Nehéz dolga lesz Bözödi György (1913–1989) reménybeli monográfusának, amidőn munkájának ehhez a fejezetéhez kíván majd adatokat gyűjteni. Hogy mennyire nehéz, arra Sütő András legutóbbi megemlékezéséből („Álmodban feladnám a szemüvegedet…” Hitel, 2002. 6. 6–13.) is következtethetünk.

„A legjobbak és legszerencsétlenebbek közül való székely regényíró, szabadverselő poéta, tudós történész és szociológus falukutató”, Balázs Ferenc (A rög alatt, 1936) és Tamási Áron (Szülőföldem, 1939) mellett a két világháború közötti erdélyi szociográfia egyik megteremtője, a Székely bánja  kálváriás sorsú szerzője most lenne kilencvenéves. Ha nem viszi el hetvenhat éves korában a sok „galiba” meg „slamasztika”, ifjabb pályatársai 1989 után még jó ideig hozzá járhattak volna, hogy az erdélyi szociográfia „forrásvidékéről” faggassák. Csak hát éppen abból adódott a sok „galiba” meg „slamasztika”, hogy 1945-tel kezdődően hosszú évtizedeken át faggatták őt éppen elegen mások, korántsem műfajismereti szándékkal. Előbb egy kolozsvári „purifikáló bizottság” vonta felelősségre kötetben meg sem jelent, a háborús zűrzavar miatt kéziratban maradt Jónás című regényéért, majd a huszonévesen megírt Székely bánja (1938) került terítékre és váltotta ki a vegzálók haragvását. Ürügy mindig akadt, hogy állásából kidobják, a menetrendszerűen bekövetkező házkutatások után letartóztassák, törvényes ítélkezés nélkül rabságban tartsák.

Amikor éppen szabadlábon volt, Sütő András nemegyszer kérlelte: mondjon valamit arról az időszakról, amidőn „nádvágó rabszolgaként” dolgoztatták a Duna-deltában.

„ – Hogy? Mit óhajtanál?

– Azt óhajtanám, hogy mesélj nekünk valamit a román Gulágról. Mikor téli fagyban térdig vízben vágtátok a nádat…

Ilyenkor Gyurka fájdalmas mosollyal nézett végig rajtunk. Kós Károly szárazságos arcához hasonló töredezett vonásaiban ott vonaglott már az emlék, de szót nem hallottunk. Sóhajos hallgatás után azt kérdezte Gyurka:

– Gulág és delta? Minek az nektek? Mondjátok, minek?

– Hát hogy osztozzunk veled az emlékeidben – mondta valaki.

Bözödi jobbágykék szeme elborult, majd könnybe lábadt. Ha boroztunk, ez gyakran megesett vele. A könnye ki-kibuggyant, de hangja nem csuklott el, nem vált síróssá, hanem élesen és számonkérőleg csattant felénk:

– Nincs jobb dolgotok? Feltétlenül az én emlékeimen akartok osztozni?

– A bánat is könnyebb mással megosztva – feleltem egyszer, de letácsolt, mondván:

– Téved, uram! Ne traktáljon engem közhelyekkel.

Mélységes mély volt, és senkivel meg nem osztható magányban sajgott Gyurka lelki sérülése. Tündökletes indulása után oly váratlan brutalitással teperte le őt a »felszabadulás«, hogy harmincöt éves korában az életmű torzóban maradt, alkotókedve és lehetősége darabokra törött. Minden, amit a börtönévek után írt, alkotott, levéltárakban kutatott, csak keserves kísérlet volt, hogy visszataláljon hajdani önmagához, hogy tudós álmait, regényírói terveit megvalósítsa.” 

Bözödi „felszabadulás utáni” élettörténetéről mindössze ez olvasható a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent I. kötetében: „Az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) akadémiai kutató, ill. főkutató volt Marosvásárhelyen.” Hogy kik és miként „jutalmazták meg” ezzel az állással, arról is beszámol Sütő András.

Merthogy a lexikonok mifelénk olykor még Bözödinél is szófukarabbak. Máskor meg árulkodóan bőbeszédűek. A szóban forgó mű III. kötetének egyik Mbetűs címszavában például arra bukkanhatunk, hogy 1960-ban Nádország ostroma címmel napvilágot látott egy riportkötet. Bizonyára zengett tőle az ország, mint akkortájt a Beszterce völgye egy másik hasonló jellegű kiadványban, mert a román fordítása is azonnal megjelent.

A szerzőnek aligha jutott eszébe afféle abszurditás, hogy kérdéseivel a nádvágásban szakosított Bözödit „ostromolja”. Meg aztán rá se talált volna. Neki nem a román Gulág bugyraiba volt kiküldetése.