KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Hankiss Elemér

Proletár reneszánsz (I.)

Az európai civilizáció egy újabb korszaka?

Válság és megújulás

 

Ma már aligha lehet kétséges, hogy ez emberi világ gyökeres változáson megy át napjainkban. Egyre többen beszélnek "korszakváltásról", és egymásután születnek a művek s elméletek, amelyek próbálják meghatározni és értelmezni e változás mibenlétét, irányát, lényegét.

 

Vannak, akik az ipari korszakból a posztindusztriális korszakba való átmenetként értelmezik a változásokat.1 Mások a modern és posztmodern korszakot,2 az ideológiák korszakát és az ideologiátlanság korszakát állítják szembe egymással.3 Vagy arról értekeznek, hogy a nemzetállamok, osztályok és birodalmak közötti konfliktusok után most a "civilizációk összeütközésének" korszaka következik el.4 Vannak, akik a korábbi világbirodalmak sorsára hivatkozva az amerikai birodalom és a Pax Americana közelgő összeomlását jósolják,5 mások csak azt fejtegetik, hogy a világ gazdasági és hatalmi centruma eltolódik az atlanti térségből a csendes-óceáni térségbe, s ez alakít majd át gyökeresen mindent. A globalizációs hipotézisek is alapvető változásokat ígérnek.

 

Viszonylag kevesebb szó esik civilizációnk gyökeres átalakulásáról. A korai nagy próféciák után, amelyek a nyugati civilizáció hanyatlását vagy akár pusztulását jósolták (Nietzsche, Spengler, Danilevsky) a huszadik században egymást követték a nyugati civilizáció válságáról szóló írások. Jaspers, Benda, Ortega y Gasset indították el a sort, Sorokin, Toynbee, Voegelin, Elias és mások folytatták, és ma már a képes heti magazinok is rendszeresen cikkeznek a világraszóló "morális válságról", a hagyományos értékek romlásáról, identitásválságról, a fenyegető anarchiáról. Arról nem is szólva, hogy a világ pusztulásának, az emberi élet értelmetlenségének, civilizációnk felbomlásának élményét ma már nem a néhány százezer színházlátogatóhoz szóló abszurd drámák, hanem a százmilliókat izgató és zaklató kataklizmafilmek, Blade runner típusú horrorfilmek és tévésorozatok sugározzák.

 

Sok példa van a történelemben arra, hogy civilizációk válságba kerülnek, a válságból kilábolnak, átalakulnak, vagy végleg hanyatlásnak indulnak. Vonatkozik ez az úgynevezett nyugati, judeo-keresztény, európai civilizációra is. Története az állandó változások, válságok és megújulások története. A 7—8—9. században a feudális rend kialakulása, a 15—16. században a reneszánsz és a reformáció kibontakozása, a 18—19. században az ipari társadalom kiépülése jelzi e nagy változásokat és egy-egy új korszak kezdetét. Föltételezhető azonban — és ezt a hipotézist fejti ki e tanulmány —, hogy a reneszánsz, a reformáció és az ipari forradalom egy jóval nagyobb horderejű átalakulás részei, alkotóelemei voltak. Ez pedig a hagyományos európai civilizáció, a "nagy hagyomány" átalakulása következtében legalábbis számos lényeges alkotóelemét tekintve gyökeresen más civilizációvá válik.

 

Valószínűnek látszik, hogy civilizációnknak az az átalakulása, amely a 15. században indult el, most, napjainkban teljesedik ki. Hatása most robban bele, minden eddiginél nagyobb erővel, az életünkbe. Van ugyanis egy furcsa, disszonáns egybecsengés a 15—16. századi reneszánsz és a késő huszadik száza- di civilizáció között. Ez az egybecsengés olyan erős, hogy indokolttá teszi a következő hipotézis fölállítását.

 

A hagyományos európai civilizáció válságára a 15—16. században két nagy, a civilizációt megújító, új fejlődési pályára állító szellemiség és mozgalom bontakozott ki. A reneszánsz és a reformáció. E kettő nemcsak a nagy hagyománnyal, hanem egymással is szemben állt, küzdött, de közben bonyolult módon össze is fonódott. Mindkettő jelen volt és meghatározó szerepet játszott a következő évszázadokban. A reneszánsz megfogalmazott és — kis körben — egyszeriben érvényre is juttatott egy új világfelfogást, életszemléletet, életprogramot. Ez a reneszánsz szellemiség fontos áramlatként mindvégig jelen volt a következő évszázadokban, és jelentős szerepet játszott az életszemlélet, a gondolkodásmód, az emberi magatartásformák alakításában. De csak a huszadik század második felében vált — egy sajátos mutációja — a nyugati társadalmak életében, életszemléletének, magatartásformáinak domináns meghatározójává.

 

A reformáció annak idején a hagyományos európai kultúra ugyanazon válságából keresett kiutat, s valahol a mélyben sok minden összekötötte a reneszánsszal (például az emberi autonómia, az emberi személyiség fontosságának a hangsúlyozása). De más úton indult el. Nem a kevesekhez, hanem a sokakhoz, a társadalom széles rétegeihez szólt. Évszázadokon át meghatározó szerepet játszott, s csak a közelmúltban, a huszadik század második felében adta át a vezetést a reneszánsz szellemiségnek, illetve e szellemiség egy sajátos, kései változatának.

 

Más szóval: a hagyományos európai civilizációt majdan felváltó új civilizáció vagy civilizációs korszak körvonalai már a 14—15. században kezdtek kirajzolódni, majd a reneszánszban egy nem előzmények nélküli, de gyökeresen új világkép, világértelmezés, erkölcs, magatartásrendszer, érzelemvilág fogalmazódott meg.6 De akkor még csupán a nagyon gazdag kevesek köreiben hódított, hódíthatott, és csak négy-ötszáz év múlva, az elmúlt ötven évben árasztotta el a világot, és lett közkinccsé, a tömegek civilizációjává.7 Mert az általa megfogalmazott életideál megvalósításához akkor, a 15—16. században még nem voltak meg az anyagi és társadalmi feltételek. Csak nagyon kevesen tudták finanszírozni maguknak a reneszánsz életstílust, és e privilégiumukat ráadásul még társadalmi, politikai és kulturális normák sokasága védte a társadalom többségével szemben. Az elmúlt néhány évtizedben bontakozott, bontakozhatott csak ki az, amit — talán tiszteletlenül, de minden rosszindulat nélkül — "proletár reneszánsznak" nevezek. Egy olyan kor, amelyben a reneszánsz eszméi és magatartásformái gesunkenes Kulturgut-ként, lesüllyedt kultúrkinccsé, általános normává váltak, és immár meghatározzák a társadalom szinte minden tagjának eszme- és vágyvilágát, magatartásformáit, életstratégiáját.8

 

A többség számára a — Max Weber értelmezésében vett — protestantizmus és a vele összefonódó kapitalizálódás nyitotta meg azt az utat, amely négy évszázad elmúltával napjainkban elvezetett oda, már ami a világértelmezést, élet-és magatartásmodellt illeti, ahova annak idején a kevesek, a Mediciek, Sforzák és Gyula pápák, a főúri és főpapi udvarok boldog (és boldogtalan) lakói már a 15—16. században eljutottak.

 

A proletár reneszánsz

 

Óvatosan kell bánnunk ezzel a fogalommal és ezzel a 15—16. századi reneszánsz és a késő huszadik századi szellemiség között feltételezhetően meglévő analógiával. A hasonlóságok szembeötlőek, de lehet, hogy csak látszólagosak, vagy csak a felületet érintik. A téves azonosítások veszélye nagy. Ha azonban kiderül, hogy tényleges és lényegi a hasonlóság, akkor nagyon is oda kell figyelnünk rá.

 

Lássuk először a nagyon is felületes, triviális hasonlóságokat.

 

Sokan felfigyeltek már arra, hogy manapság emberek milliói és százmilliói élnek úgy, mint annak idején csak a nagyon gazdag kevesek éltek, élhettek. A reneszánszban például csak a kiváltságosak, a nemesurak, magas rangú papok jártak hintón vagy lóháton. A polgárok többségének és a parasztoknak legfeljebb szekérre tellett, de többnyire gyalog jártak. Ma az emberek többsége olyan hintóban ül, amelyet a reneszánsz leggazdagabb és leghatalmasabb urai is megirigyelnének. Úgy hívják ezt a hintót, hogy automobil. De a hajdani emlékét azért az még őrzi, hogy a karosszériát karosszériának hívják, a hintót meg annak idején "carosse"-nak nevezték. Ma van Volkswagen. A reneszánszban nem volt Volkspferd vagy Volkscarosse.

 

Emlegetni szokás azt is, hogy folyó vizes, meleg vizes fürdőszobája a 15—16. században még a leggazdagabbak közül is csak nagyon keveseknek volt, és egész szolgahadra volt szükség működtetésükhöz. Száz évvel később, XIV. Lajos Napkirály lehetett ugyan, de fürdőkabinetjéért nem szívesen adnák cserébe a maguk hideg-meleg vizes, etage-fűtéses fürdőszobáját egy kispesti vagy jászberényi családi ház lakói (hacsak azért nem, mert az előbbi márványlap borította mosdóját és aranyfogantyús billikomaiért Mercedesre cserélhetnék köhögős Wartburgjukat).

 

A reneszánszban csak arisztokraták és főpapok hordtak finom kelmékből, gyolcsvászonból, selyemből, bársonyból készült, színestarka ruhákat. Csak ők tudták megvenni, és sok helyen csak nekik volt joguk viselni ezeket a méregdrága, színes-díszes ruhákat. A köznép jobbára csak darócból, lenvászonból, esetleg posztóból készült szürke, fekete vagy fehér gúnyában, ruhában járt. Ma ezzel szemben a szegényke kamaszlány is selyemben, trikóban, finom vászonban, tarka színekben járhat és jár. Ruhatárát megrökönyödve, de azért ámulva-bámulva s nem minden irigység nélkül nézegetné Medici Katalin, Stuart Mária vagy Mátyás király Beatrixe.

 

Ha unatkoztak, csak a királyoknak, hercegeknek és főpapoknak állt a rendelkezésére lantos, mesemondó, udvari bohóc, pojáca. Ma, gombnyomásra, bármelyikünk elé odasereglik, a tévé képernyőjén, a hajdaninál százszorta tarkább és előkelőbb komédiáscsapat. Hatalmasabb s kíméletlenebb zsarnokok vagyunk, mint a leggőgösebb reneszánsz urak voltak: nemtetszésünk első pillanatában menesztjük, kivégezzük, a semmibe száműzzük őket.

 

A zene is ritka csemege, királyi, főúri és főpapi udvarok és patrícius-ház- tartások kiváltsága volt. Csak őket kísérték el mindenhova hivatásos zenészeik, csak ők ebédeltek s vacsoráztak úgy, hogy a háttérben zene cincogott. Az egyszerű ember nem engedhette meg magának ezt a luxust (legfeljebb csak ünnepnapokon táncolt egy szál dudás vagy a helybeli malacbanda zenéjére). Ma már a legszegényebbeknek is a zsebéből szólhat Beethoven Kilencedik szimfóniája, és gombnyomásra rendelkezésére áll a világ valamennyi zenésze, zenekara, sztárja.

 

Mindez persze csak a felszín. A hasonlóság sokkal mélyebb s lényegibb e két korszak között. Ami akkor, a 15—16. században a gazdag keveseket állította szembe a hagyományos európai civilizációval, a "Nagy Tradícióval", az ma világszerte emberek százmillióit s milliárdjait állítja szembe vele. Ami a 15—16. században elkezdődött, az napjainkban teljesedik ki.

 

Hogy e kontraszt a hagyományos európai civilizáció és a most kialakuló globális civilizáció között élesen kirajzolódjék, egy pillanatra kiiktatom a képből az átmenet négy évszázadát, és a hagyományos civilizációt közvetlenül szembeállítom a késő huszadik századi civilizációval. Igaz ugyan, hogy a közbülső négy évszázadban fokozatosan alakultak ki azok a feltételek, amelyek a huszadik század második felében lehetővé teszik a reneszánsz tömegkultúra, a proletár reneszánsz kirobbanását. És igaz az is, hogy a reneszánsz eszmék térhódítása, tömegkultúrává válása és torzulása különböző utakon és módokon a közbülső négy évszázadban is folyt. De az igazi nagy ugrás, civilizációs robbanás csak az elmúlt néhány évtizedben következett be. A két korszak, a hagyományos és a késő huszadik századi civilizáció éles szembeállítása így bizonyos fokig indokolt.

 

Az alábbi táblán fogalmak szembeállításával próbálom jelezni, leírni ezt a történelmi jelentőségű, drámai civilizációs váltást. A bal oldali oszlopban lévő fogalmak a hagyományos európai civilizáció, a jobb oldali oszlopban lévők a késő huszadik századi civilizáció alapértékei, céljai, magatartásformái, eszméi. A két oszlop fogalmai élesen szemben állnak egymással, gyakran pontosan egymás ellentétei. Radikális, sok esetben 180 fokos változásra utalnak.10

 

A NAGY ÁTALAKULÁS

Célok, értékek, magatartásformák

HAGYOMÁNYOS

ÚJ

 

Megélhetés

Önmegvalósítás

 

Szeresd felebarátodat!

Szeresd önmagadat!

 

Az élet célja: üdvözülés

Az élet kiteljesítése

 

Kötelességek

Jogok

 

Munka

Szabad idő, szórakozás

 

Aszkézis

Hedonizmus

 

Szegénység

Gazdagság

 

Az emberi szenvedés és halál elfogadása

Elutasítása, botránykő, tiltakozás ellene

 

Önmegtartóztatás11

A vágyak azonnali kielégítése

 

Az aspirációk kordában tartása

Aspirációs robbanás

 

A bűntudatra épülő kultúra

Az ártatlanság mítosza

 

Transzcendencia

Immanencia. "Isten halála utáni" emberlét

 

Örökkévalóság

Mulandóság

 

Az erkölcsi értékek nyilvánvalóak

Az erkölcsi értékek kérdésesek

 

Az erkölcsi értékek alapja: adva van

hiányzik

 

Anyagi bizonytalanság és metafizikai bizonyosság

Anyagi biztonság és metafizikai bizonytalanság

 

Hierarchia

Anarchia

 

Engedelmesség

Autonómia

 

Fogadd el azt a helyet és sorsot, amely kiszabatott neked.

Lázadj! Hódítsd meg a világot! Versenyezz! Győzz!

 

Türelem

Türelmetlenség, dinamizmus

 

Stabilitás, folytonosság

Változás, változás-sokk

 

A hagyomány az igazi érték

Az újdonság az igazi érték

 

Az ember a világmindenség közepe; az emberért van a világmindenség.

????

 

Morális univerzumban élünk.

????

 

Racionális világmindenségben élünk.

????

 

Az emberi életnek van célja és értelme.

????

 

 

Ez a táblázat, úgy vélem, magáért beszél. Két gyökeresen más kultúra áll itt egymással szemben.

 

A hagyományos kultúrában a megélhetés kényszere és állandó erőfeszítése töltötte ki az életet, szinte semmi másra nem hagyott időt és energiát, döntő mértékben meghatározva az ember életét, életmódját, magatartását, vágyait, világlátását. Az egész civilizáció erre a megélhetésért folytatandó küzdelemre szocializálta tagjait, ezt szolgálta a kor erkölcse, ezt tanította a család, az egyház, az iskola. Aszkézisra, a vágyak megzabolázására, munkára, kötelességeink teljesítésére ösztönözte, kényszeríttette az embert.

 

Ma ezzel szemben nem a puszta megélhetés a lehetőség és a parancs, hanem a "Valósítsd meg önmagad" programja. A hajdani alapparanccsal, az önmegtartóztatás parancsával szemben a vágyak (és ösztönök) szabad kiélésének, mindenféle elfojtás és önkorlátozás elvetésének, önnön lehetőségeink és jogaink érvényesítésének, az élet élvezetének programját harsogja az egész civilizáció. Százmilliók vagy akár milliárdok igyekeznek manapság lázasan kiteljesíteni önmagukat, a popzene és az aerobic, a farmernadrágok és parfümök, a futball- meccsek és a televíziós szappanoperák s kalandfilmek segítségével. Lázasan folyik a teljességnek a keresése. Mert a mai ember már nem a túlvilágon, hanem ezen a világon, ebben a rövid életében akarja megtalálni önmagát és a teljességet.

 

A hagyományos kultúrában és a benne élő emberek mindennapjaiban és lelki életében központi szerepet játszott a bűn—bűntudat—vezeklés—megváltás mechanizmusa.12 A mai fogyasztói kultúra ezzel szemben az ember édenkerti ártatlanságát zengi, sugározza; nincs benne helye a bűnnek és bűntudatnak, mint erkölcsi és pszichikai szabályozó elvnek. A bűnt betegségnek, torzulásnak, a bűntudatot neurózisnak tartja. "Furdal a lelkiismeretem azért, mert furdal a lelkiismeretem" — visszhangozza az amerikaiak millióinak dilemmáját Zizzy, a vicclapfigura.13

 

A hagyományos társadalom hierarchikus rendben, az engedelmesség, a türelem, a fogadd-el-azt-ami-osztályrészedül-adatott jegyében élt. Ma, ezzel szemben, csaknem minden ennek az ellenkezőjére ösztönzi az embert. Arra, hogy ne fogadja el azt a helyet, amelybe beleszületett, törjön ki az adott keretek közül, vállalja a versenyt, törjön magasra, győzzön le mindenkit és minden akadályt. A hagyományos társadalomban a hagyomány volt az igazi érték, ma az újdonság az.

 

Legalább ilyen fontos az, hogy kétezer éven át abban a hitben éltünk, arról igyekeztünk folyton-folyvást meggyőzni magunkat, hogy a világ közepén vagyunk, sőt talán mi vagyunk a világmindenség közepe; körülöttünk forog, miértünk van a világ. Ez a hit évszázadokkal túlélte Kopernikusz, Kepler és Newton felfedezéseit. De azért közben, lassan, erősödtek a kételyek, s ma már a mindennapi tudat elbizonytalanodott. Nem tudjuk, hogy végül is hol vagyunk, mi a szerepünk a világmindenségben; hogy kitüntetett helyünk van-e, vagy egy kozmikus mértékkel mérve jelentéktelen és végtelenül kicsi bolygón kapaszkodunk, céltalanul sodródva a semmiben.

 

Kétezer éven át abban is hittünk, hogy "morális univerzumban" élünk; olyan világmindenségben, amelyet erkölcsi princípium vagy erő igazgat; amelyben egy "láthatatlan kéz" igazságot tesz, megjutalmazza az erényeseket, és megbünteti a gonoszokat. Ma már, a világháborúk és polgárháborúk, haláltáborok és genocídiumok századából kilábolva, egyre nehezebb hinni a világmindenség erkölcsi lényegében. És egyre többekben elhatalmasodik az a meggyőződés, hogy értelmetlen, abszurd világban élünk, olyan világban, amely teljességgel közömbös a jóval és rosszal, illetve az emberi szenvedéssel és vágyakkal szemben.

 

A hagyományos kultúra egyik legnagyobb teljesítménye volt az, hogy képes volt értelemmel feltölteni az emberek életét. Képes volt abban a hitben és bizonyosságban tartani az embereket, hogy az emberi életnek — minden baj és szenvedés ellenére — célja s értelme van. Az új, a huszadik század végén kibontakozó civilizáció erre már (vagy még) nem képes. Az élet céltalanságának, értelmetlenségének élményét egyre szélesebb társadalmi rétegek élik át. A melankólia, a "spleen", az élet értelmetlenségének a fájdalma annak idején az Essex grófok, a Sir Walter Raleigh-k és a Hamlet királyfik keserű privilégiuma volt. Ma százezreket és milliókat kínoz. Korunk egyik legelterjedtebb járványos betegsége a depresszió.

 

(Folytatjuk)

 

JEGYZETEK

 

1. Bell, Daniel: Coming of Post-Industrial Society: A Venture in Social Forecasting. Basic Books. New York, 1976.

 

2. Inglehart, Ronald: Modernization and Postmodernization. Cultural, Economic and Political Change in 43 Societies. Princeton University Press. Princeton, 1997.

 

3. Fukuyama, Francis: The End of History and the Last Man. The Free Press. New York, 1992. — Bell, Daniel: The End of Ideology. Harvard University Press. Cambridge, Mss. 1988. — A világfejlődés diadalmas végét már sok győztes uralkodó csoport, osztály, birodalom bejelentette. Le Goff írja: "Guizot azt hiszi majd a burzsoázia politikai győzelmekor, hogy elérkezett a történelem végpontjára." Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Magvető. Bp., 1979, 20. A francia eredeti: Les intellectuels au Moyen Age. Seuil. Paris, 1957. Mintha csak Fukuyamát hallanánk.

 

4. Huntington, Samuel: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. Norton. New York, 1997.

 

5. Kennedy, Paul: The Rise and Fall of the Great Powers: Economic Change and Military Conflict from 1500 to 2000. Random House. New York, 1987.

 

6. A változások gyökerei természetesen jóval messzebbre nyúlnak vissza. A reneszánsz szellemiség és életérzés bizonyos elemei például megtalálhatók már a 8—9. századi "Karoling reneszánszban", felbukkannak a lovagi kultúrában, a trubadúrlírában, a 12. századi városi "előreneszánszban", a görög auktorokat felfedező, buzgón fordító, ámulattal olvasó kis tudós körökben, a goliard közösségekben és vágáns irodalomban, a Roman de la Rose típusú udvari irodalomban, és ez az életérzés búvópatakként továbbcsörgedezik majd egészen addig, míg a 15—16. századi reneszánszban diadalmasan a felszínre nem tör. Lásd például Paré G., A. Brunet et P. Tremblay: La renaissance du XIIe siecle. Les Écoles et l'enseignement. Paris, 1953.

 

7. Le Goff a Karoling reneszánszot összeveti a 15—16. századival: "Ez a reneszánsz tehát csak egy elenyésző számú, zárt elit számára reneszánsz..." A társadalmi elterjedés mértékében még sokszorta nagyobb a különbség a 15—16. századi reneszánsz és a késő huszadik századi "proletár reneszánsz" között.

 

8. A társadalom felső rétegeiben megfogalmazódó új eszmék, értékek, magatartásformák többnyire nagy, évtizedes, s időnként évszázados késéssel szivárognak le a társadalom "alsóbb" rétegeibe. Braudel és mások írnak arról, hogy a mindennapi lét szintjén lassabbak a változások, és más folyamatok zajlanak, mint a közélet szintjén. Franciaországban, a társadalom alsóbb rétegeiben s bizonyos vidékeken még a 19. század második felében is tovább éltek a középkori vagy akár korábbi életforma s hitvilág elemei.

 

9. A maga módján a protestantizmus is az önmegvalósítás új eszme- és eszközrendszere, ideológiája volt, akárcsak a reneszánsz. Az egyén, az emberi személyiség kitört a "nagy tradíció" eszmei és társadalmi korlátai közül, és volt bátorsága egyedül szembenézni Istenével. Ez a találkozás óriási öntudattal és egyben óriási bűntudattal, az ember önnön esendőségének s bűnösségének kínzó tudatával járt együtt. Szó sem lehetett boldog kiteljesedésről és azonnali diadalmas "önmegvalósításról", mint a reneszánsz udvarokban. Isten katonájaként előbb meg kellett hódítani a Földet, s ehhez a korábbinál még szigorúbbra kellett húzni a hagyományos morál kötelékeit, az önmegtartóztatás, az önfegyelem, az aszkézis, a szolgálat, az önfeláldozás normarendszerét. Csak évszázadok múlva, a huszadik században jött el annak az ideje, most már nem a kevesek, hanem a sokak számára, hogy munkájuk gyümölcsét gondtalanul és lelkiismeretfurdalás nélkül élvezzék. Hogy a "proletár reneszánsz" korában immár reneszánsz módon valósítsák meg önmagukat.

 

10. Hasonlóképpen állítják szembe a modern és a posztmodern korszakot a következő művek: Harvey, David: The Condition of Postmodernity. An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Blackwell. Oxford, 1990. — Hassan, Ihab: The Postmodern Turn. Essays in Postmodern Theory and Culture. Ohio State University Press. Columbus, 1987. — Petőfi Sándor János: "Non scholae sed vitae..." Vigilia. 1976. 6. 409—417.

 

11. Ezt az alapvető magatartásparancsot az újkori protestantizmus is átvette, Max Weber szerint még fel is erősítette. A modern szóhasználatban az önmegtartóztatás megfelelője: "a vágyak késleltetett kielégítése".

 

12. Szent Bernát (12. század) drámai erővel foglalja össze ezt a világ- és emberképet: "Bűnben születtünk, bűnösök vagyunk, és bűnösöket hozunk a világra. [...] Világra jövetelünktől kezdve sérültek vagyunk, és azok is maradunk, amíg csak benne élünk, amíg csak el nem hagyjuk; talpunktól egészen a fejünk búbjáig semmi sincs, ami egészséges lenne bennünk." A reneszánsz gondolkodóinak és művészeinek a többsége ennek az ellenkezőjét vallja majd, és a 20. század második felének fogyasztói kultúrája sok száz decibellel ennek az ellenkezőjét harsogja majd.

 

13. Wechsler, Harlan J.: What's So Bad About Guilt? Simon and Schuster. New York, 1990.