Korunk 1929 November

Vissza Istenhez és egyéb „proletárversek”


Fábry Zoltán

 


Ha a jelek nem csalnak: Szlovenszkó a líra utolsó mentsvára. A líra válsága? Humbug. Itt „Halk húrokat” pengetnek „Ezüstanténán”. Itt „Üvegen át” „Uton” „Vágyak útvesztőjén” „Nappalok és éjjelek” beszélnek egy „Elsülyedt világról”. Viszsza, vissza: sirja, turbékolja, pengeti rímeli és ordítja vagy húsz verseskönyv: az évi könyvtermés 75 százaléka. És most legújabban, „Viszsza Istenhez” (Barna Annie versei). Lány mondja, nő mondja: „Ezután már imádkozva Temetek, folyton temetek. Bűnös vágyak, kár-hozóim, Kísérhettek csapatostul: Fölveszem a harcot veletek!” — Mit mondjon, mit írjon az ember ezekről a versekről? Egy nő szenved, siránkozik, beszél: az ember megsajnálja. És mert sajnálja: hallgat. De vannak, akik nem hallgatnak és naiv frázisokra üres frázisokkal feleinek. Emigyen: „A versek, hol rímesek hol rímtelenek, de mindig tele muzsikával. B. A. tövises útra indult el, az irodalom útjára. De erős fegyverei vannak: az eredetiség és fiatalságához mérten a tiszta meglátás. Ritkán találjuk a kettőt együtt. És ami a fő, mondanivalója van és e-z rt közönsége is lesz”. — Sajnáljuk Barna Anniet? Amilyen a vers, olyan a kritika. És tovább lapozunk. És nem akarunk hinni a szemeinknek. Egy szocialista lapban („Népszava”) ezt olvassuk: „A nem elkényeztetten szerelmet nyafogó, de izmosan dacos proletárversek a Jóságot, Szeretetet hirdetik és minden egyes mondat a megalázottak és kifosztottak igazáért harcol”. Itt aztán már nem szabad tovább hallgatni, mert ez már nem frázis, ez — tény hamisítás, hamuhintés, tudatosan könnyelmű elferdítés.


Hogy jön a szocializmus ezekhez a versekhez, mért avatja őket nevetséges módon „proletárversekké”, mért magyaráz beléjük olyat, amit nem tartalmaznak? Lehet-e, szabad-e? Lehet, sőt — kell. Kell a lelkiismeretnyugtatás, kell a látszat, a légüres térbe kikiabált és mindenre alkalmazható szó, a frázis: „szocializmus”. Valami, amihez sem ezeknek a verseknek, sem ennek a „kritikus”-nak, semmi, de semmi köze. — Hagyjuk meg Istennek, ami Istené, hagyjuk meg a multnak, a kerékkötésnek, ami az övé és ne csaljunk, ne lopjunk, ne foglaljunk le idegen javakat, amikhez, semmi közünk. Annyira szegények, anynyira nincstelenek, annyira önmagunkat tagadók lennénk? Nem lenne, nem lehetne szociális kultura, nincsen, nem volt és már nem lesz szocialista vers? Itt a baj: van! De vannak, akik, nem szeretik a valóságot, akik félnek tőle, akik ezt nem akarják látni, vannak, akik az íróasztalhorizont parancsára ezt tagadják, akik a nem éppen irodalmi lényeget szégyelik és nem vállalják. És mert semmi közük hozzá — megtagadják, eltagadják. És kötelező frázisaikat inkább belemagyarázzák, beleerőszakolják egy teljesen idegen mentalitásba, rezignáló istenes versekbe. De ami igazán szociális, azt nem veszik észre, az „bolsevizmus”, az „vörös index”, az a polgári élet, a polgári kultura sarkalatos pontját kezdi ki: „Ruhe ist die erste Bürgerpflicht” — Ma úton útfélen osztogatják díjmentesen a „proletár” és szociális” jelzőket. De ez csak azt a nagy lelki távolságot igazolja, ami az ilyen „szociális” lelkiismeretnyugtatás és a valóság között tátong. Ami a valóságban szociális és proletár — az cáfolhatatlan jelentkezésében elnémítja a jelzőosztogatókat, hogy a következő pillanatban ezek az urak hajrás örömmel vessék magukat az első útjukba akadó akármire, amire rányálazhatják szociális frázisaikat: a lelkiismeretnyugtatás, az öncsalás könynyelmű, de szociális következményeiben végzetesen káros napszámmunkájukat.


Barna Annie ártatlan ebben az egész komédiában. Barna Annienek semmi köze a szocializmushoz. Ő nyugodtan és őszintén írja a maga rezignáló, megértő, antiszociális verseit. Ime a legújabb: Ne harcoljatok fiúk, az apákkal. Nincs elég csapás drága nemzetünkön? Nincs elég teher apáink nyakában, Fáradt járásukat ti is gáncsoljátok?! Értetek görnyedt hajlottá a hátuk S húzzák a gond éles ekéit, Hogy magasra nőjjetek, mint a jegenye S folytathassátok a megkezdett Nemzet-váltó szent munkájukat: Hitből, akaratból, egyetértésből.


Ne harcoljatok fiúk, az apákkal.


 


Ime: a korszerű szociális vers tipikus példája. Végtelenül aktuális strófák a szlovenszkói diákmozgalmak idején. Barna Annie „proletár verseinek” egyetlen értelme: Viszsza Istenhez: vissza az apákhoz, vissza a Multhoz! Aki ezt nem így látja, az analfabéta, aki itt „izmos, dacos proletárversekről” beszél az játszik, az csal, az kritikájában csak hű tükörképét adja „szocialista” mentalitásának. (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére | |