KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Réti Tamás

Privatizációs módszerek Kelet-Európában

A rendszerváltás idején született mondás szerint a privatizációnak "csak" három feltétele hiányzik Kelet-Európában: a valódi tulajdonos, a piaci ár és a fizetőképes vevő. Mindezek a hiányosságok valóban fennálltak, és alapvetően befolyásolták az eladási módszereket.

 

A kelet-európai privatizációs technikák kiválasztása során a kormányoknak különböző gazdaságpolitikai célokat kellett rangsorolniuk. A célok azonban ellentmondóak voltak, az egyik előnybe részesítése elkerülhetetlenül magával vonta a másik elhanyagolását. A kormányok a tulajdonosváltás folyamatától várták a vállalati hatékonyság javulását, a valódi tulajdonosok megteremtését, a költségvetés bevételeinek növekedését és az állampolgárok aktív részvételének biztosítását. A megoldandó kérdés nem pusztán az volt, hogy mit és mennyit privatizáljanak, hanem ugyanilyen fontossággal bírt a hogyan és a mikor is. Az államtalanítás módszereit illetően jelentősége volt a sebességnek, vagyis annak, hogy a tulajdonátalakulás gyorsan vagy lassabban történik, másrészt pedig el kellett dönteni, hogy a privatizáció központi irányítás mellett menjen végbe, vagy inkább decentralizált legyen. Hasonlóan fontos volt, hogy az eladások bevételt eredményezzenek; vagy inkább az ingyenes elosztáson legyen a hangsúly?

 

Ha a közép- és nagyvállalatok privatizációja során a kormányok a készpénzes bevétel megszerzése mellett döntöttek, akkor elsősorban a külső befektetőnek történő eladást részesítették előnyben. A vásárló lehetett külföldi vagy belföldi, egyéni vagy intézményes befektető. Ennek a módszernek az előnyére lehetett írni, hogy a készpénzes eladás árbevételt eredményezett, a vevő kockázatot vállalt, és a tranzakció eredményeként tényleges tulajdonos keletkezett, aki a vállalat számára új tudást, ismereteket, technológiát, üzleti kapcsolatokat hozott. A külső befektetőnek történő eladás hátránya volt viszont, hogy a folyamat lassú, hiszen a kormányzatnak az egyes vállalatokat elő kellett készítenie az eladásra, és főképpen meg kellett találnia a vevőt. Komoly gondot okozott a tőkepiac fejletlensége miatt a vállalati vagyon értékelése, valamint a környezeti károk és a vállalati adósságok kezelése. Megakadályozhatta az eladást, ha a kormány magas minimumárat szabott, és ha mindenáron ragaszkodott hozzá. Ha az eladás külföldi befektetőnek történt, politikai feszültség támadhatott, a kormányokat sokszor bírálat érte a "családi ezüst" eladása miatt. Gyakran a legjobb piacképes cégek eladása esetében indult be a támadás, amit a korlátozott tőkeerejű hazai befektetők vagy éppen ezen vállalatok menedzserei vezettek.

 

A külső befektetők számára történő értékesítéssel szemben egyes kormányok előnyben részesítették a vállalatvezetés és dolgozók részére való eladást. A vezetői-dolgozói kivásárlást viszonylag könnyebb volt végrehajtani, a folyamat gyorsabb volt, mint a külső befektetőknek történő eladás. Első látásra ez a módszer is árbevételt eredményezett, valójában azonban a bevételnek csak csekély része készpénzfizetés, az ár nagyobb részét kedvezményes kölcsönnel egyenlítették ki, sok esetben pedig a fizetésnél felhasználták az ingyen szétosztott vagyonjegyeket. A vezetői-dolgozói kivásárlás valójában menedzsertulajdonlást jelentett, a vezetők egy része kedvezményes áron, olcsó hitel felhasználásával jutott tulajdonhoz. A dolgozók a részvényvásárlásnál azt hihették, hogy tulajdonosként munkavállalói pozíciójukat megerősíthetik, a vállalatvezetőknek pedig ideiglenesen szükségük volt arra, hogy beosztottjaik is részvényeket jegyezzenek. A vezetői-dolgozói kivásárlás a kormányok számára politikailag hasznos lehetett, hiszen maguk mellé állították a befolyásos menedzser elitet, illetve az őket támogató állami bürokráciát. A módszer negatívuma viszont, hogy a vállalat számára nem hozott közvetlenül megújulást, hiszen nincs új tőke, technológia, és a vállalati szerkezet megmerevedett. Az ilyenfajta tulajdonosváltás kockázata akkor magas, ha a cég eladósodott, és radikális átalakításra szorul. A privatizáció kezdetben elijesztheti a külső befektetőket, később azonban a külső tőkebevonás elkerülhetetlenné válhat.

 

A vállalatvezetők, illetve az államapparátus egyes képviselőinek tulajdonossá válásához vezetett az úgynevezett spontán vagy nómenklatúra privatizáció is. A rendszerváltást közvetlenül megelőzően vagy azt követően az egyes kormányok elvesztették képességeiket a vállalati vagyon ellenőrzésére, az állami vagyon és jövedelem jelentős része magántulajdonba került. A vállalatvezetők kihasználták kedvező pozíciójukat, magánvállalatokat hoztak létre, amelyekhez sokszor igen kedvező áron, államilag támogatott kölcsön segítségével átirányították az állami vagyont. Az állam meggyengült tulajdonosi helyzetét a vállalatvezetők egy része a politikai elit bizonyos csoportjaival összejátszva a saját előnyére használta ki.

 

A gyorsaság és a társadalmi igazságosság érdekében vezették be a kuponos (vonches) privatizációt, amely során nagyszámú vállalat részvényeinek egy része került ingyenesen az állampolgárok tulajdonába. A kormányok a kuponos privatizáció révén radikálisan szakítani akartak a múlttal, és egyúttal próbálták kielégíteni azt a tömegigényt, hogy a társadalmi tulajdon ne gyanúsan meggazdagodott kevesekhez jusson, hanem mindenkit állampolgári jogon megillessen. Az ingyenes kuponok részvénnyé történő átalakítása azonban pénzügyi intézmények, elsősorban beruházási alapok közvetítését igényelte, amelyek az eredetileg szétszórtnak tervezett tulajdont koncentrálták, és ezzel jelentős vagyoni hatalom alakult ki. A kuponos privatizáció nem jelentett bevételt a kormányoknak és tőkejuttatást a vállalatoknak, a tulajdonosi szerkezetben pedig nem hozott létre olyan változást, ami erős tulajdonosi érdekeltséget teremtett volna.

 

A privatizáció négy modelljének alkalmazását számos tényező határozta meg, ezek között fontos megemlíteni az egyes átmeneti gazdaságok gazdasági örökségét, a külföldi és a belföldi eladósodottság mértékét, a gazdasági egyensúlyhiány nagyságát, a rendszerváltás társadalmi támogatottságának fokát, a külföldi tőkével szembeni kormányzati és társadalmi megítélést és a hazai megtakarítások mértékét. A külső befektetőknek történő eladások nagyobb súlyt kaptak az észt, lengyel, keletnémet és magyar esetekben. A vezetői-dolgozói kivásárlás különösen ott volt erős, ahol a kormányzati hatalom gyengébb, a munkavállalók jobban szervezettek és a menedzserek pozíciói erősek voltak. Ez nyilvánult meg a lengyel, orosz és a szlovén esetekben. A kivásárlás sokszor egybemosódott a kuponos, ingyenes privatizációval, amikor a menedzserek és a dolgozók saját vállalatukban szereztek közvetlenül tulajdonjogot. Különösen elterjedt fajtája volt ez a tulajdonosváltásnak a balkáni országokban, ahol a hatalmon levő kormánypárt úgy teremtett klientúrát, hogy a politikailag lojális vállalatvezetőket tulajdonosi pozícióba emelte. Hasonló fejlemények történtek Szlovákiában is. Az ingyenes, kuponos privatizáció először Csehszlovákiában indult meg, majd nagyon gyorsan szétterjedt a fejletlenebb államapparátussal rendelkező, a külföldi tőkétől elzártabb országokban is. Csehországban a tőkefelhalmozás gyengesége miatt megjelenő beruházási alapok a régi rendszer lényeges működési zavarainak konzerválásához vezettek. A vonchesprivatizáció ellenére az állam maradt a fő tulajdonos a fontosabb bankokban, amelyek a legnagyobb beruházási alapokat hozták létre. A beruházási alapok portfóliójába 200—500 vállalat tartozik, ami gyakran több, mint az ágazati minisztériumok idején. A választott privatizációs stratégia eredménye az elhalasztott vállalati átalakulás, a kapun belüli munkanélküliség és a súlyos kereskedelmi mérleghiány. A kuponos privatizáció a tulajdonátalakulásban csak az első lépcsőnek tekinthető. A tőkepiac megreformálása, a bankuralom korlátozása, végső soron a bankok privatizációja a vállalatok átalakításának szükséges feltétele. Lengyelországban a tömeges privatizáció egy sajátos formája érvényesült, amikor a kormány 15 nemzeti beruházási alapot hozott létre, és több mint 500 vállalatot adott a tulajdonukba. Az állampolgárok alacsony áron részvényekhez jutottak az alapokban, amelyek a vagyonkezelésre magáncégeket bíztak meg. Az új kormányban a Szolidaritás az állami tulajdon széles körű, a választópolgárok közötti elosztása mellett foglalt állást, a liberális Szabadság Unió pedig a vállalatirányítás hatékonyságát tekinti elsődlegesnek, és a privatizációs bevételek növelését szorgalmazza. Az új kormányprogram a vezetői-dolgozói kivásárlás megállítását és a stratégiai befektetőknek történő eladások felgyorsítását tartalmazza. Bulgáriában és Romániában a tömeges privatizáció többszöri kísérletre is sikertelennek bizonyult, mivel a kormányok egymásnak ellentmondó célokat próbáltak egyidejűleg megvalósítani, illetve az egyes hatalmon levő pártok között hiányzott az összhang a privatizáció keresztülvitelére. A társadalmi igazságosság és a bevételorientáltság közti konfliktus, úgy látszik, az elmúlt egy-két évben az utóbbi javára dől el. Erről tanúskodnak a külföldi befektetőknek történt nagyvállalati eladások. A befektetési kínálat mennyiségben ugyan nagy, de minőségben elmarad az igényektől. Romániában 1997 során az állami vagyonalap 2700 vállalat eladását hirdette meg, ténylegesen mintegy 1200-at adtak el, nagyrészt kis- és középvállalatokat. A privatizáció sajátos formája alakult ki Oroszországban, ahol is a vállalati adósságokat részvényre cserélték, ennek során nagy ipari-pénzügyi csoportok folytattak egymással harcot a tulajdon megszerzéséért elsősorban a nyersanyagkitermelésben.

 

A kelet-európai országok privatizációja az ellentmondó célok következtében lényegesen nehezebb feladatnak bizonyult, mint ahogyan azt az átmenet kezdetén a kormánypártok programjaikban megfogalmazták. Szinte mindegyik országban a különböző privatizációs modellek egyszerre érvényesülnek, de a nagyvállalatok és bankok esetében az állami tulajdon még mindig jelentősnek mondható. A választott privatizáció technikája jelentősen meghatározza a vállalati reform mélységét, és olyan szervezeti változásokat indít el, amelyek az átmenet gyorsaságát és költségeit befolyásolják. A privatizáció módszerei első látásra csupán technikai jellegűnek tűnnek, valójában azonban egész társadalmak értékítéletét és gondolkodását fejezhetik ki a rendszerváltással kapcsolatban.

 

A magánszektor aránya a GDP előállításában (százalék)

 

1997 közepén, illetve a gazdaság átalakítására adott

 

— 1-től 5-ig terjedő — osztályzatok*

 

 

 

 

Vállalatok

Piaci és kereskedelmi viszonyok

Pénzügyek

 

Ország

A magánszektor aránya

nagyprivatizáció

kisprivatizáció

állami vállalatok átalakítása

árfelszabadítás

import és devizaszabályozás

versenyszabályo zás

bankreform és kamatpolitika

értékpapírpiac

 

Bulgária

50

3

3

2

3

4

2

3

2

 

Csehország

75

4

5

3

3

5

3

3

3

 

Észtország

70

4

5

3

3

4

3

3

3

 

Horvátország

55

3

5

3

3

4

2

3

2

 

Lengyelország

65

3

5

3

3

5

3

3

3

 

Lettország

60

3

4

3

3

4

3

3

2

 

Litvánia

70

3

4

3

3

4

2

3

2

 

Magyarország

75

4

5

3

3

5

3

4

3

 

Oroszország

70

3

4

2

3

4

2

2

3

 

Románia

60

3

3

2

3

4

2

3

2

 

Szlovákia

75

4

5

3

3

4

3

3

2

 

Szlovénia

50

3

5

3

3

4

2

3

3

 

Ukrajna

50

2

3

2

3

3

2

2

2

 

 

Forrás: Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD)

 

A nagyvállalatok privatizációjának módszerei és várható hatásai

 

Módszer/cél

Jobb vállalatirányítás

Gyorsaság és kivitelezhetőség

Tőkéhez és szaktudáshoz juttatás

Több kormányzati bevétel

Nagyobb társadalmi igazságosság

 

Eladás külső befektetőnek

+

-

-

-

-

 

Vezetői-dolgozói kivásárlás

-

+

-

-

-

 

Kuponos privatizáció

?

+

?

-

+

 

Spontán privatizáció

?

?

-

-

-

 

 

Jelmagyarázat: a módszer + segíti, - nem segíti a cél elérését, ? a kapcsolat kérdéses.

 

Forrás: From Plan to Market. World Development Report 1996. (Világbank-kiadvány)