Főoldal

Korunk 1929 Január

A középosztály békét köt költőivel


Komlós Aladár

 


Kékfedelű vékony füzetek, Hankiss János, a debreceni egyetem francia irodalom tanárának szerkesztésében „Kortársak” címen jelennek meg, élő magyar írók életének és müveinek ismertetése céljából. Tetszetős szándék, s öröm, hogy Hankiss meg tudta valósítani: aki ismeri kissé a magyar könyvkiadók ellenszenvét minden irodalomtudományos munkával szemben, el tudja képzelni, hogy ez nem lehetett könnyű feladat. Örömünk, sajnos, csak addig zavartalan, míg el nem olvassuk a füzet hátlapján álló programot. Mert itt borzadva látjuk, kiket tekint Hankiss „kortársaink”-nak. Kik szerepelnek az ismertetésre tervbevett írók névsorában s kik nem szerepelnek benne! Vagy hihető volna, hogy az utókor jobban fog érdeklődni...de nem mondok nevet – mint például Ignotus iránt?...


Az első füzetek hősei: Babits Mihály, Csathó Kálmán, Tormay Cecil, Zilahy Lajos, Móricz Zsigmond. íróik – egy kivételével – láthatólag az irodalom levegőjében élő és ápolt érzékenységű emberek. Azért persze Tormay Cecil életrajzírója, noha bőven beszél az írónő származásáról, elhallgatja a „Bujdosó-könyv” szerzőjének német családi nevét s elfelejti megemlíteni az írónő születési évét is. Zilahy Lajos stílusától pedig „valósággal megijed” a portré-írója, annyira világosnak és elevennek találja. Azt hiszem, hogy ennyire ijedős természeteknek bár kritikával foglalkozniok...


A Babits-tanulmány legérdekesebb számunkra. Juhász Géza írta, sok jószándékkal a költő iránt s értelmesen foglalva össze mások megállapításait; értékét a Babits feleségétől kapott eddig részben ismeretlen adatok teszik, amelyek a költő családjára, gyermekkorára; és versei időrendjére vonatkoznak. Új szempont egy van a füzetben: Babits katholikus voltának sajátos ki-domborítása. Nem mintha eddig nem tudtunk volna Babits katholikus gyökereiről. De eddig senki sem állította ennyire középpontba e tény jelentőségét. Pedig Juhásznak igaza van, azaz hogy... igaza lehetne. Csak épp az a baj, hogy nincs tisztában a katholikusnak-levés jelentőségével. Nem győzi hangsúlyozni Babits katholikus voltát, de elfelejti megkérdezni: mit jelent katholikusnak lenni általában, s mit jelent a katholikusság Babits Mihály esetében? A költő származása és vallása végtére csak akkor érdekelheti az embert, ha látja, hogy abból érzések, elgondolások, gesztusok származtak. Babitsnál, tudom, ez az eset, – ha a katholicizmusa nem is maradt meg oly rendületlenül egyvonalúnak, mint Juhász elhitetni szeretné, s e költő tanulmányozójának épp azt a küzdelmet kellene vizsgálat tárgyává tennie, amely Babits örökölt katholicizmusának transzcedens szomjusága és minden abszolut megismerésben kételkedő későbbi filozófiája közt keletkezett... Nevetséges, Juhász Gézát mindez nem érdekli, Ö a költőt nem a katholikus szellemből megértetni, hanem a katholikus családfával igazolni akarja. A katholikusság egyszerüen politikai érték a szemében, alkalmas szappan a destruktív hírben álló költő szerecsenmosdatására. Minek leszállni igyekezni e rendkívüli lélek gyökeréig, elég kimutatni, hogy Babits katholikus. Mit, katholikus? Elég kimutatni, hogy nem zsidó. Nemcsak nem zsidó, mégcsak nem is volt dolga zsidókkal. Vagy ha volt, utálta őket, azokat a félmüveit, lármás „Nyugatos”-okat. Az olvasó, aki a „Kortársaink”-ból fog először megismerkedni Babits Mihállyal, alighanem úgy fogja elképzelni a „Fortissimo” költőjét, mint egy gutgesinnt uriembert, aki tisztel Istent, hazát, királyt s csak valami érthetetlen félreértésből ír a „Nyugat”-ba...


Istenem, mondom magamban, tanuljunk szerénynek lenni. Annál a nemzedéknél, amely nem tudta megbocsátani Babits Mihálynak, hogy az érzés és gondolat szokatlan útjaira merészkedett, lelkesedett a pacifizmusért és az általános emberi eszményeiért, mégis csak rokonszenvesebb ez az új fiatalság, amely hajlandói legalább szemethunyni a költő „destruktiv” bűnei fölött. Hiszen örülnünk kellene, hogy ez az új nemzedék végre be akarja vinni a nemzet életébe s a magyar műveltség részévé akarja tenia új irodalmunk néhány eddig kiközösített nagy képviselőjét. Örülnöm kellene, mondom magamban, hisz ami itt történik, az nem egyéb, mint a nemzetnek ós íróinak rég esedékes békekötése, eddig méltatlanul elűzött nagy szellemek győzelmes visszatérése a magyar középosztály atyai kebelére, a legkülönb új magyar poéták asszimilálásának megkésett megindulása,.. Miért oly szomoru hát mindez? Talán mert fájó világossággal mutatja meg, mit jelent az, amikor a magyar középosztály egy költőt asszimilál, Juhász Géza tudja, mit csinál. Világnézet, gondolatok játéka? Csak az a fontos, hogy a költő a clanból való legyen. Csak azt kell igazolni, hogy a költő nem keveredett züllött társaságba. Ez az osztály most sem lett kíváncsibb Babits Mihályra, legföljebb megnyugtatva a költő származása felöl, igy fog szólni magéban: „nem bánom, no... ha csakugyan olyan jó családból való, mint mondjátok, hát egye fene, jöjjön... beszélni nem igen fogunk ugyan vele ezután sem...” S a nyugtalan, eleven szellem most majd belecsobbanhat végre a mozdulatlan nagy holttóba, elmehet „a siket Istenbe siketen csírázni.”


A holttó persze nem fog megváltozni ettől. Nem a középosztály fog Ady és Babits képére hasonulni, hanem Ady és Babits kénytelen átvenni középosztályunk arcvonásait. Hogy is hihettük máskép valaha! Naivul és homályosan ugy képzeltük, hogy e költők diadalmas bevonulása egyúttal összes híveiknek, a régieknek és az újaknak a közös szeretetben való találkozása lesz. Mily naivság volt! A dolog nem is mehetett úgy, ahogy elképzeltük. A középosztály erősebb, mint Ady és Babits és nem hagyja magát. Ez a középosztály nem hajlandó legnagyobb értékei befogadására sem, La ezeket az értékeket qarantainbe nem teszik és bizonyos eszméktől s főleg volt bajtársaik érintésének nyomától nem fertőtlenítik előbb. Végre is Petőfivel sem történt máskép. S mint ahogy az „Apostol” költőjét ma már Pekár Gyula is arcrebbenés nélkül ünnepelheti, úgy a forradalom után megszületett az Adyrajongó ébredő típusa, s ezentul már talán Babits-rajongó ébredők is lesznek. Ennyi az egész, semmi egyéb nem történik. Kevés? Kevés, – de örüljünk ennek is. Ez is eredmény. Gondoljuk meg, Ignotust, Szomory Dezsőt még ez a, sovány szerencse sem fogja érni. A, az ember lassan megtanul szerénynek lenni. Mit rontsuk érzékeny sóhajokkal a békekötés ünnepét? Érjük be azzal egyelőre, hogy az új magyar írók már kezdik áttörni középosztályunk előítéletgyürüjét. Hiszen, ha túljutnak ezen a gyürün, legalább könnyebb lesz majd rájuk találni, ha egyszer eljön az a nemzedék, amely a mostaninál igazibb rokonsággal, nemcsak megbocsájtani, hanem vállalni is képes lesz ennek az irodalomnak a szellemét. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére