Július 2007
Történelmi tér, mozgástér, kényszerpálya


  Beszéljünk a muzsikáról (vers)
  Lászlóffy Csaba

  „Térbeli fordulat” és a várostörténet
  Gyáni Gábor

  A „katasztrófa” okai
  Romsics Ignác

  Európai célok – közép-európai lehetőségek
  E. Kovács Péter

  Kettős függésben: Erdély államisága a 16. században
  Oborni Teréz

  Mozgástér a kényszerpályán
  Hermann Róbert

  Egy sajátos földtulajdon: a székely örökség
  Egyed Ákos

  A Magyar Népi Szövetség kisebbségpolitikájának korlátai 1946-ban
  Nagy Mihály Zoltán–Olti Ágoston

  Keresem a metaforát (Európai Napló)
  Sz. Benedek István


Toll
  Kasstól – Kassról
  Kántor Lajos


Tájoló
  Elcsöndesedő falu?
  Simon András

  Julius Krohn, Róheim Géza és Mircea Eliade sámánképe
  Sarnyai Csaba Máté


História
  Hat elaggott férfiaknak…
  Murádin János Kristóf


Mű és világa
  Naphimnusz a Kálvárián
  Poszler György


Téka
  Rókák és struccok (Átfogó)
  Bogdán László

  Nyolcvan év nagyhatalmak érdekzónáiban
  Stanik Bence

  Az arctalan közösségtől az egyéniesített társadalom- és kultúrakutatásig
  Pozsony Ferenc

  Archetipikus szimbolizáció és reprezentációi
  Peti Lehel

  Ars peregrinandi
  Nagy Zoltán

  Olvasó kizárva
  Kovács Noémi

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A szabadság apostola
  Heim András

  Libertariánus honlapok
  Mihai Sârbu



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Pozsony Ferenc

Az arctalan közösségtől az egyéniesített társadalom- és kultúrakutatásig

 

Specialisták. Életpályák és élettörténetek. I–II.

Szerkesztette Keszeg Vilmos

 

A Kolozsvárt működő Scientia Kiadó a Sapientia Könyvek 41. kiadványaként nemrég impozáns, összesen 834 oldalas, újszerű, kétkötetes munkát jelentetett meg az erdélyi ,,népi” specialistákkal kapcsolatban, akiknek életpályáját a szerzők elsősorban élettörténetek alapján tárják fel, mutatják be, azokat szakszerű, tudományos, néprajzi és antropológiai módszerekkel elemzik és értelmezik.

A néprajztudomány 19. századi megszületése és intézményesülése idején az értelmiségiek a polgárosodás kibontakozását megelőző korszak paraszti, falusi társadalmát és kultúráját differenciálatlan jelenségekként értelmezték. A korabeli romantikus kultúra- és társadalomfelfogás jegyében éppen ezért fokozatosan kitermelődött egy arctalan, személytelen jellegű közösség- és kultúrafelfogás. Amikor a magyar nemzeti kultúra megkonstruálásának hősi, romantikus korszakában sor került a magyar népköltészeti szövegkorpusz megalkotására, a legtöbb klasszikus népköltési gyűjtemény legtöbbször a folklóralkotások anonimitását hangsúlyozta.

A bécsi kultúrakutatók a 19–20. század fordulóján már arra is figyelmeztettek, hogy a társadalom voltaképp sajátos pszichológiai jellemzőkkel, lelkialkattal és gondolkodással rendelkező egyénekből és csoportokból tevődik össze.

A történeti és szociológiai kutatások Francia- és Németországban már a második világháborút megelőző korszakban fokozatosan szakítottak a társadalom, a kultúra és a történelem fesztivista, romantikus felfogásával, s a hangsúlyt egyre inkább a mindennapok és az egyének vizsgálatára helyezték. Ezekből az európai irányzatokból lassanként kibontakoztak azok a társadalomnéprajzi és folklorisztikai vizsgálódások, melyek azt hangsúlyozták, hogy a falusi és a városi társadalmak befelé voltaképp finoman rétegzettek, tagoltak, különböző nemzedéki, felekezeti, nyelvi, foglalkozású, sajátos kultúrájú kiscsoportokból, eltérő státussal és életmintákkal rendelkező egyénekből, szubjektumokból állnak.

Az Ortutay Gyula nevével fémjelzett magyar folklorisztikai iskola a 20. század közepén arra mutatott rá, hogy a különböző folklóralkotások (pl. mesék, népdalok, népballadák) éltetésében, fenntartásában, cselekvő továbbépítésében milyen meghatározó szerepet játszanak a kivételesebb, sajátosabb tehetséggel, képességekkel, memóriával, kapcsolatrendszerrel és világlátással megáldott egyének.

Ennek az egyéniségkutatásra koncentráló folklorisztikai iskolának a hatására bontakozott ki itt nálunk Erdélyben a nemrég elhunyt Nagy Olga munkássága, aki szakmai pályája során fokozatosan eljutott a romantikus mesekutatástól egészen a kultúra és a társadalom differenciáltabb, egyéniesített elemzéséig és értelmezéséig. Kiváló köteteiben rámutatott arra, hogy az erdélyi falvakban is kivételesebb mesetudással, mesélő-kedvvel megáldott egyének éltek. Tanulmányaiban ugyanakkor azt is feltárta, hogy a korábban idealizált falusi világokban olyan személyek is éltek, akik a helyi, közösségi normákkal nem értettek egyet, s e normaszegő egyének életvitelét legtöbbször nem nézték jó szemmel, idegenkedtek tőlük. Ezek a deviánsoknak tartott egyének sokszor csak éppen azért léptek ki saját lokális világukból, mert azt túl szűknek érezték, mert az alapvetően korlátozta  személyiségük és sajátos képességeik kibontakozását. Az erdélyi kutatók sorában Dánielisz Endre, Keszeg Vilmos, Nagy Olga, Oláh Sándor, Pillich László, Ráduly János, Salamon Anikó és Vetési László jelentetett meg jelentős mennyiségű és minőségű elmesélt élettörténetet vagy önéletleírást.

Az 1989-es romániai rendszerváltozást követő tizenhét évben számos olyan kiadvány jelent meg, amely a második világháború megpróbáltatásainak, a kommunista totalitárius rendszer kegyetlenségeinek (hadifogság, kitelepítés, munkaszolgálat, kulákosítás, beszolgáltatás, kollektivizálás, kényszerlakhelyekre, munkatáborba és börtönbe való hurcolás) értelmiségiek, polgárok, lelkészek, tanítók és földművesek által készített egyéni és partikuláris olvasatát nyújtják.

Az elmesélt vagy a leírt élettörténeteket nemcsak néprajzkutatók, hanem az antropológusok is előszeretettel alkalmazzák a kultúra és a társadalom mélyebb elemzésében és értelmezésében. Érdekes tény, hogy a csíkszeredai antropológusok is első ízben a Ráduly János által összeállított, 1987-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelentetett Mikor a szolgának telik esztendeje című, kibédi gazdai szolgák élettörténeteit tartalmazó kötet kapcsán fogalmazták meg élénk értelmiségi vita keretében az élettörténeti módszer elméleti, módszertani és gyakorlati vonatkozásait, használhatóságát, alkalmazhatóságának lehetőségeit és korlátait. A Csíkszeredában élő antropológusok az oral history módszert az 1989-es változások után széles körben alkalmazták a székelyföldi vendégmunkások, magyar–cigány kapcsolatok, elszegényedési folyamatok vizsgálatában és értelmezésében is.

Az irodalomtudomány az erdélyi emlékiratokat szintén kiemelten kezelte. Ez a szövegtípus a mi régiónkban már a 17. században igen népszerű volt, elsősorban az arisztokrata szerzők (Kemény János, Bethlen Miklós) tetteinek önigazolását, a kényszerből vagy a tudatosan felvállalt szerep és  személyiség viszonyának, egymástól való eltávolodásának magyarázatát szolgálták. A főnemesek (Árva Bethlen Kata, II Rákóczi Ferenc) következő században keletkezett emlékiratai már inkább a mindennapi élet vallásos világképbe és értékrendbe helyezett értelmezését nyújtják. Érdekes tény, hogy az emlékirat a 19. század végétől fokozatosan meghonosodott a falusi életben is. Addig csak az elit kiváltsága volt, hogy megörökíthette egyéneinek kivételes életútját, írott formában rögzíthette élettörténetüket. Míg a 20. század első felében elsősorban a népi írók körében egyfajta otthonirodalomként bontakozik ki, addig a második világháborút követő évtizedekben, tehát a totalitárius korban az emlékiratok már az ellentmondásos, a személyiséget igencsak megterhelő közéleti szerepbe sodródott értelmiségiek önreflexióiként születtek meg. Az utóbbi évtizedekben az is megfigyelhető, hogy a mindennapjaikat legyűrő, megélő egyének leírt élettörténetei milyen hangsúlyos szerepet nyertek a különböző történeti-antropológiai jellegű kutatásokban.

Az élettörténeti módszer térnyerését tökrözi az a tény is, hogy a Magyar Néprajz V. kötetében Küllős Imola az Igaz történet, élettörténet, önéletrajz című fejezetben kiemelten foglalkozott a felsorolt szövegtípusokkal, azokat elsősorban olyan folklórtényekként kezelte, melyek egyrészt a hagyományos népköltészeti alkotások folyamatos átalakulását, másodsorban pedig az egyéni ízlés, tudás szerepét tükrözik. Mohay Tamás a legújabb néprajzi szintézis VIII társadalomnéprajzi kötetében megjelentetett, Egyének és életutak című tanulmányában főképp azt emelte ki, hogy már a 18. századtól kezdődően falusi közegben is meghonosodtak olyan írott följegyzések, melyek egy-egy település, közösség történéseinek (pl. tűzvész, földrengés, járvány) egyfajta krónikáját, az egyéni élet kivételes (pl. esküvő, halál) és különböző mindennapi (pl. gazdasági) eseményeit örökítették meg. A paraszti feljegyzések később, a 20. század során újra gyarapodni kezdtek, amikor elsősorban a nagyobb politikai és történelmi események (pl. első és második világháború, magyarok, oroszok, románok bevonulása, kitelepítés, kollektivizálás stb.) egyéni olvasatát valósították meg.

Keszeg Vilmos vezetésével az 1990-es évek elejétől a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajzi műhelyében olyan narratológiai kutatások bontakoztak ki, melyek elsősorban élettörténetek segítségével mutatták be az egyéni és a kollektív életpályák alakulását. A terepmunka során megvizsgálták, hogy az erdélyi arisztokrácia 20. századi sorsa hogyan tükröződik a mai emlékezetben, s az emberek milyen képet őriznek és forgalmaznak napjainkban a hajadani főnemesi réteggel kapcsolatban. Másodsorban pedig a lelkészek és a néptanítók élettörténeteivel a falun élő értelmiségiek sajátos kapcsolatrendszerét, szerepét és funkcióját vázolták fel.  

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke, valamint a Sapientia Tudományegyetem Román Nyelv és Irodalom Tanszéke 2003-ban olyan közös alapkutatást kezdeményezett, mely kimondottan a népi specialisták életpályájának, élettörténetének a vizsgálatára és értelmezésére irányult. A kutatásnak egyik célja az volt, hogy felvázolja, a történelmi események hogyan befolyásolják a különböző csoportok, egyének életét, azok milyen fordulópontokat jelentenek életükben, s nem utolsósorban milyen alapvető eltérések vagy hasonlóságok tapasztalhatók a különböző események hivatalos és  egyéni receptálásában, értelmezésében és reprezentálásában.

Keszeg Vilmos a népi specialistákról megjelentetett kötet élén található előszavában felvázolta a megvizsgált kérdéskör elméleti, módszertani és tudománytörténeti komponenseit. A kutatási programban részt vevők egyértelműen abból indultak ki, hogy az erdélyi településeken lakó egyének is közmegegyezésen, közös tudáson alapuló, jól meghatározott kapcsolatokra épülő világokban élik életüket.  Terepmunkájuk során arra keresték a választ, hogy ezeknek az életvilágoknak és kultúráknak a szerveződésében, működésében milyen szerepet játszanak azok a specialisták, akik sajátos szolgáltatásokat nyújtanak. Másodsorban pedig azt tárták fel, hogy a közös tudásnak ők milyen területeit birtokolhatják, s ez a sajátos tudás milyen státust, pozíciót, tekintélyt vagy megélhetést szerez és biztosít. Harmadsorban arra is figyeltek, hogy ennek a jellegzetes tudásnak milyen elméleti és gyakorlati komponensei vannak, továbbá azt a tudást általában milyen forrásokból (pl. hagyományból, kísérletezésből) merítik. Elsősorban élettörténetek segítségével mutatták be, hogy ezeknek a specialistáknak az életpályája  mennyire tekinthető atipikusnak, szerkezetében milyen jelentősebb fordulópontok észlelhetők, hogyan élték meg hétköznapjaikat, milyen kapcsolatrendszert építettek ki sajátos életformájuk fenntartásához. Végül is a programban részt vevők azt tárták fel, hogy az önéletrajzok milyen szerepet játszottak a narratív jellegű (ön)reprezentációban.

Ozsváth Imola kutatásait egy Fogaras mellett fekvő magyar nyelvszigeten, Halmágyon végezte, ahol egy festegető asszony sajátos életpályáját, társadalmi és családi kapcsolatrendszerét vizsgálta. Tanulmányában a naiv művész élettörténetének elemzése során azt emelte ki, hogy az nem pontos kronológiai sorrendben építette fel élettörténetét, mivel elsősorban a nem asszociatív alapon egymáshoz kapcsolódó történetek segítségével helyezi el önmagát a világban, szűkebb és tágabb környezetében. Ugyanakkor szövegeinek segítségével nemcsak magyarázza marginalizáltságát, hanem azt elviselhetővé is teszi. Történeteiben megeleveníti szüleinek és nagyszüleinek megszépített aranykorát, amikor falujában életerős magyar közösség élt, majd egyéni élettörténetébe szervesen beágyazva felvázolja, hogy az egyre fogyó, elöregedő Olt melletti faluban élő magyar személyek hogyan próbálják családi, rokoni kapcsolataikban önmagukat hasznossá tenni.

Bajkó Árpád tanulmányában egy bioenergetikus erővel rendelkező csíkszentdomokosi  asszony önreprezentációit, a róla (és részben általa) forgalmazott pozitív reprezentációkat vázolja fel. A szóban élő szövegekből voltaképp egy atipikus élettörténet bontakozik ki. Az adatközlő folyamatosan védekező alapállása elsősorban azzal magyarázható, hogy nem szokványos foglalkozását, tudását, kivételes gyógyítóképességét csak akkor tudja hatékonyan és fenntarthatóan működtetni, ha folyamatosan betartja a tevékenységével járó szigorú előírásokat, tabukat, s elzárkózik a nyilvánosság kíváncsi tekintete elől. A szerző e rendhagyó személy és élettörténet kapcsán arra is figyelmeztet, hogy a társadalmat és a kultúrát nem szabad előre megszerkesztett elméletek és fogalmak alapján kutatni meg értelmezni, mivel a kutató a ,,terepen” sokszor számos váratlan elemmel, személlyel és helyzettel találkozhat.

Erdősné Lőrinczi Kinga Mária írásában egy Dicsőszentmártonban élő jós- és gyógyítóasszony rendhagyó életútját mutatja be és értelmezi, aki a jósló esemény során a másokról megszerzett személyes és genealógiai információk, történetek segítségével végül is hatékonyan magyarázza a már bekövetkezett állapotot, a különböző családi vonatkozású konfliktus- és krízishelyzeteket. A szerző árnyalt elemzések segítségével tárja fel, hogy megvizsgált partnere milyen forgatókönyv alapján vált specialistává, milyen hiedelmeket, képzeteket (pl. ördöggel cimborál) társítanak szolgáltatásához, személyéhez, s nem utolsósorban hogyan befolyásolja tevékenységét cigány nemzetisége, etnikailag színes környezete.

Demeter Annamária egy olyan csíki asszony életének bemutatására és értelmezésére vállalkozott, akinek életében meghatározó szerepet játszott a tárgyi népi kultúra, díszítőművészet. Kisgyermek korában egyszer csak arra figyelt fel, hogy nagyszüleinek házát lebontják és beszállítják a sepsiszentgyörgyi múzeumba. Az adatközlő édesanyja meghatározó szerepet játszott a szövés helyi fennmaradásában, édesapja pedig a lokális közösség ünnepi rítusainak megszervezésében és lebonyolításában. Amikor tudatosodott benne, hogy a modernizáció hatására nemcsak a hagyományos életforma, hanem a tradicionális díszítőművészet is eltűnik, immár tanítófeleségként Csíkborzsován megszervezte a korábbi csíki hagyományok felélesztését, újraélesztését és átfogalmazását, s tevékenységével nagymértékben hozzájárult a környezetében élő asszonyok, családok megélhetésének biztosításához is.

Gergely Lili Helga közleményében egy gyimesi asztalosmester életútját vizsgálja meg. A Gyimesfelsőlokon született Tankó Imre fiatalon sajátította el az asztalosmesterséget. Életében a második világháború éles cezúrát jelentett, de utána hazatért a frontról, majd élete újra visszatért  korábbi, rendes és megszokott medrébe. Környezetéből nagyon sok fiatal az ő keze alatt sajátította el az asztalosmesterség rejtélyeit. Mindig vállalkozó kedvével, újításaival (pl. körhinta, malom, gyászkocsi, oltár, feszület, síremlékek készítése) hívta fel önmagára a figyelmet.

Székely Ágnes dolgozata egy székelyföldi faragómester biográfiájának fordulópontjait, szakaszait elemzi, aki Farkaslakán született, majd az elméleti líceum befejezése után Székelyudvar-helyen a bútorgyárban dolgozott. A rendszerváltozás után csak faragásból élt, s legtöbb alkotása egyértelműen reprezentálja a mester székely identitását. Művei számos országba eljutottak, s kivételes tehetségét különböző oklevelek is bizonyítják.

Kovácsné István Anikó a Korondon élő István Lajos sajátos életútját mutatja be és elemezi, akinek élete kezdetben egy korondi fazekasmesteréhez hasonlóan kezdődött. Közösségéből és fazekastársadalmából elsősorban az emelte ki, hogy nemcsak tudatosan ápolta a helyi fazekas tradíciókat, hanem autodidakta módon megismerte a néprajzi irodalmat, s különböző dolgozataiban a helyi hagyományok bemutatására vállalkozott. Írásai különböző helyi, regionális és országos kiadványokban láttak nyomdafestéket, számos szakmai kiállításnak társrendezője és szerzője volt. István Lajos népismereti dolgozatai számos biografikus elemet tartalmaznak, ugyanakkor élettörténete azt a folyamatot szemlélteti, hogyan vált országos eseményekhez alkotó módon igazodó specialistává.  

Keszeg Vilmos terepkutatásai során egy barcasági, Krizbán élő, verset író asszony életútját vizsgálta meg. Mivel azt, hogy autodidakta módon verselget, saját környezete rendbontónak, deviánsnak minősítette, az  asszony védekezésképpen fokozatosan eltávolodott falusi közösségétől. A lokális közösség által egyre inkább marginalizált személy az általa folyamatosan megkonstruált autobiográfiával még jobban, tudatosabban eltávolodott és elhatárolódott saját környezetétől. A tanulmány szerzője árnyalt elemzések segítségével mutatja be, hogy partnere hogyan építette ki sajátos alkotói kontextusát, faluban betöltött mártírszerepét, szövegeit, s azok végül is hogyan határozták meg cselekedeteit, identitását és életstratégiáit. 

Vajda András egy sáromberki mesemondó kivételes élettörténetét elemzi és közli tanulmányában. Részletesen bemutatja, hogy az illető egyéni élményei, tapasztalatai, valamint közösségének elvárásai és válaszai hogyan modellálták tudatosan felvállalt szerepének alakulását. A dolgozat szerzője árnyaltan elemzi, hogy a mesélő és közösségének életterébe beáramló új elemek (pl. könyv, rádió, tévé, mozi) hogyan strukturálták át a múltról szóló történeteit, és hogyan járultak hozzá a különböző egzotikus jellegű igaz történetek, élménybeszámolók meghonosodásához, végül is a mesélő elhallgatásához. 

A kötetben közölt tanulmányok és élettörténetek módszeresen, szakszerű és tudományos eszközökkel bontják le rendre azt az arctalan, személytelen, mindnyájan egyformák vagyunk jellegű romantikus képet, amit az értelmiségiek még a magyar folklór szövegbázisa 19. századi kiépítésének idején kezdtek forgalmazni a népi kultúrával és társadalommal kapcsolatban.

A történeti néprajz és a történeti antropológia eddigi eredményeihez hasonlóan ez a kötet is megerősíti, hogy minden lokális csoport, közösség végül is minden egyes korban sajátos életstratégiával, értékrenddel, életmóddal és életszemlélettel rendelkező egyénekből, tehát megismételhetetlen individuumokból állt. A Keszeg Vilmos által irányított program résztvevői gyökeresen szakítottak azzal a mintegy százötven éven át tartó hagyománnyal, melynek megfelelően a kutatók rendszerint arctalan, jellegtelen papírfigurákat kerestek a tudatukban már eleve megfogalmazott szövegeikhez. A kötet tanulmányainak szerzői előre megkeresték és felkutatták a sajátos szolgáltatásokat nyújtó erdélyi specialistákat, s csak a velük folytatott hosszas párbeszéd, kommunikáció után alakították ki azt a szövegbázist, amire végül is elemzéseiket és értelmezéseiket alapozták.

Kihangsúlyozzuk, hogy az elmélet és a gyakorlat a közzétett tanulmányokban szervesen összekapcsolódik, egyensúlyban van. A kétkötetes munkában gazdag és változatos szöveg- és képanyagot, alaposan összeállított szójegyzéket, helységnévmutatót, szakszerű és pontos irodalomjegyzéket, valamint angol és román nyelvű rezüméket, végül pedig a tanulmányok szerzőivel kapcsolatos rövid tájékoztatót találunk.

A Keszeg Vilmos által kezdeményezett és irányított programban elsősorban fiatal, pályakezdő kutatók, tanárok vettek részt. A kötetben közreadott tanulmányok és élettörténetek már nem csak a saját környezetükben különcnek tartott, privát életpályákon haladó egyénekről szólnak, mivel egyúttal egy Európában is számon tartott kolozsvári narratológiai iskola színrelépését is reprezentálják, legitimizálják.

A terepkutatást, feldolgozást, valamint a tanulmányok elkészítését és a kiadvány megjelentetését a magyarországi költségvetésből működő Sapientia Alapítvány támogatta. 

*Scientia Kiadó, Kvár, 2005.