt Béla áll, de lehet ott is, ahol Gergely Sándor.


*


A magyar irodalomban is lassan lehullik mindenkiről az álarc és mindenki odamegy, ahova való. A köd tisztul, a frontok kialakulnak. Annyi front, ahány osztályérdek harcol. S a formaosztályozás helyett a tartalom soroz: ez baloldali, ez jobboldali. A látszat ez, a valóság ez, uraim le az álarcokkal! (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |