Főoldal

Korunk 1929 Január

Proust és az idő


Erg Ágoston

 


Az elveszett évek keresésére indult költő útja nem esik korunk egyéb kereséseinek irányába Marcel Proust, akinek helyét igen érdekesen jelölte ki Albert Béguin, a modern francia irodalomról írt tanulmányában,* egy eltünt generáció művésze s talán az utolsó felelősséget viselő individuálista regényíró. Aki ma felelősséggel nyilatkozik meg, az nagyjából valamely kollektivitás felelősségének terhét veszi magára, Marcel Proust problematikája azonban mindössze az ismeretelmélet egy fejezete, az idő körül forog, kereséseinek eszköze a pszichológia, eredménye pedig az időnek az egyéniség kiterjedésében megtalált fogalma.


Proust egész filozófiáját az időről való sajátos elgondolásaiból vezeti le és életművének mind a tizennyolc kötetét ennek a sajátos filozófiának kiépítésére írja meg: gondos művészi munkával szövi át a közelmultat fáradhatatlanul friss emlékezete régibb fokain fennakadt reminiszcencia-elemeivel és ilyen körülmények között magától értetődik, hogy a cselekmény kronologikus sorrendje gyakran hibás, megfordított és összekúszált. Proust művészi lelkiismeretét bizonyára nem érintette ez az időrendi szétbomlottság, tudatosan indult a „Tiefenpsychologie” veszedelmesebb, de mélyebben feltáruló szakadékok felé vezető útján, élete és munkája befejezéséhez közeledve azonban úgylátszik maga is szükségét érezte annak, hogy az olvasó néhány olyan útbaigazítást kapjon, amelynek segítségével könnyebben megtalálja az események bonyolult labirintusából kivezető útat.


Éreznie kellett ezt különösen a „Temps retrouvé” több generációra visszapillantó, messzi horizontú lapjainál és állítólag maga is figyelmeztette kritikusait a szereplő személyek több következetlenségére, arra például, hogy Oriana de Guermantes a „Du Côté du chez Swann” c. kötetben nem hajlandó ellátogatni Jena hercegi udvarába, a „Le Côté de Guermantes”-ban pedig már a hercegek egyik legintimebb barátnőjeként szerepel. Indokoltnak látszik azonban az időrendi csoportosítás a „Temps perdu” posthumus utolsó oldalai miatt is, amelyek nem fejezik be a könyvet a regényvégek szokásos rondójával.


Charles Daudet vállalkozott most erre a feladatra. (Repertoire. Ed Gallimard. Ramon Fernandez előszavával), mely jó lesz mindjárt az elején megjegyezni még közepesen sem sikerült neki. A könyv nem kritika és nem irodalomtörténet, kevéssé pretenciózus munka, hiszen Daudet csak visszamutató kalendáriumot, történelmi kommentárt akart készíteni az „A la recherche du temps perdu”-höz, amilyent szorgalmas professzorok a Divina Commediához, a Toldihoz, vagy a Comédie humainehez szoktak szerkeszteni. Charles Daudet azonban még ebbe a kisigényű munkába is felkészületlenül kezdett és nem oszlatta szét a Proust regényének „epikai hitelét” fedő homályt.


Léon Pierre Quint, aki Proustról az első alapos tanulmányt írta (Marcel Proust: Sa vie, sou oeuvre) úgy gondolja, hogy az „Un amour de Swann” multba vetített szerelmi epizódja Proust születése előtt harminc évvel játszódik le, Benjamin Crémieux szerint (XX siècle. I.-re série) 1873 táján, szóval körülbelül Proust születése idején. Minden ilyen vitatkozás haszontalan szőrszálhasogatásnak látszana, ha nem Proustról lenne szó, a pszichoanalízis jobb értelemben vett művészéről, aki Swann alakjával identifikálja ideálokat kereső fiatalkori énjét.


Proust 1871-ben született és 1922-ben halt meg, a „Temps perdu” eseménysorozatát tehát nagyjából egyidejűnek vehetjük Proust életével. Swann alakja, amely gyakran elfödi a szerzőét, viszszanyul a második császárság korába, a kokottból vedlett Odette figurája és magán viseli a „Second Empire” minden bélyegét. Nyilvánvaló tehát az azonosításra való törekvés: a nyolcvanas és kilencvenes évek objektív adatait iktatja be Proust tulajdon fiatalságának élményei közé és Swann szerelmének történetét magán is átélve, fantáziája két párhuzamos síkján pergeti le. Werfelnek és Stephan Zweignek az apakomplexumot tudatosan tárgyaló némely írása mellett Marcel Proust mutatja itt a legbravurosabban és legartisztikusabban megoldott példát az életmintákat abszorbeáló „én” fogalmának fokozatos tágulására.


Benjamin Crémieux és Charles Daudet mindebből azonban nagyon keveset figyelt meg. Kimutatták ehelyett, hogy Proust Goncourt-t a Dreyfus-pör után való időben szerepelteti, amikor Goncourt ugyanis már nem élt, hogy a „Dominique” kötetben Madame Verdurin már jóval elmult száz éves és így nem igen tarthatta meg Duras és Guermantes hercegekkel második, illetve harmadik esküvőjét és így tovább.


Sokkal érdekesebb azonban az a körülmény, hogy amint Swann alakjában a gyermekkori emlékekre rárakódik a személytelen mult is, a „Temps retrouvé” és a „Prisaniére” eseménysorozata is kivetődik a szerző személyétől messzebb eső jövőbe. Feltűnnek az uj nemzedék típusai, Bergotte a Jardin des Tuilleries-beli Labdaházban esik össze és hal meg Ver Meer egy holland tájképe előtt. Holland képkiállítás 1921-ben volt a Jeu de paume-ban s innen kezdve az események az aktualitás frisseségével haladnak az elkövetkezendő korok felé.


Proust esztétikája az Idő, de nem a Kronológia fogalmára épült, történelmi beigazolásra nincs szüksége s ami másnál talán filológusi szükségesség, Proust individualizmusánál a művészi szabadság ellen elkövetett merénylet. (Róma)


* L. a Korunk julius-augusztusi és szeptemberi számában.


 


Vissza az oldal tetejére