Július 2007 Történelmi tér, mozgástér, kényszerpálya |
Beszéljünk a muzsikáról (vers) Lászlóffy Csaba „Térbeli fordulat” és a várostörténet Gyáni Gábor A „katasztrófa” okai Romsics Ignác Európai célok – közép-európai lehetőségek E. Kovács Péter Kettős függésben: Erdély államisága a 16. században Oborni Teréz Mozgástér a kényszerpályán Hermann Róbert Egy sajátos földtulajdon: a székely örökség Egyed Ákos A Magyar Népi Szövetség kisebbségpolitikájának korlátai 1946-ban Nagy Mihály Zoltán–Olti Ágoston Keresem a metaforát (Európai Napló) Sz. Benedek István Toll Kasstól – Kassról Kántor Lajos Tájoló Elcsöndesedő falu? Simon András Julius Krohn, Róheim Géza és Mircea Eliade sámánképe Sarnyai Csaba Máté História Hat elaggott férfiaknak… Murádin János Kristóf Mű és világa Naphimnusz a Kálvárián Poszler György Téka Rókák és struccok (Átfogó) Bogdán László Nyolcvan év nagyhatalmak érdekzónáiban Stanik Bence Az arctalan közösségtől az egyéniesített társadalom- és kultúrakutatásig Pozsony Ferenc Archetipikus szimbolizáció és reprezentációi Peti Lehel Ars peregrinandi Nagy Zoltán Olvasó kizárva Kovács Noémi A Korunk könyvajánlata Talló A szabadság apostola Heim András Libertariánus honlapok Mihai Sârbu Lépcső/ház Abstracts Számunk szerzői | Poszler György Naphimnusz a Kálvárián Jegyzetek Dsida Jenőhöz Túl meglapul a dolgok lelke, a kérlelhetetlen, bronzsötét egyetlen lényeg Nevükön szeretném nevezni őket ilyenkor alkonyatkor. A formán túl – vagy éppen a formában – az egyetlen lényeget kereste. Az első kötetében. Alig huszonegy évesen. Hogy kimondhassa – mármint az egyetlen lényeget. Vagyis kimondhassa a kimondhatatlant. Lehet, nem a kimondhatatlant, csak inkább a nehezen kimondhatót. Tehát kimondhassa a tárgyakat, embereket, fogalmakat. Mint Hogy ellentétekből áll e költészet össze? Aminek egyik pólusa az élet és öröm Naphimnusza, a másik a halál és szenvedés Kálváriája. Nos, úgy vélem, nem ellentét. Azért fél a haláltól, mert szereti az életet. Legfeljebb a bölcselet logikájában lehet ellentét, a költészet logikájában egység. Fel is oldódik lírájában. És többek között éppen ez adja e líra egészen egyedi, összetéveszthetetlen művészi atmoszféráját. A versolvasás gyönyöre a hold egyedül csavarogva oly holthalavány odafent kémleli elcsavarogva egy holt kicsi lány hova ment? borúsra borul be az ének ha zsongnak a zsenge füvek nyüzsögve nyirokteli mélyből végnélküli víg szerenád Nagyon hálás vagyok Dsidának. Valamit visszakaptam tőle. Szerenád Ilonkának. Hagyom a lehetséges Kosztolányi-párhuzamokat. A Poe-tól vett mottó amúgy is megindít. Tudom, Babits fordításcsodája nem pontos. A „szép hűtelenek” közül való. Ahogy Rába György nevezte klasszikus, nyugatos fordítóinkat. Mégis magyarul morzsolgatom magamban Lee Annácska félballada-félmelodrámáját. Hogy „tengerpart bús mezején”. Benne a legmelodrámaibb, ám mégis költői magaslatot. „Meghült s meghalt a szegény.” Magában a szerenádban van valami archaikus műfaji finomság. Szerelmi ének az estében. A közeli vagy távoli, halott vagy halhatatlan kedveshez. Lee Annácska „meghült és meghalt”. Ilonka, a „holt kicsi lány hova ment”. Ennél az egybecsengésnél, Poe és Dsida remeke egybecsengésénél tettem le Meg hát a versszerkezetek architektonikáját néhány mesterműben. Csak két példát. A szerelemhez írott kettétört ódát. És A költő feltámadása című vers kompozíciós bravúrját. Csupán fő vonalaiban. Az elsőben öt szapphói strófában zeng a szerelmi vallomás. Utána „megrezzen a toll”. És tizenöt versszakban felcsendül a háború áldozatainak klasszikus ritmusú siratóéneke. Két ellentétes életérzést összefogva a forma által megteremtett költői egységben. A második a temetés és a halott majdnem naturalista megidézésével indul. Utána a magasba lendülnek a sorok. És megtörténik a feltámadt költő materiálisból spirituálisba libbenő művészi átlényegülése. Kátrányos fekete sűrűségben – Késő este van, éjszaka is talán, s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még, s nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos fekete sűrűség? Hálóing nélkül... Az éjszakában, meztelenül, villanyfény nélkül, a kátrányos, fekete sűrűségben. A kátrány nemcsak fekete. Bomlási termék, és ragad is. Magához köti, beszennyezi a vele érintkezőt. „Kései” vers. Két évvel a halála előtt. Egyedüli, kései hang, magányos órában a költészetében? Szó sincsen róla. A pálya elején vallja: túl a formán – kimondani a lényeget. Ám álljunk meg egy pillanatra. A lényeg nemcsak egyetlen és kérlelhetetlen – hanem bronzsötét is. Mert a réz- és ónötvözet mélyszürkére, majdnem feketére patinásodik. Vagyis ott áll előttünk a súlyos, majdnem fekete, ki nem világosodó, ki nem mondható, legfeljebb alig megsejthető emberi lényeg vagy emberi sorsjelkép. És ez egész költészetében, legalábbis annak egy vonulatában nemigen enyhül. A vacsoracsillag vörös, baljós fénnyel jön. Az éji ég fekete-kék. Valahogy ellenséges, barátságtalan világ, idegen univerzum. A késő ősz sem fáradt színpompa. Mert októberben, a zúgó szélben nagyon félünk. A kályhát ilyenkor gondjainkkal tömjük tele. A csókok vacognak. És az ismeretlen messzeség most nem kátrányos fekete. A kátrány most szurokfeketére, a kátrány kémiai-pszichológiai rokonára vált. Mintha ebbe merevedne bele a lélek. Ne feledjük: a híres kocsárdi éjszakában, nagycsütörtökön nyirkos volt az ég és hideg-sötét. Igaz, nagycsütörtök éjszakáját nagypéntek délutánja követi. Az elfogatás éjszakáját a mártírhalál délutánja. De itt még sehol sem dereng a feltámadás reggelének mitikus csodája. Nincs enyhülés e nem gondolat-, inkább hangulatsorban. A morbid légyottban is hervadt szirmokként hullanak le a halott szerető nyirkos ujjai. Legfeljebb egy-egy alkalommal változik az éjszaka kátrány- vagy szurokfeketesége baljósan véres rozsdavörössé. Ilyenkor ül E hangulatból születik a két korai, kísérteties Kolozsvár-vers is. Nem a Tinti kutya életörömtől harsogó bükkerdei kalandozásáról van szó. Nem is Viola monostori erotikus-szakrális felmagasztosulásáról. Hanem a város ünnepien jelképes tárgya, a Mátyás-szobor és köznapian vidám tere, a Sétatér halálszimbólummá való poétikai átalakulásáról. Ahol a sötét szobor dermesztően hideg árnya borul a balgák városára. A fecsegő korzó részeg kacagására. És a talapzatáról az alkonyatban leszálló sötét árnyék Így jutunk el a Hálóing nélkülhöz. A század egyik legnagyobb magyar verséhez. Itt megkerülhetetlen egy párhuzam. Három költő az éjszakai ablakban. `23-ban Tóth Árpád. Lélektől lélekig . `33-ban Kosztolányi Dezső. Hajnali részegség. `36-ban Dsida Jenő. Hálóing nélkül. Harminchét, negyvennyolc és huszonkilenc évesek. Öt, három és két évük van még hátra. Az egyiknél most jelentkezik a gyilkos kór. Ketten régen hordozzák. Az univerzumot faggatják az ablaküvegen megnyíló éjszakában. És benne a transzcendencia, az isteni törvény megmutatkozó vagy elrejtőzködő titkait. A társtalanság szomorúsága az elsőben. A fényévnyi távolságok megrendültsége a kozmikus térben odakint, a pszichikus térben idebent. Az azonosulás mámora a másodikban. A fényévnyi távolságok megnyílása a kozmikus térben odafent, az ámuló befogadásban idelent. A magány rettenete a harmadikban. A fényévnyi távolságok áthatolhatatlansága a kozmikus tér végtelenségében, a pszichikus tér végességében. Tóth a teremtett tárgyak, a távoli csillagok és a teremtett lelkek, a magukba zárt emberek keresni képes, de találni képtelen társtalanságát éli át. És mögötte a teremtő, de meg nem váltó transzcendenciát. Kosztolányi a rab földiek és szabad égiek, az ájultan alvó emberek és suhanva bálozó szellemek naponta meg-megújuló ünnepi egymásra találását. És mögötte a teremtő és az ünnepre meghívó transzcendenciát. Dsida a meztelenül vacogó, sötétben tapogatózó kreatúra reszketését és a kátrányos sötétben munkáló kreátor elrejtőzését. És mögötte a szótlan és faggathatatlan transzcendenciát. Három kompozicionális, pszichologikus-poétikai remeklés. Együtt épülhetnek be a 20. századi magyar költészet hatástörténetébe. Három félénk kérdéssel. Amely félénken-költőien kérdezi a bölcseletileg-bátran kérdezhetetlent. Egy lemondó, költői-bölcseleti válasznélküliséggel. Egy mámoros, költőileg érvényes, bölcseletileg érvénytelen választalálással. Egy költőileg-bölcseletileg megdermedt tanácstalansággal. A teremtmények éneke Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit csillámló-szemű gazdád is zeng, hirdet örökké: Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne! szállva, repesve, kifúlva, kigyúlva rohanni előre, mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük: „Ifjan térünk színed elé, örök isteni Felség. Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát. vár puha fű, csakazértis vár a Monostor s mint csorda nyomán a csobán markában az ostor, csókok száza meg ezre csattog a szánkon. Kancsal kicsi ámorok ülnek körben a fákon. Ujjongó életöröm a Lírai riportban és a Nyári alkonyatban. Merőben más világ. Nem éjjeli rémek uralkodnak, hanem diadalmas-daliás angyalok és kancsal kicsi ámorok. Nem halálos légyottok, de boldog szerelmeskedések. Nem kátrányos sűrűség és szurokfekete éjszaka van, ám ragyogó nyári alkonyat és sugárzóan napfényes délután. A költő nem az Olajfák hegyén elmélkedik a halálról, de a monostori erdőben szerelmeskedik Violával. Nem a Fürdő utcai éjszakában vacog a magánytól. Inkább a bükkerdei tavaszban kalandozik Tinti kutyával. A Város nem a szobor árnyékában lapul, legfeljebb az alkonyi fényben fürdik. Nem a halálra várnak a Sétatéren. Csak macskát üldöznek a hegyekben. Meg fiatalság van és fény. Öröm és szerelem. Vágy és beteljesülés. Pajzánság és jóság. Szépség s vidámság. Mert kiderült: nem bűn örömben élni. Szépek a nők a kávéház üvegablakán túl. Amikor ruhájukat combjukhoz feszíti a buja szellő. Vagy a fehér üde lánytest a napfénytől hullámzó levegőben. Bizony, merőben más világ. Pogány világ? Nem valószínű. Figyeljünk csak a Lírai riport negyedik fejezetére. Alkonyodik a Bükkben. Az Angelus szól a város felől. Pihegő madarak és lélegző levelek. Mintha a Fioretti világában, Assisi Szent Ferenc virágoskertjében lennénk. Meg is jelennek a régen volt szerzetesek a barna csuhában. És főképpen maga Francesco testvér. Ez újra földre jött, gyalogjáró, testközeli Krisztus-szimbólum. Hogy a lélektörténet egyik legszebb és legmélyebb legendájában megszelídítse a teremtményeket összefűző szeretet szavával a nyájakat és az embereket pusztító, vérengző gubbiói farkast. Itt nem lehet elfelejteni a Naphimnuszt, talán pontosabban a teremtmények énekét. Amit mesterien lefordított. Megszólaltatta magyarul, miként dicséri a nem rejtőzködő, hanem megmutatkozó transzcendenciát bátyánk-urunk a Nap, asszony-nénénk, a Hold, a szél, a víz, a Földanya. Meg a fenyegető rémből nyájas, baráti valósággá lett testi halál. A teremtettek kórusává egyesülvén, zengve e teremtő csodatettét. Ebből a távlatból kap igazi értelmet a Nyári alkonyat hatodik fejezete. Amelyben angyalok emelik ölükbe a szerelemben és jóságban megdicsőült Violát. És viszik oda, ahol ülni fog egykor. Az Úrnak jobbja felől. Mi ez? Szépség és szépségeszmény? Igen. Mennyei és földi szépség és szépségeszmény egyszerre. Áhítatosan vallott és ironikusan ábrázolt. Égi és profán. Szakrális és erotikus szépség és szépségeszméy. Benne a Naphimnusz és Kálvária is. Zengő poézis a teremtés tökéletességéről és megrendült meditáció a megváltás szenvedéséről. Benne Assisi és Kolozsvár is. A szeretet szolidaritásának középkori csodája és a szépség üldözésének mai kalandja. Platóni szépség-eszmény az ideák világában és menekülő macska a Bükkerdő lombjaiban. Valóban: platóni szépségidea és menekülő macska? Igen, valahogy így. Üssük fel a Lírai riport harmadik és ötödik fejezetét. Ott a pamacsos cica. Bizony, a szépség. Falvédők olcsóságának gúnyrajzában és vallomások megrendültségének áhítatában. Az illékony-tünékeny macskaszépség. Amit meg kell ragadni a költészet vidám varázslatában. A vers felvillanó, de ha értékes, maradandó szövegében. És a Riport végén, a kutya és a költő, átnyargalva az erdőn és az életen, az illékony-tünékeny macskát, az illékony-tünékeny szépséget, igenis, megfogta. Zengő, égi erotika Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt. megjelenik a csillag és tele lesz dallal a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre és tudni fogjuk, hogy Ő az. Krisztusom… Sovány, széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két parázsló szemedből sisteregve hullottak borzas szakálladra az Isten könnyei. ging, gong, mindez a kis Violáért! ging, gong, ne sajogjon a lába szegénynek! zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi: Angyalok asszonya Ő, és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől. Tövisről vérharmat csepeg. Valaki fel, a csúcs felé tart, Hogy önmagát feszítse meg. Csupa ellentmondás? A monostori erdőben sok kicsi Ámor kacsintott a szemérmetlen szeretőkre. Ámorok az antik mitológiából. De aztán pásztorok jelzik, hogy eljött az Újtestamentumban Isten fia. És mindenki ráismer. Isten fia, aki fáradt, beteg, törődött, mint az ember. De fáradtságában, betegségében, törődöttségében Isten könnyét könnyezi. Ám a nyári alkonyatban szent kórus kíséri az erdei légyott szemérmetlenül szemérmes hősnőjét az Úr jobbjára. Nincs itt valami feloldhatatlan hitbéli-magatartásbéli ellentmondás? Erószt énekli a szerelmi rejtekhelyen? Pogány életörömöt a vidám egymásba feledkezésben? Vagy Isten fiát a pásztorok üdvöz-lésében? Isten könnyét az emberi szenvedésben? A Kálváriára megy, hogy megfeszítse magát? Vagy az erdő sűrűjébe, hogy szerethesse Violát? A természetben megtestesült pogány isteneknek énekli a Naphimnuszt? Vagy a Kálvárián siratja az Ó- és Újtestamentum Istenének emberré lett fiát? És hogy kerülhet Viola, aki „rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna”, az Úr jobbjára a himnikus befejezésben? A dilemma nem feloldhatatlan. Csak a feloldásnál megkerülhetetlenné válik Babits. Nagyszerű himnuszgyűjteménye, az Amor Sanctus. És a hozzá írott mesteresszé-bevezető. A latin nyelvű, keresztény himnuszköltészet születéséről beszél. Az alexandrinikus antikvitás kései költészetével való összehasonlításban. A Megfeszített legyőzi Erószt – mondja enigmatikus tömörséggel. Majd végigkíséri a műfaj későbbi fejlődéstörténetét. Két virágkorában. A kései antikvitásban és az érett középkorban. Egyre jobban megtelnek a sorok valami újfajta zengéssel. Az itt-ott felcsendülő rímekkel. „A sorvégek furcsa csókjával.” A legérdekesebb ebben, hogy Erósz lassan visszaköltözik a költészetbe. A himnuszokban megjelennek az égi nászdal, az Énekek éneke erotikus motívumai. És létrejön az egyszerre túlvilági és evilági erotika, égi és földi szerelem, szakrális és profán érzékiség a földi asszonyból istenanyává lett Mária szellemi-testi sugárzása körül. Netán előbb a Megfeszített győzte le Erószt, utóbb Erosz a Megfeszítettet? Nem erről van szó. Hanem a kettő éretten megvalósuló művészi egységéről. Amor sancusról. Szent szerelemről. Zengő, égi erotikáról. Ahogy megszületett Szent Ambrus és a Dies Irae, a Veni Sancte és a Stabat Mater között. Nos, ez a Dsida-költészet távoli fejlődéstörténeti előzménye. Áhítattá emelt pajzánságának, pajzánsággal leplezett áhítatának könnyen megfejthető titka. Költészetére korábban majdnem feledés borult, majd ma már archaikusnak tűnő viták zajlottak körülötte. Most, századik születésnapján, tudjuk, régen feltámadt. Ahogy a költő feltámadásáról írta játékosan tömör versremekében. `32-ben. Huszonöt évesen. Hat évvel halála előtt. És akkor lám, fölemelkedik Ő. Ajtóhoz tántorog És kimegy Ő. Mellébe özönlik A hűs levegő. A sok suhogó fa-titán. S Ő Elrohan alkonyi fényben egy lángszínű lepke után. |