Mozgástér és kényszerpálya

unyadi Mátyás uralkodásáról és kormányzati lehetőségeiről véleményt alkotni érdekes feladat. Ötszáz év távlatából, a következmények ismeretében, a történészek könnyedén felvázolhatják a király hatalmi rendszerét, de egyben nehéz helyzetben is van az a historikus, aki arra törekszik, hogy a lehető legelfogulatlanabb képet vázolja fel a királyról. Ennek nemcsak az egyéni szimpátia megléte vagy hiánya az oka, hanem az is, hogy ez a kép folyamatosan változik, legalábbis a történészszakma berkein belül mindenképpen. Az értékelésnél kevesen tudják kivonni magukat a korszakukat meghatározó szellemi irányzatok hatása alól, nem beszélve arról az egyszerű tényről, hogy a történészek az őket követő szakmai generációkra újabb és újabb megválaszolandó kérdéseket és megoldandó problémákat hagynak, és ezért állandóan változnak a már egyszer kimondott definíciók. Nincs ez másképpen Mátyás esetében sem, aki kiemelt figyelmet vívott ki magának a historikusok és a magyar királyok közül egyedülállóan a laikusok között egyaránt. Mátyás népszerű király lett, de meggyőződésem, hogy amikor uralkodott, leszámítva azt a szűk bárói réteget, amelyre támaszkodott és a amellyel osztozhatott a hatalomban, fel sem merült az uralkodói kvalitás értékelése. Az emberek többsége olyan távol állt és élt a központi hatalomtól, hogy sokkal nagyobb érdeklődést váltottak ki a regionális, de még inkább a lokális problémák és ügyek. Az alattvaló kevesebbet akart adózni, békében szeretett volna élni, gyarapodni vágyott, jó egészségben látni a gyerekeit vagy az unokáit. Az alapvető emberi ösztönök vezették a mindennapi életet, a politika csak nagyon szűk réteg kiváltságának vagy szórakozásának számított, az embereknek nemhogy beleszólásuk nem volt, de valójában semmiféle információval nem rendelkeztek. A tanulmányban nagyon röviden szeretném összefoglalni, hogy Mátyásnak milyen lehetőségei voltak Magyarországon és Európában.

Furcsa helyzetben vagyunk, hiszen míg minden uralkodó és politikus valamilyen kényszerpályát jár be, Mátyás esetében nyugodtan kijelenthetjük: ő azt is elérte, hogy a történeti hagyományban is megmásíthatatlan kényszerpályán mozog. Amit ő tett, az a mérvadó az utókor számára, népszerűségével senki sem vetekszik, beleértve Kossuth Lajost vagy Széchenyi Istvánt. Mitől népszerű egy király? A válasz populárisnak tűnhet, de híven tükrözi a közgondolkodást. Legyen ízig-vérig magyar uralkodó, akit nem külföldről hoztak az ország nyakára. Legyen hősies, védje meg az országát, sokat háborúzzon, lehetőleg sikeresen. Legyen sok pénze, és nagyvonalúan adományozzon. Legyen barátságos, és szeresse a népét. Mátyás mindezeknek maximálisan megfelelt. Oldalakon sorolhatnám azokat a remek történelmi tanulmányokat és könyveket, amelyek ezeket a sztereotípiákat már évtizedek óta finomítják, de erre most nem vállalkozom. Néhány észrevételt azért tennék. Mátyás a középkorban magyarnak számított, annak ellenére, hogy havasalföldi gyökerű családból származik. Ez ténykérdés, de családtörténetének eddig még tisztázatlan pontjai manipulatív megállapításokra adtak és adhatnak lehetőséget, egészen a „Mátyás román volt” roppant leegyszerűsítő megállapítástól annak a hangsúlyozásáig, hogy apja, Hunyadi János Zsigmond császár és a szépséges erdélyi (!) Morzsinai Erzsébet szerelmének a gyümölcse, tehát minden, csak nem „román”. A Hunyadi család a magyar állam történetében játszott jelentős szerepet, lojálisak voltak a mindenkori hatalomhoz, és azt gondolom: mindkét mai államalakulat – mind a magyar, mind a román – büszke lehet a famíliára.

Mátyás valóban sokat háborúzott, ideiglenesen jelentős részeket foglalt el Morvaországból és Sziléziából, később pedig Alsó-Ausztriából. A „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára” a mai napig meghatározó a nemzeti emlékezetben. Ez természetesen nem baj, de sajnos a foglalásokban a magyar nagyhatalom előképét keressük, és nem az igazi okokra gondolunk. A magyar király külpolitikai koncepcióját egy cél határozta meg: a német-római császári trón megszerzése. Nem azért ajánlkozott a pápának, hogy az eretneknek nyilvánított Podjebrád György ellen vonul, mert a hit védelmét olyan fontosnak tartotta, hanem mert megfelelő alkalmat keresett, hogy a hadjárat folyamán kikényszerítse: ő legyen a cseh király. (Ez részben sikerült is.) A cseh királyság ugyanis fontos volt, hogy mint választófejedelem egyszer talán megszerezze a császári címet. A hódításnak természetesen ezen túl voltak pozitív hozadékai is. Az elfoglalt területek adója a királyi kincstárat gazdagította, a közel húszezres hadseregnek pedig „állandó” munkát jelentett. Arra azonban kevesen gondolnak, hogy az a hatalmas aranymennyiség, amit Mátyás zsoldként kifizetett katonáinak, gyakorlatilag kikerült az országból, és – mivel külföldön költötték el – a későbbi magyar fizetési mérlegre, „aranyárfolyamra,” a kereskedelmi mérlegre és -struktúrára is negatív hatással volt. Az állandó hadakozással azt is elérte, hogy Európában igen nehezen talált magának megfelelő feleséget, hiszen senki sem akarta, hogy egy előnyös szövetséggel még jobban megerősödjön. Ezért kellett Mátyásnak a házassági politikájában koncepciót váltania, hiszen ha már mindenhol kikosarazták, legalább az örökös kérdését szerette volna megnyugtatóan rendezni, és ezért csak a Magyarország számára politikailag kevésbé érdekes Itáliából tudott feleséget választani Aragóniai Beatrix személyében. A magyar „történeti közbeszédben” a mai napig, a magyar múlton merengve, rendszeresen előhozzák: ha Beatrixnek fia születik, akkor az országot soha nem foglalta volna el a török, és Magyarország továbbra is európai nagyhatalom marad. (Magyarország soha nem volt európai nagyhatalom, még Mátyás idején sem.) Ez az oka a negatív Beatrix-képnek, akinek nem bocsátják meg, hogy a Hunyadi család nem tudott több generáción át berendezkedni Magyarországon. A gyermektelenség mint asszonyi tragédia minden bizonnyal megviselte Beatrixot, de ez alapján megítélni egy királynét – érthetetlen és elfogadhatatlan.

Nem vitás az sem, hogy Mátyás megvédte az országot, elsősorban a törökkel szemben. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ekkor az Oszmán Birodalom inkább Ázsiában harcolt, és belső viszonyai csak annyit engedtek meg, hogy néhány alkalommal figyelmeztető hadjáratot indítson Magyarország ellen. Ezeket azonban a magyar hadsereg minden alkalommal visszaverte, folyamatosan megújították a békét, és később abban is megegyeztek, hogy Mátyás harc nélkül átengedi királysága területén a török csapatokat a gazdag stájer tartományok irányába. A passzív török politika egy reális felismerést takart: kisebb seregtestek ellen lehet sikerrel harcolni, de abban az esetben, ha a szultáni csapatok megindulnának Magyarország irányába, nem sok esélye marad az országnak. (Azért a törökellenes harc címén megítélt pápai segélyt Mátyás minden évben becsületesen elköltötte. Igaz, másra.) Azzal, hogy 1486-ban a birodalmi rendek Habsburg Miksát választották meg római királynak, elvesztette reményét a császári cím megszerzésére. Ekkor már arra is képes volt, hogy Corvin János öröklése fejében – bizonyos feltételekkel – lemondjon a meghódított örökös tartományokról. A tények ismeretében kijelenthetjük: a cseh királyi cím még reálisan elérhető volt számára, de ennél többet nem tudott megszerezni, igaz, ezt ő akkor nem így gondolta. Mondhatnák: bezzeg, ha németnek születik, akkor a birodalmi rendek megválasztották volna. Magyar volt, kár ezen bánkódni.

Nem vitás, hogy Mátyás uralkodása idején a magyar állam bevételei a jobb években elérhették a 600–800 ezer aranyforintot. Ennek azonban nagy ára volt. Az állami adót 400 százalékkal növelte, amit azok, akik ezt a bőrükön érezték, bizonyára nem fogadtak osztatlan tetszéssel. Az állandó háborúskodások a bevétel nagy részét felemésztették, de legalább a magyar állam működése biztosítva volt. Volt elegendő pénz a határvédelemre, habár azok, akik akkor harcoltak, „alulfizetettnek” érezték magukat; működtek a bíróságok, habár a döntésekkel nyilván nem mindenki volt elégedett; remekül reprezentált a királyi udvar, habár akik nem lettek meghíva, másként értékelték az uralkodói teljesítményt, mint a jelen, amikor is a számomra értékelhetetlen „nagy” jelzővel illetjük a királyt. És valóban ott van a Bibliotheca Corviniana, ami a korszakban a vatikáni könyvtár mellett a második legnagyobb gyűjtőhelynek számított. Külföldi követek és humanisták dicsérték a budai szellemi életet, és számos tudós, művész jelent meg – elsősorban Itáliából – Magyarországon.  Ez azonban elszigetelt jelenségnek számított, ereje csak Budán éreztette hatását, felülről irányított kulturális koncepció és mecenatúra volt. A művészek és tudósok az európai „második vonalat” képviselték, ez természetesen nem minőségi megjegyzés, hanem ténykérdés. (Az első vonalat vagy nem lehetett megfizetni, vagy egyszerűen nem utaztak el Magyarországra, hiszen Itáliában fontos megbízásokat kaptak.)

Mátyást szerették, legalábbis mi most úgy gondoljuk. Ebben – talán a magyar történelemben egyedülállóan – azok a népmesék voltak hatással, amelyek Heltai Gáspár nyomán aztán elterjedtek a köztudatban. Alapvető emberi tulajdonsággal állunk szemben: ami régen volt, az általában mindig jobb, ráadásul a Mátyást követő évtizedekre ez valóban igaz lehetett, mert legalább akkor az országban gyakorlatilag béke volt. A „hálás” utókor ellenben nem szereti Mátyás példaképét, legalábbis nem sokat tud róla. Nem más ő, mint Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár. Mátyás valójában az ő kormányzati rendszerét vette át, hasonlóan a császárhoz, a bárókra támaszkodva uralkodott, és védelmi politikájában is Zsigmond elképzeléseit fejlesztette tovább. A példa adott volt: Magyarországról egy újabb német-római császár. Zsigmond vagy Mátyás? Nincsenek kételyeim arról, hogy a kérdésre az emberek többsége az utóbbira szavazna. Nem mintha többet és pontosabbat tudna egyikről vagy a másikról, de Mátyás a „miénk”, a másik pedig idegen, semmit nem számítanak a tettek és a tények, csak az érzelmek. Ez még nem is lenne baj, de a legtöbb esetben az alapvető tényeket sem ismerjük, úgy történnek a kinyilatkoztatások. Legalább adjunk némi esélyt azzal, hogy a „másik” felet is megismerjük.

Nem az idealizált Mátyás-kép lebontása a cél, erre nincsen semmi szükség. Megjegyzem: akármit is tesznek a történészek, amikor egyre alaposabb aprómunkával próbálják az 1458 és 1490 közötti évek történéseit feltárni, ki kell mondanunk: esélytelenek. A Hunyadi fiú az egyetlen olyan magyar király, akiről a köztudatban a legpozitívabb kép él uralkodóink közül. Hiába kerülnek elő magyar- és külországi levéltárakból és könyvtárakból az újabb dokumentumok, melyek segítségével egyre árnyaltabban látjuk Mátyás uralkodását, meddő a „harc.” Ennek nem csak az az oka, hogy a legújabb kutatási eredmények közvetítésében a történészszakmának nincsen ereje és lehetősége és számos alkalommal kedve sem. A nemzeti közgondolkodásnak szüksége van olyan személyiségekre, akikre felnézhet, példaképként tekinthet rá. Erre a szerepre az 1526 előtti magyar történelemből véleményem szerint is Mátyás a legalkalmasabb. A tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé a fenti kijelentés hosszas kifejtését, néhány gondolatot azonban érdemesnek tartok felvetni. A Mátyás-kultusz kialakulása nem a 20. század eredménye. A folyamatosan idegen megszállás alatt álló ország szellemi elitje számára a 16–17. században a király az osztrák-és török-elleni harc példaképévé vált. Később a szuverén magyar állam egykori megtestesítőjeként gondoltak rá, míg a trianoni sokk után a Nagy-Magyarország néhai uralkodója szerepet kapta. A történelem ugyan az élet tanítómestere, de az utókor a legtöbb esetben mindig csak azokat a motívumokat emeli ki a régmúltból, amelyekre a jelenben éppen szüksége van, sajnos legtöbbször aktualizálva, az egykori helyzetből kiragadva, az összefüggések figyelembevétele nélkül, mint egy egyszerű példatár. Nincs ez másképp Mátyás esetében sem. Hivatkozunk a „fekete seregre,” pedig Mátyás idegen zsoldoshadseregét a korszakban soha nem nevezték így. Csodáljuk, hogy mennyire szerette a nép, pedig uralkodása alatt 400 százalékkal emelkedtek az állami adóterhek. Becsüljük mint mecénást, de tudjuk: a művészet- és tudománypártolást a belső elkötelezettség mellett azért favorizálta, mert politikai eredményeket várt attól, hogy Budát szellemi központtá alakította.

Mátyás teljesen tisztában volt vele, hogy az európai politikában megkerülhetetlen. Tegyük hozzá: bárki ült a magyar trónon, arra ugyanezt elmondhatjuk, hiszen az ország geopolitikai fekvése miatt óhatatlanul a törökellenes harc egyik meghatározó szereplőjévé vált. A Szentszék és az itáliai városállamok ugyanúgy keresték a kegyét, mint a német-római császárság birodalmi rendjei. Diplomáciai kapcsolatban állt számos európai országgal és hatalommal, de ebből azt a következtetést levonni, hogy az európai politika meghatározó figurája volt, merészség lenne. Magyarország és így Mátyás is csak akkor „számított,” amikor szükség volt rá: ha jött a török, ha a husziták ellen kellett harcolni, vagy éppen szövetséges kellett egy másik állam ellenében. (Mielőtt elítélnénk Európát, érdemes végiggondolni, hogy Magyarország hogyan kezelte és mire használta a szomszédos államalakulatokat.) Európa legnagyobb részét azonban ekkor a török már nem fenyegette. A Bizánc elestét követő sokk elmúlt, a „kötelezően” meghirdetett keresztes hadjáratokban ekkor már senki sem bízott. A kontinens nyugati oldalán más dolgok foglalkoztatták a politikusokat és a kereskedőket. Európa átalakulóban, Itália pozícióvesztésben, Magyarország – és ezt akkor még nem tudták – végveszélyben. Ez utóbbit tudta Mátyás uralkodása az időben kijjebb tolni, nemcsak azért, mert az országban jelentős hadsereget szervezett, és ez azt a látszatot keltette az Oszmán Birodalomban, hogy nem érdemes Magyarországot megtámadni, hanem elsősorban azért, mert a nagy ellenség ekkor még nem Budát akarta. (1526-ban, amikor Magyarország lett az elsődleges célpont, képtelenség volt felvenni a harcot az akkori világ legütőképesebb hadseregével.)

Halála után bárki nagyon nehéz helyzetbe került volna, aki a trónon követi. Ennek az a legfőbb oka, hogy Mátyás tehetséges politikus volt, aki maximálisan kihasználta azokat a lehetőségeket, amelyeket Magyarországnak az európai politikai viszonyok megengedtek. A magyar hatalmi berendezkedés a 15. század végén attól működött jól vagy rosszul, hogy a rendszer csúcsán álló uralkodó milyen erősnek bizonyult. Mátyás nem volt igazi reformer. Nem tett mást, mint elérte, hogy a rendszer régi intézményei a már adott keretek között a legjobban működjenek. Utódjának is ezt kellett volna tennie, de ez az 1490-es években gyakorlatilag lehetetlenné vált. A négy trónkövetelő – Miksa római király, Ulászló cseh király, János Albert lengyel herceg, az előbbi testvéröccse és Corvin János – küzdelméből Ulászló került ki győztesen. A választás nehéz helyzet elé állította a magyar politikai elitet. Miksa győzelme esetén Magyarország a Habsburg hatalmi tömbhöz csatlakozott volna, ahogy ez részben 1526 után meg is történt. Abban az esetben, ha Corvin az uralkodó, „nemzeti” királyunk van, ahogy ez részben 1526 után meg is történt. Azzal, hogy II Jagelló Ulászló szerezte meg a magyar trónt, az ország harmadik utat választott, igaz, ez nem bizonyult sikeresnek, annak ellenére, hogy a közép-európai nagyhatalomnak számító Jagelló-család a közös ellenséggel szemben jó megoldásnak látszott. Mátyás régi ellenlábasa azonban kényszerhelyzetbe került, hiszen ha frissen megszerzett trónját meg akarta védeni, a bárókra kellett támaszkodnia, akik természetesen nem a Mátyás alatt folytatott gyakorlatot (az 1480-as évek közepétől a királyi adományok többségét Corvin János kapta) várták el tőle. Mátyás egykori hívei azonnal átálltak, de ennek az volt az ára, hogy a maradék királyi vagyont szét kellett osztani, és a Mátyás rendelkezéseinek egy részét azonnal vissza kellett vonni. Talán ettől még működhetett volna a „mátyási mű,” de az utódból hiányzott az a hatalmas ambíció, amit Mátyásban megtalálhatunk, aki hozzáértéssel, ügyeskedéssel, nagyravágyással, ellentmondást nem tűrő egyéniségével a középkori magyar államból a legjobbat tudta kihozni. Igazi fejedelem volt, machiavellii értelemben, európai látókörrel, de közép-európai lehetőségekkel. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő is jól látta, és ezért próbált mindent megtenni, hogy kitörjön ebből az ördögi körből. Művelt volt, elszánt, okos és ravasz, gazdag és hatalmas, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy elérje célját. Azt a mozgásteret, amit a 15. század végi politikai konstelláció megadott neki, maximálisan ki tudta használni. A magyar történelmet ismerve azt kell mondanom: ez nem mindennapi teljesítménynek számít.