KorunkÁprlilis 1998
 Áprlilis 1998
Határok között — határok fölött


  Előszó
  

  Határológiai kistrakta
  Lászlóffy Aladár

  Versek
  Ken Smith

  Balkáni történetek
  Tordai Zádor

  Franciák, németek — ideológiák
  Louis Dumont

  "Gézengúz nép valátok kezdet óta..."
  Alexandru Vaida Voevod

  Egy láda maszkószki
  Zelei Miklós

  Proletár reneszánsz (I.)
  Hankiss Elemér

  A
  Bárány-Horváth Attila

  Irodalmi/nem irodalmi
  Adrian Marino

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  Miért gyilkolt Édes Anna?
  Lengyel András


Toll
  Határkaland
  Kántor Lajos

  Könyvek művésze
  Czellár Judit

  Da capo al fine
  Szabó Géza


Műhely/Atelier
  Párbeszéd a párbeszédről és egy egyszerű "számról", a 22-ről
  Gabriela Adameşteanu


Világablak
  Privatizációs módszerek Kelet-Európában
  Réti Tamás


Mű és világa
  Helyszíni tudósítás a törvény kapujából
  Szilágyi Júlia


Téka
  Az első és a többi média
  Kelemen-Schittenhelm Attila

  Életkép a múltból
  László Noémi


Talló
  Illúziótlan művészet?
  

  Vonalak, számok, kövek
  

  Szilágysági Limes
  

  Olaszok Isztriában
  

  Új határok
  

Adrian Marino

Irodalmi/nem irodalmi

A Biografia ideii de literatură (Az irodalom eszméjének élettörténete) méreteit, szemléletét, rendszerességét tekintve impozáns feldolgozása az irodalomra vonatkozó meghatározások történelmi változatainak. Eddig négy kötete látott napvilágot. Az alábbi részletet a mű harmadik kötetéből válogattuk (Editura Dacia, Cluj-Napoca, 1994). (H.A.) Az irodalom sajátosságának tisztázására irányuló — végig a 20. század folyamán nyomatékosan érvényesülő — határozott erőfeszítések célja egy vagy több olyan pontos ismérv megállapítása, amelynek alapján az irodalom területe elkülöníthető attól, ami nem az, különválasztható egymástól irodalom és nem irodalom. Egyszerű logikai meghatározás formájában ez az igyekezet, ilyen vagy olyan formában már az ókorban megnyilvánult. Változó erősséggel később is végigkísérte az irodalom gondolatának történelmi alakulását. A kérdés teljes fogalmi tisztázása és módszeres megoldása azonban csak századunkban történt meg. Körvonalazódik egyúttal annak kockázata is, hogy egyik vagy másik kritérium — explicit vagy implicit — eluralkodása nemegyszer merev, dogmatikus, más szóval türelmetlen formában jelentkezik. Elemi és látszólag tautologikus szinten e törekvés olyan, gyakorta használatos kifejezésekben figyelhető meg, mint: "Irodalom az, ami mindenekelőtt irodalom" ("primarly Literature") 1, ami "voltaképpeni irodalom". Az irodalom azonnal különválik ezzel ellentététől, attól, ami "nem irodalom", "irodalmon kívüli", "álirodalom", "irodalmiatlan irodalom", stb. Ebből újabb, főként negatív tartalmú megkülönböztetések és meghatározások adódnak: "irodalmon kívüliség", "mindaz, ami nem irodalom"2, nyomukban pedig tanulmányok születnek az irodalom "határairól" és "korlátairól"3, vagyis az irodalom eszméje a szövegek egy csoportját megkülönbözteti a szövegek egy másik csoportjától. A fenomenológia is így jár el. Sőt, az irodalomra való alkalmazása egyenesen ezt célozza. Azt igyekszik megállapítani, mi az, ami tartozéka az irodalmi műnek, és mi nem az, melyek az irodalmi mű "határai" (Roman Ingarden).4 E könyv lapjain kritériumok széles skálájával találkoztunk. Leggyakrabban azok fordulnak elő — és mind az irodalom sajátosságára vonatkoznak, ez a fogalom pedig épp a szóban forgó elvek hangozatásából született és szilárdult meg —, amelyek a "művésziséghez" kapcsolódnak. Az irodalom — "szép", azaz "szépliteratúra", vagy egyszerűen nincs is. Ez a kritérium különbözteti meg az adott szinten más, az esztétikumot nélkülöző, más területekre szakosodott írásművektől (Sachliteratur, Sachbücher)5. Irodalmi "minőség" és "érték" egyedül tőle nyerhető. Az irodalom — "művészet". Területe a "művészi" világa. Ellentéte a "nem művészet", minden, ami nem "művészi". A poétika formalista indíttatású művelőinél 6 csakúgy, mint a klasszikus vagy fenomenológiai iskolát kijártaknál gyakori ez a megkülönböztetés. Különösen az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban esik szó arról a köztes területről, amely a művészet (Kunst) és a nem művészet (Unkunst) között húzódik, bizonyos írásművek ugyanis, például a bizalmas naplók "részenként irodalmiak", "részenként tényközlőek"7. Ebbe a kategóriába tartozik az is, amit giccsnek8 neveznek. Az ilyen jellegű megkülönböztetésnek azért van a modern korban nagy funkcionális értéke, mert a "művészi irodalom" (Kunst-literatur) elismerése lehetőséget nyújt a vele versengő, egyre szélesebb körben terjedő jelenség, a "szórakoztató irodalom" (Unterhaltungsliteratur), a "triviális" vagy "tömegirodalom" (Trivialliteratur) azonosítására és kiiktatására. E jellegzetesen 20. századi kategóriákra bővebben visszatérünk még. Ismeretesek már az elmúlt századból, sőt még korábbról is. Köztudott, hogy a formalisták tanulmányai állították előtérbe az irodalmiság ismérvét. Jelenléte valamely irodalmi műben lényegi meghatározója annak, mi irodalom, és mi nem az, még akkor is, ha az irodalmiság nem terjed ki az egész műre. Ha távol marad, helyébe a "nem irodalmi jelleg" lép, amely tagadja az irodalmiságot. A formalista poétika művelői ezt olykor "tényirodalomnak" nevezik9. Minden a használt eljáráson, a képek előadásának módján múlik ("a nem gépies", "a nem megszokott "). Egyedül ez dönti el irodalmi és nem irodalmi különbségét. Minden, a nyelvi funkcióknak és az irodalmi kommunikációnak szentelt elemzés óhatatlanul ezen elkerülhetetlenül körkörös következtetéshez vezet. A nyelv bizonyos vetületei irodalmiak, művésziek, mások viszont pusztán a mindennapi közlésre valók. A választóvonal tehát az irodalmi és nemirodalmi nyelv, az irodalmi és a nemirodalmi nyelvhasználat között húzódik. Ennek a radikalizmusnak, amely az irodalom autonómiájára vonatkozó minden modern meghatározásban visszatér, megvan a maga ontológiai alapja is. Csak az "igazi" irodalom létezik in se és per se. Ami e körön kívül esik, az alatta van ("szubliteratúra"), vagy a határain túl van ("paraliteratúra"). Ezek nem egyszerűen logikai, hanem elsősorban lényegi, ontológiai különbségtevések. Ontológiai eltérés mutatkozik az írásművek különböző kategóriái között. A fenomenológia is beszél "az irodalmi mű ontológiájáról "10. Ebben a szellemben azután további megkülönböztetések adódnak: igazi/nemigazi (echt/unecht), abszolút/normális,11 intenzív/extenzív irodalom. Ez utóbbi voltaképpen előlegezi az irodalom, mint az írásművek összessége régi, elkerülhetetlen meghatározását. Az igazi irodalom valódi, a másik csupán "látszat-irodalom 12. Az egymást követő korokban, de különösen a 20. században, mint láttuk, világosan különbséget tettek irodalom és költészet között. Ennek alapja a költői/költőietlen13 különbségtevés ugyanazon radikalizmusa. Jellegzetes modern képviselője Benedetto Croce, aki szerint a költészet az abszolúte "nem irodalmi": poesia e non poesia14. Más szóval a költészet homlokegyenest ellentétes az irodalommal, amely nem több, mint "az emberi kultúra és civilizáció kiterjedt, nemes fejezete "15. Hatására, minthogy az továbbra is erős, "irodalmi költészet születik, de ezek az utánzás, versengés nyomán, művileg teremtett alkotások híjával vannak a spontaneitásnak, a naivitásnak és ama eredendő lírizmusnak, amely a költészet lényege. "A költészetben az igazság szól, az irodalomban a civilizáció."16 Emlékezhetünk arra, hogy a korábban szemügyre vett értelmezések mindegyikében e nézőpont szerint a költészet nem más, mint maga az irodalom művészetének, általában véve az "irodalomnak" abszolútuma, eszménye, kvintesszenciája. E gondolkodásmód elterjedtebb, mintsem hinnők. Legalábbis a német irodalomelméletben Heidegger — teljesen Croce hatásától függetlenül — szintén különbséget tesz költészet és "szépirodalom" között ("Dichterisch wohnt der Mensch"). Valójában a mai irodalomelmélet közhelyével van dolgunk (Schriftstellerisch/Dichterisch)17. A költészet szembenáll a "prózával", a "köznapi", a "publicisztikai", az "intellektuális", a "tudós" irodalommal, a "diszkurziv szöveggel" stb. Lépten-nyomon hasonló lényegi elkülönítésbe ütközünk, bár sokszor nem figyelünk fel eléggé rájuk. A következtetés magától adódik: ebből a nézőpontból szemlélve irodalmi/ nemirodalmi, illetőleg költői/költőietlen különbsége végső soron egybeesik. Ez a végpont, ameddig az irodalom sajátossága mint kérdés és mint fogalom eljutott. Legvilágosabb kifejtésével századunk negyedik évtizedében találkozunk, Croce (Poesia e non poesia,1934) és Otto Walzel (Grenzen von Poesie und Unpoesie,1937) műveiben. De mint minden radikális tipológia, ez is vagy tisztára logikai ismérveken és szempontokon nyugszik, vagy pedig szigorúan belső, félig-meddig misztikus, átadhatatlan, tehát bizonyíthatatlan élményen. Márpedig a kor irodalmi szelleme, a maga relativizmusával, funkcionalizmusával és pragmatizmusával mindinkább ellentmond az ilyenszerű megoldásnak. A 18. századi esztétika és irodalomkritika látszólag kimerítette "a művészetek rendszere" egész kérdéskörét18, ezen belül pedig az irodalomnak, bármely hipotézist nézzük is, megvan a maga sajátos, kétségbe nem vonható helye, ha egyszer megjelöljük a legközelebbi nemfogalmat és a differencia specificát. Mindaz, ami az irodalom/nem irodalom sajátosságáról az azóta eltelt időben tisztára esztétikai fogalmakban megfogalmazódott, meglehetősen csekély értékű. A 20. század ezen a téren nem is annyira a művészetek elkülönítése, mint inkább a közöttük lévő "megfelelések" iránt tanúsít különleges érdeklődést. Sőt, van olyan törekvés, amely az irodalmat a zenével, a festészettel stb. fennálló kapcsolatai alapján megkísérli feloldani vagy összevegyíteni velük19. A kérdést végül az "összehasonlító irodalomtudomány" is elkezdte tanulmányozni, amelynek újabban valóságos szenvedélyévé lett "az irodalom és a többi művészetek" közötti "összehasonlító vizsgálat", amint erről irodalomtörténeti dolgozatok, bibliográfiák, kollokviumok, kongresszusok tanúskodnak20. Szemmel látható azonban, hogy ezek a többnyire ismeretlen komparatisták elsőként elmulasztják elvégezni az irodalom szabatos, explicit meghatározását, legyen bár az komparatista vagy sem, a fogalomnak akár egyik, akár másik történelmi értelmezése alapján. Ki az, aki "összehasonlít", és mit? De legfőképp mi célból? Milyen elméleti következtetésekre jut? Homály... Mindamellett az irodalom/nem irodalom elkülönítésének óriási nehézsége nem elvont kategóriák felállításában áll, hanem abban, hogy őket fel tudjuk-e ismerni a maguk valóságában az élő irodalom szövegeiben. E tisztán gyakorlati, tapasztalati nézőpontból jogos a szkepticizmus. Irodalmi és nem irodalmi között a választóvonal "elmosódó"21, nehezen kijelölhető. A két terület állandó mozgásban van, gyakoriak köztük az átfedések. "Az irodalmi a nem irodalmiban folytatódik."22 A nyelvnek belső tulajdonsága az irodalmiság, s az egyaránt megnyilvánul "irodalmi" és "nem irodalmi" írásművekben, ennélfogva minden merev határ eltűnik23. Költői/költőietlen megkülönböztetése ezzel még nehezebbé válik: "A költői művet a nem költőitől elválasztó határ bizonytalanabb, mint a Kína közigazgatása alá tartozó területek határai" (Roman Jakobson)24. Gyakoriak a hasonló, indokolt, észrevételek. Igazából megerősítik csupán az irodalomnak, mint az írott szövegek összességének régi keletű, állandó meghatározását. Ha nincs egyetlen olyan terület sem, amely a "költői"25 határain kívül esik, ha "a nyelvi alkotások heteronóm aspektusait irodalmiakként lehet elfogadni26, ebből az következik, hogy a "költői" szüntelenül tágul. Ugyanennek a parttalan meghatározásnak kedvez a műfajok és korstílusok keveredése. Máris ott tartunk, hogy "a nyelvi élmény teljes mezeje" (Northrop Fry)27 beletartozik az irodalom fogalmába. Majd látni fogjuk, hogy ebbe az irányba hat az irodalom heteronóm meghatározásának egész rendszere is, amely szüntelenül a megkülönböztetés új, változékony, funkcionális, történelmileg meghatározott normáit és egyben kritériumait alkalmazza. Az irodalom sajátosságát érintő meghatározásnak ez a teljes irodalmi folyamata és alakulása azzal jár, hogy elesik az irodalom/kultúra közötti különbségtevés régi keletű, történelmi kritériuma. Az irodalom — eltérően az Életrajzunkban eddig bejárt korszakoktól — immár nem válik külön a kultúrától. A 20. században ez a kérdés már nem a hagyományos fogalmakban vetődik fel. A régi felosztás emlékei azonban még tovább élnek. Mint láthattuk, ezt bizonyítja a " szépirodalom" ("belles lettres") terminus olyan értelmezésben való fennmaradása, amely mintha még nem adná fel egészen a küzdelmet. Az esztétikai jelentésben használt belles lettres olykor továbbra is az irodalom ellentéte28. A megszorításban: "Különbséget teszek irodalom és szépirodalom között"29, ez utóbbi a hagyományos jelentésben értendő. Más alkalommal, ugyanebben a szellemben (ahogyan Croce tette) a lírát fogják fel úgy, mint a bella letteratura ellenlábasát30. Végső soron, sebezhetetlen egyszerűségénél fogva egy szintén nagyon szilárd, nagyon hagyományos kritérium bizonyul a legellenállóbbnak: az egyedüli kategorikus különbség írott/szóbeli között áll fenn. Irodalom minden, amit leírnak, műfajtól és tartalomtól függetlenül (tehát a történelmi, filozófiai stb. irodalom is)31. Mint magában foglalt következtetés, ebből az adódik, hogy ami szóbeli, természeti stb. termék, az valójában nem "irodalom". A kérdéssel természetszerűleg szembenézett a román irodalmi gondolkodás is, méghozzá mindjárt az esztétikai műbírálat megjelenésekor (Titu Maiorescu). Alapelvként fogalmazódik meg, hogy mi tartozik, és mi nem tartozik az irodalom körébe, mivel csakis ez szabhatja meg, mi a tárgya az irodalom esztétikájának, kritikájának és történetének. Különösen jól megfigyelhető a jelenség Călinescu Irodalomtörténetében, ami a kidolgozást és igazolást illeti, az Előszó, majd a Kompendium lapjain, ahol visszautasítja a "teljességgel irodalmon kívüli ellenvetéseket". Eugen Lovinescuhoz hasonlóan indítványozza az értékek elkülönítését ("a síkok különválnak egymástól")32. Az első, viszonylag rendszeres (a korszak "tekintélyeire" támaszkodó) tanulmány meglehetősen későn, Silvian Iosifescu tollából jelent meg (Literar si nonliterar, 1969), ez alapozta meg a Literatura de frontieră33 című kötetben közzétett kutatásokat. Az újabb nemzedék működésére, valójában már a hatásokon túlmutatva, az jellemző, hogy az irodalom rendszerének belső logikáját követik amely folyamatosan átcsoportosít és összegez. Ennek megfelelően nyugtázzák nálunk is elismerést érdemlő, szemmel láthatóan itthoni kezdeményezésből született tanulmányok szerzői olyan jelenségek meglétét, mint A szándékolatlan expresszivitás és Az irodalom immanenciája (Eugen Negrici, 1971), a Nagy levélírók irodalma (Livius Ciocîrlie, 1981), a "dokumentumok irodalma" (Alexandru Săndulescu, 1976). Akárcsak másutt, a használt ismérv bizonytalan és nyitott. E nehézségnek, amely reális, irodalompedagógiai összefüggései is vannak34. Fordította H. A. JEGYZETEK 1. T. S. Eliot, lásd Jean Seznec: On two definitions of Literature. Oxford, 1952.12. 2. Vö. E. D. Hirsch, Jr.: What isn't literature? In: What is literature? 24-34. 3. Vö. Leo Pollmann 4. Roman Ingarden: Das Literarische Kunstwerk 7. 19-24. 5. Vö. Buchkritik in deutschen Zeitungen. Hamburg. 1968.37. 6. Mikhail Bakhtine: Esthétique et théorie du roman. 467. 7. Earl Miner: Literary Diaries and the Bounderies of Literature. In: Y.C.G.L.,1972/21. 46-51. 8. Hermann Bausinger: Wege zur Erforschung der trivialen Literatur. In: Studien zur Trivialliteratur. Hrsg. Heinz Otto Burger. Frankfurt/M. 1968. 13-15. 9. Roman Jakobson: Questions de poétique. 91. 10. Roman Ingarden: i.m. 18. 11. Vö. Hans Friedrich Foltin: Die minderwertige Prosaliteratur. In: D.V.L.G. 1965/39. 393. 12. Werner Ross: Die schöne und die Schein-Literatur. In: Merkur. 1980/389. 162-164. 13. Louis Peter de Vries: The Nature of Poetic Literature. Washington, 1930. 14. Benedetto Croce: Poesia e non poesia. In: Indagini su Hegel e schiaramenti filosofici. Bari, 1952. 257-260. 15. Id. La poesia. Bari, 1969. 56-58. 16. Indagini...,229-243. 17. Karl Otto Conrady: Gegen der Mistifikation von Dichtung und Literatur. In: Literatur und Dichtung. 64-69. 18. Paul Oskar Kristeller: The Modern System of Arts.In: Ideas in cultural perspective. New Brunswick, 1962. 145-206. 19. Helmuth A. Hatzfeld: Literature through Art...Chapel Hill, 1969. Étienne Souriau: La correspondence des arts. Paris, 1969. 20. Vö. Les Actes du IX. Congres de l'A.I.I.C. III. La littérature et les autres arts. Innsbruck , 1981. 21. Wellek-Warren. 25. 22. John R. Searle: The Logical Status of Fictional Discourse. In: N.L.H. 1975/2. 320. 23. William R. Paulson: i.m. 184. 24. Jakobson: i.m. 114. 25. Oskar Walzel: Grenzen von Poesie und Unpoesie. Frankfur/M. 1937. 1. 26. H. Markievicz: The Limits of Literature. In: New directions in Literary History. Baltimore, 1974. 195. 27. Northrop Fry : The Stubborn Structure. Ithaca, 1970. 85. 28. Vö. G.P. Henderson: The Idea of Literature. In: Aesthetics in the Modern World. London, 1968. 265. 29. Richard Ohmann: Speech Arts and the Definition of Literature. In: Philosophy and Rhetoric. 1971/1. 1. 30. Benedetto Croce: Poesia antica e moderna. Bari, 1950. 263. 31. Vö. Henry W. Wells: The Realm of Literature. N.Y. 1927. 34-54. 32. G. Calinescu: Istoria literaturii române. 3. Compendiu. Buk. 1945. VI., IX. 33. Silvian Iosifescu: Literatura de frontieră. Buk., 1969. 2-38. 34. Mariana Ciolac: Problemes de sociolinguistique scolaire: l'évaluation des faits littéraires/non littéraires dans les lycées pédagogiques. In: Revue roumaine de linguistique. 1986/4. 31--316.