Július 2007
Történelmi tér, mozgástér, kényszerpálya


  Beszéljünk a muzsikáról (vers)
  Lászlóffy Csaba

  „Térbeli fordulat” és a várostörténet
  Gyáni Gábor

  A „katasztrófa” okai
  Romsics Ignác

  Európai célok – közép-európai lehetőségek
  E. Kovács Péter

  Kettős függésben: Erdély államisága a 16. században
  Oborni Teréz

  Mozgástér a kényszerpályán
  Hermann Róbert

  Egy sajátos földtulajdon: a székely örökség
  Egyed Ákos

  A Magyar Népi Szövetség kisebbségpolitikájának korlátai 1946-ban
  Nagy Mihály Zoltán–Olti Ágoston

  Keresem a metaforát (Európai Napló)
  Sz. Benedek István


Toll
  Kasstól – Kassról
  Kántor Lajos


Tájoló
  Elcsöndesedő falu?
  Simon András

  Julius Krohn, Róheim Géza és Mircea Eliade sámánképe
  Sarnyai Csaba Máté


História
  Hat elaggott férfiaknak…
  Murádin János Kristóf


Mű és világa
  Naphimnusz a Kálvárián
  Poszler György


Téka
  Rókák és struccok (Átfogó)
  Bogdán László

  Nyolcvan év nagyhatalmak érdekzónáiban
  Stanik Bence

  Az arctalan közösségtől az egyéniesített társadalom- és kultúrakutatásig
  Pozsony Ferenc

  Archetipikus szimbolizáció és reprezentációi
  Peti Lehel

  Ars peregrinandi
  Nagy Zoltán

  Olvasó kizárva
  Kovács Noémi

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A szabadság apostola
  Heim András

  Libertariánus honlapok
  Mihai Sârbu



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Poszler György

Naphimnusz a Kálvárián

 

Jegyzetek Dsida Jenőhöz

 

Túl minden jelzőn és rendeltetésen

meglapul a dolgok lelke,

a kérlelhetetlen, bronzsötét

egyetlen lényeg

 

Nevükön szeretném nevezni őket

ilyenkor alkonyatkor.

 

A formán túl – vagy éppen a formában – az egyetlen lényeget kereste. Az első kötetében. Alig huszonegy évesen. Hogy kimondhassa – mármint az egyetlen lényeget. Vagyis kimondhassa a kimondhatatlant. Lehet, nem a kimondhatatlant, csak inkább a nehezen kimondhatót. Tehát kimondhassa a tárgyakat, embereket, fogalmakat. Mint minden igazi költészet. Ahogy Goethe vélte valaha: kimondani a kimondhatatlant, megragadni a megragadhatatlant. Ez minden költészet lehetősége és lehetetlensége, győzelme és kudarca. De ne értsük félre. Dsida lírája nem bölcselet, hanem költészet. Még csak nem is bölcseleti költészet. Inkább úgy lehetne monda-ni: tiszta líra. Nem gondolatrendszere van, hanem életérzése. Nem tételei, de hitei. Nem következtetései, ám hangulatai. Nem logikátlan. De logikája nem következetes filozófiai, inkább következetlen lírai logika. E lírai logikába fér bele vagy ebben valósul meg állhatatos keresztény hite; megrázóan rettegő halálfélelme; mindenre szétáradó életöröme; vidáman felhőtlen szerelme; halkan szemérmes magyarsága. Vagyis hit, halálfélelem, életöröm, szerelem, magyarság. A líra éltető, örök, túlléphetetlen nagy közhelyei. Azt hiszem, mindez nem a formán túl, inkább éppen a formában van. Mert nemcsak a jelentés szülheti a formát, de a forma is a jelentést. Azaz benne ölt testet, valósul meg. A jelentés a formában. Valahogy olyanképpen, ahogy Babitstól tanultam. Hogy nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét. A versben, a megvalósult versben nem csupán a költői jelentés születhet meg, hanem maga a költői én is. Vagyis nem elemezhető, talán nem is elemzendő összefüggésről van szó.

Hogy ellentétekből áll e költészet össze? Aminek egyik pólusa az élet és öröm Naphimnusza, a másik a halál és szenvedés Kálváriája. Nos, úgy vélem, nem ellentét. Azért fél a haláltól, mert szereti az életet. Legfeljebb a bölcselet logikájában lehet ellentét, a költészet logikájában egység. Fel is oldódik lírájában. És többek között éppen ez adja e líra egészen egyedi, összetéveszthetetlen művészi atmoszféráját.

 

A versolvasás gyönyöre

a hold egyedül csavarogva

oly holthalavány odafent

kémleli elcsavarogva

egy holt  kicsi lány hova ment?

 

borúsra borul be az ének

ha zsongnak a zsenge füvek

nyüzsögve nyirokteli mélyből

 

végnélküli víg szerenád

 

 Nagyon hálás vagyok Dsidának. Valamit visszakaptam tőle. Minden szakmai ártalmon innen vagy túl. A versolvasás naiv-spontán gyönyörét. Ha már a formánál tartunk. Hogy jelentésből forma vagy formából jelentés. Azt hiszem, a forma gyönyöre adott az első olvasói lépcsőben. Nem készültem semmi poétikai gyakorlatra. Csak azonnal magával sodort a vers akusztikai ritmikai öröme.

Szerenád Ilonkának. Hagyom a lehetséges Kosztolányi-párhuzamokat. A Poe-tól vett mottó amúgy is megindít. Tudom, Babits fordításcsodája nem pontos. A „szép hűtelenek” közül való. Ahogy Rába György nevezte klasszikus, nyugatos fordítóinkat. Mégis magyarul morzsolgatom magamban Lee Annácska félballada-félmelodrámáját. Hogy „tengerpart bús mezején”. Benne a legmelodrámaibb, ám mégis költői magaslatot. „Meghült s meghalt a szegény.” Magában a szerenádban van valami archaikus műfaji finomság. Szerelmi ének az estében. A közeli vagy távoli, halott vagy halhatatlan kedveshez. Lee Annácska „meghült és meghalt”. Ilonka, a „holt kicsi lány hova ment”. Ennél az egybecsengésnél, Poe és Dsida remeke egybecsengésénél tettem le minden poétikai teóriáról. Csak élvezem a szavak szemantikai-akusztikai-erotikai egységét. A „jópuha hópihe csókot”. Az alliterációk lefegyverző muzsikáját. A „szólít szomorú” nevet. Ahogy „fogta fehér” kezét. A „hajnali harsonát” és a „lengő lila lángot”, a „fényteli fellegeket”. Ezután szinte magától jött minden. A Lírai riport bükkerdei vidámságának hexametereit már az asztalomon, sőt a térdemen doboltam. Például a „háromszáz kötetes, gonddal gyűjtött kicsi könyvtárt”. No meg a Viola szentté avatott szerelmét a monostori lombok között. A negyedik fejezet Dante-terzináira már jobban kellett figyelni. Amint a bonyolultan szabályos bujkáló-áthajló rímek összekötik a huszonhat háromsorost – és utána az önmagában álló utolsó egy sort. Nem tagadom: a Tarka-barka strófáknál már majdnem végképpen elengedtem a versjelentést. Csak figyeltem a stanzák nyolc sorának megjátszottan fegyelmezetlen, iskolázottan fegyelmezett, kegyetlenül betartott rímszabályzatát.

Meg hát a versszerkezetek architektonikáját néhány mesterműben. Csak két példát. A szerelemhez írott kettétört ódát. És A költő feltámadása című vers kompozíciós bravúrját. Csupán fő vonalaiban. Az elsőben öt szapphói strófában zeng a szerelmi vallomás. Utána „megrezzen a toll”. És tizenöt versszakban felcsendül a háború áldozatainak klasszikus ritmusú siratóéneke. Két ellentétes életérzést összefogva a forma által megteremtett költői egységben. A második a temetés és a halott majdnem naturalista megidézésével indul. Utána a magasba lendülnek a sorok. És megtörténik a feltámadt költő materiálisból spirituálisba libbenő művészi átlényegülése.

 

Kátrányos fekete sűrűségben

– Késő este van, éjszaka is talán,

s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még,

s nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos

fekete sűrűség?

 

 Hálóing nélkül... Az éjszakában, meztelenül, villanyfény nélkül, a kátrányos, fekete sűrűségben. A kátrány nemcsak fekete. Bomlási termék, és ragad is. Magához köti, beszennyezi a vele érintkezőt. „Kései” vers. Két évvel a halála előtt. Egyedüli, kései hang, magányos órában a költészetében? Szó sincsen róla. A pálya elején vallja: túl a formán – kimondani a lényeget. Ám álljunk meg egy pillanatra. A lényeg nemcsak egyetlen és kérlelhetetlen – hanem bronzsötét is. Mert a réz- és ónötvözet mélyszürkére, majdnem feketére patinásodik. Vagyis ott áll előttünk a súlyos, majdnem fekete, ki nem világosodó, ki nem mondható, legfeljebb alig megsejthető emberi lényeg vagy emberi sorsjelkép. És ez egész költészetében, legalábbis annak egy vonulatában nemigen enyhül. A vacsoracsillag vörös, baljós fénnyel jön. Az éji ég fekete-kék. Valahogy ellenséges, barátságtalan világ, idegen univerzum. A késő ősz sem fáradt színpompa. Mert októberben, a zúgó szélben nagyon félünk. A kályhát ilyenkor gondjainkkal tömjük tele. A csókok vacognak. És az ismeretlen messzeség most nem kátrányos fekete. A kátrány most szurokfeketére, a kátrány kémiai-pszichológiai rokonára vált. Mintha ebbe merevedne bele a lélek. Ne feledjük: a híres kocsárdi éjszakában, nagycsütörtökön nyirkos volt az ég és hideg-sötét. Igaz, nagycsütörtök éjszakáját nagypéntek délutánja követi. Az elfogatás éjszakáját a mártírhalál délutánja. De itt még sehol sem dereng a feltámadás reggelének mitikus csodája. Nincs enyhülés e nem gondolat-, inkább hangulatsorban. A morbid légyottban is hervadt szirmokként hullanak le a halott szerető nyirkos ujjai. Legfeljebb egy-egy alkalommal változik az éjszaka kátrány- vagy szurokfeketesége baljósan véres rozsdavörössé. Ilyenkor ül minden éjjel minden sarokban ott a rém. Aki az emberi lelket emésztő vacsoráin nem ad kegyelmet.

E hangulatból születik a két korai, kísérteties Kolozsvár-vers is. Nem a Tinti kutya életörömtől harsogó bükkerdei kalandozásáról van szó. Nem is Viola monostori erotikus-szakrális felmagasztosulásáról. Hanem a város ünnepien jelképes tárgya, a Mátyás-szobor és köznapian vidám tere, a Sétatér halálszimbólummá való poétikai átalakulásáról. Ahol a sötét szobor dermesztően hideg árnya borul a balgák városára. A fecsegő korzó részeg kacagására. És a talapzatáról az alkonyatban leszálló sötét árnyék minden tizedik kapura ráírja a halál keresztjelét. És e hangulatban alakul kietlen őszi tájképpé a Sétatér. Az elmúlás keserves sétányává. Ahol halott árnnyá válnak a padokon napozó asszonyok. Süllyedő hajókat formáznak a tóparti fák. Félelmetes vízi pókokká torzulnak a bokrok. Nyúlós kígyókká a sétálóutak. És sötét álommá maga a tó – a lelkek fenekén.

Így jutunk el a Hálóing nélkülhöz. A század egyik legnagyobb magyar verséhez. Itt megkerülhetetlen egy párhuzam. Három költő az éjszakai ablakban. `23-ban Tóth Árpád. Lélektől lélekig . `33-ban Kosztolányi Dezső. Hajnali részegség. `36-ban Dsida Jenő. Hálóing nélkül. Harminchét, negyvennyolc és huszonkilenc évesek. Öt, három és két évük van még hátra. Az egyiknél most jelentkezik a gyilkos kór. Ketten régen hordozzák. Az univerzumot faggatják az ablaküvegen megnyíló éjszakában. És benne a transzcendencia, az isteni törvény megmutatkozó vagy elrejtőzködő titkait. A társtalanság szomorúsága az elsőben. A fényévnyi távolságok megrendültsége a kozmikus térben odakint, a pszichikus térben idebent. Az azonosulás mámora a másodikban. A fényévnyi távolságok megnyílása a kozmikus térben odafent, az ámuló befogadásban idelent. A magány rettenete a harmadikban. A fényévnyi távolságok áthatolhatatlansága a kozmikus tér végtelenségében, a pszichikus tér végességében. Tóth a teremtett tárgyak, a távoli csillagok és a teremtett lelkek, a magukba zárt emberek keresni képes, de találni képtelen társtalanságát éli át. És mögötte a teremtő, de meg nem váltó transzcendenciát. Kosztolányi a rab földiek és szabad égiek, az ájultan alvó emberek és suhanva bálozó szellemek naponta meg-megújuló ünnepi egymásra találását. És mögötte a teremtő és az ünnepre meghívó transzcendenciát. Dsida a meztelenül vacogó, sötétben tapogatózó kreatúra reszketését és a kátrányos sötétben munkáló kreátor elrejtőzését. És mögötte a szótlan és faggathatatlan transzcendenciát.

Három kompozicionális, pszichologikus-poétikai remeklés. Együtt épülhetnek be a 20. századi magyar költészet hatástörténetébe. Három félénk kérdéssel. Amely félénken-költőien kérdezi a bölcseletileg-bátran kérdezhetetlent. Egy lemondó, költői-bölcseleti válasznélküliséggel. Egy mámoros, költőileg érvényes, bölcseletileg érvénytelen választalálással. Egy költőileg-bölcseletileg megdermedt tanácstalansággal.

 

A teremtmények éneke

Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit

csillámló-szemű gazdád is zeng, hirdet örökké:

Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!

szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva  rohanni előre,

mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:

„Ifjan térünk színed elé, örök isteni Felség.

Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát.

 

vár puha fű, csakazértis

vár a Monostor

s mint csorda nyomán a csobán

markában az ostor,

csókok száza meg ezre

csattog a szánkon.

Kancsal kicsi ámorok ülnek

körben a fákon.

 

 Ujjongó életöröm a Lírai riportban és a Nyári alkonyatban. Merőben más világ. Nem éjjeli rémek uralkodnak, hanem diadalmas-daliás angyalok és kancsal kicsi ámorok. Nem halálos légyottok, de boldog szerelmeskedések. Nem kátrányos sűrűség és szurokfekete éjszaka van, ám ragyogó nyári alkonyat és sugárzóan napfényes délután. A költő nem az Olajfák hegyén elmélkedik a halálról, de a monostori erdőben szerelmeskedik Violával. Nem a Fürdő utcai éjszakában vacog a magánytól. Inkább a bükkerdei tavaszban kalandozik Tinti kutyával. A Város nem a szobor árnyékában lapul, legfeljebb az alkonyi fényben fürdik. Nem a halálra várnak a Sétatéren. Csak macskát üldöznek a hegyekben. Meg fiatalság van és fény. Öröm és szerelem. Vágy és beteljesülés. Pajzánság és jóság. Szépség s vidámság. Mert kiderült: nem bűn örömben élni. Szépek a nők a kávéház üvegablakán túl. Amikor ruhájukat combjukhoz feszíti a buja szellő. Vagy a fehér üde lánytest a napfénytől hullámzó levegőben. Bizony, merőben más világ.

Pogány világ? Nem valószínű. Figyeljünk csak a Lírai riport negyedik fejezetére. Alkonyodik a Bükkben. Az Angelus szól a város felől. Pihegő madarak és lélegző levelek. Mintha a Fioretti világában, Assisi Szent Ferenc virágoskertjében lennénk. Meg is jelennek a régen volt szerzetesek a barna csuhában. És főképpen maga Francesco testvér. Ez újra földre jött, gyalogjáró, testközeli Krisztus-szimbólum. Hogy a lélektörténet egyik legszebb és legmélyebb legendájában megszelídítse a teremtményeket összefűző szeretet szavával a nyájakat és az embereket pusztító, vérengző gubbiói farkast. Itt nem lehet elfelejteni a Naphimnuszt, talán pontosabban a teremtmények énekét. Amit mesterien lefordított. Megszólaltatta magyarul, miként dicséri a nem rejtőzködő, hanem megmutatkozó transzcendenciát bátyánk-urunk a Nap, asszony-nénénk, a Hold, a szél, a víz, a Földanya. Meg a fenyegető rémből nyájas, baráti valósággá lett testi halál. A teremtettek kórusává egyesülvén, zengve e teremtő csodatettét. Ebből a távlatból kap igazi értelmet a Nyári alkonyat hatodik fejezete. Amelyben angyalok emelik ölükbe a szerelemben és jóságban megdicsőült Violát. És viszik oda, ahol ülni fog egykor. Az Úrnak jobbja felől.

Mi ez? Szépség és szépségeszmény? Igen. Mennyei és földi szépség és szépségeszmény egyszerre. Áhítatosan vallott és ironikusan ábrázolt. Égi és profán. Szakrális és erotikus szépség és szépségeszméy. Benne a Naphimnusz és Kálvária is. Zengő poézis a teremtés tökéletességéről és megrendült meditáció a megváltás szenvedéséről. Benne Assisi és Kolozsvár is. A szeretet szolidaritásának középkori csodája és a szépség üldözésének mai kalandja. Platóni szépség-eszmény az ideák világában és menekülő macska a Bükkerdő lombjaiban.

Valóban: platóni szépségidea és menekülő macska? Igen, valahogy így. Üssük fel a Lírai riport harmadik és ötödik fejezetét. Ott a pamacsos cica. Bizony, a szépség. Falvédők olcsóságának gúnyrajzában és vallomások megrendültségének áhítatában. Az illékony-tünékeny macskaszépség. Amit meg kell ragadni a költészet vidám varázslatában. A vers felvillanó, de ha értékes, maradandó szövegében. És a Riport végén, a kutya és a költő, átnyargalva az erdőn és az életen, az illékony-tünékeny macskát, az illékony-tünékeny szépséget, igenis, megfogta.

 

Zengő, égi erotika

Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor

s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

 

megjelenik a csillag és tele lesz dallal

a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre

és tudni fogjuk, hogy Ő az.

 

Krisztusom…

Sovány, széltől-naptól cserzett arcodon

bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két

parázsló szemedből sisteregve hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei.

 

ging, gong, mindez a kis Violáért!

ging, gong, ne sajogjon a lába szegénynek!

zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi:

Angyalok asszonya Ő, és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől.

 

Tövisről vérharmat csepeg.

Valaki fel, a csúcs felé tart,

Hogy önmagát feszítse meg.

 

 Csupa ellentmondás? A monostori erdőben sok kicsi Ámor kacsintott a szemérmetlen szeretőkre. Ámorok az antik mitológiából. De aztán pásztorok jelzik, hogy eljött az Újtestamentumban Isten fia. És mindenki ráismer. Isten fia, aki fáradt, beteg, törődött, mint az ember. De fáradtságában, betegségében, törődöttségében Isten könnyét könnyezi. Ám a nyári alkonyatban szent kórus kíséri az erdei légyott szemérmetlenül szemérmes hősnőjét az Úr jobbjára. Nincs itt valami feloldhatatlan hitbéli-magatartásbéli ellentmondás? Erószt énekli a szerelmi rejtekhelyen? Pogány életörömöt a vidám egymásba feledkezésben? Vagy Isten fiát a pásztorok üdvöz-lésében? Isten könnyét az emberi szenvedésben? A Kálváriára megy, hogy megfeszítse magát?

Vagy az erdő sűrűjébe, hogy szerethesse Violát? A természetben megtestesült pogány isteneknek énekli a Naphimnuszt? Vagy a Kálvárián siratja az Ó- és Újtestamentum Istenének emberré lett fiát? És hogy kerülhet Viola, aki „rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna”, az Úr jobbjára a himnikus befejezésben?

A dilemma nem feloldhatatlan. Csak a feloldásnál megkerülhetetlenné válik Babits. Nagyszerű himnuszgyűjteménye, az Amor Sanctus. És a hozzá írott mesteresszé-bevezető. A latin nyelvű, keresztény himnuszköltészet születéséről beszél. Az alexandrinikus antikvitás kései költészetével való összehasonlításban. A Megfeszített legyőzi Erószt – mondja enigmatikus tömörséggel. Majd végigkíséri a műfaj későbbi fejlődéstörténetét. Két virágkorában. A kései antikvitásban és az érett középkorban. Egyre jobban megtelnek a sorok valami újfajta zengéssel. Az itt-ott felcsendülő rímekkel. „A sorvégek furcsa csókjával.” A legérdekesebb ebben, hogy Erósz lassan visszaköltözik a költészetbe. A himnuszokban megjelennek az égi nászdal, az Énekek éneke erotikus motívumai. És létrejön az egyszerre túlvilági és evilági erotika, égi és földi szerelem, szakrális és profán érzékiség a földi asszonyból istenanyává lett Mária szellemi-testi sugárzása körül. Netán előbb a Megfeszített győzte le Erószt, utóbb Erosz a Megfeszítettet? Nem erről van szó. Hanem a kettő éretten megvalósuló művészi egységéről. Amor sancusról. Szent szerelemről. Zengő, égi erotikáról. Ahogy megszületett Szent Ambrus és a Dies Irae, a Veni Sancte és a Stabat Mater között. Nos, ez a Dsida-költészet távoli fejlődéstörténeti előzménye. Áhítattá emelt pajzánságának, pajzánsággal leplezett áhítatának könnyen megfejthető titka.

 

Költészetére korábban majdnem feledés borult, majd ma már archaikusnak tűnő viták zajlottak körülötte.

Most, századik születésnapján, tudjuk, régen feltámadt. Ahogy a költő feltámadásáról írta játékosan tömör versremekében. `32-ben. Huszonöt évesen. Hat évvel halála előtt.

És akkor

lám, fölemelkedik

Ő.

Ajtóhoz tántorog

És kimegy Ő.

Mellébe özönlik

A hűs levegő.

A sok suhogó

fa-titán.

 

S Ő

Elrohan alkonyi fényben

egy lángszínű lepke után.