KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Egyed Ákos

A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója

A bécsi nagypolitika Radetzky marsallnak az olasz szabadságharc feletti gyôzelme után gyors ütemben készítette elô Magyarország fegyveres megtámadását. Ez 1848. szeptember 11-én következett be, amikor Jellasics bán csapatai átlépték a Drávát.

Erdélyben ezzel majdnem egy idôben, szeptember 13-án Urban alezredes, a II. román határôrezred frissen kinevezett fôparancsnoka a Naszódon tartott gyűlésen felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s megkezdte a román felkelés szervezését. Az idôbeli egybeesés természetesen nem volt véletlen. Ekkorra ugyanis Erdélyben létrejöttek azok a feltételek, amelyek lehetôvé tették a magyar forradalom elleni politikai és katonai szövetség kialakulását. Egyrészt háttérbe szorultak a korábbi román—szász ellentétek, s felülkerekedett az összefogás politikája, másrészt a két román határôrezred kész volt a felkelés élére állni s Puchner tábornoknak, a császárhű erdélyi katonai fôparancsnoknak a bécsi hadügyminisztériumból kapott hadműveleti tervét támogatni.

Ismeretes, hogy a magyarországi nemzetiségek: a horvátok, szerbek, részben a szlovákok nemzeti mozgalmai is támaszai voltak Bécs háborús politikájának. A magyarellenes szövetségek kialakulásához kétségkívül a magyar nemzetiségi politika gyöngéi is hozzájárultak. A nemzetté válásnak a nyelvi-kulturális fokán már túljutott elôbb említett nemzeteket nem elégítették ki az egyéni szabadságjogok, amelyeket a magyar forradalomtól megkaptak, mert politikai önállóság elnyerésére törekedtek. Ezt sokkal inkább remélték és várták a központi császári hatalomtól, mint a liberális magyar politikától. Ez az álláspontjuk — és ezt a történetkutatás nem hagyhatja figyelmen kívül — nem kis részben már a Habsburg-monarchia 18. századi történelmében gyökerezett.

Csakhogy — amint Kosáry Domokos írja — tisztán kell látnunk: "akármennyire adva volt is egy bizonyos ellentét a Duna-medence nemzetiségei között, a bécsi ellenforradalmat terheli a felelôsség, hogy saját érdekében kihasználta és a fegyveres összetűzésig hevítette ezt az ellentétet. Neki nem az volt fontos, hogy egyik vagy másik nacionalizmus elérje, amit akar, hanem az, hogy a magyarok ellen szövetségeseket szerezzen."1 Ez a megállapítás természetesen az erdélyi helyzetre is érvényes: az erdélyi románok és szászok erôtartalékainak a mozgósítása által Bécs a magyar forradalom hátbatámadására már tavasz óta számított, csak a kedvezô idôpont megérkezésére várt az osztrák szoldateszka.

Látva az ország veszélyeztetettségét, a magyar kormány a véderô növelését határozta el. Ennek érdekében született meg a Batthyány miniszterelnök által augusztus 29-én aláírt újoncösszeírási rendelet is, ami azonban Erdélyben végrehajthatatlannak bizonyult, s emellett alkalmat adott a magyar kormányzat elleni erôk szervezkedésére. Mivel az újoncozási rendeletet a király ellenjegyzése nélkül adták ki, azt az ellenforradalmi támadást elôkészítô bécsi kormánykörök és erdélyi szervei úgy tüntették fel, mintha az a "császár ellen" irányulna, ezért a "jó császár" védelme a magyar kormány ellenében a legfôbb mozgósító jelszóvá válhatott a paraszti tömegek közt.

Az 1848 ôszén kirobbant román felkelést tudatosan készítették elô Nagyszebenben, Balázsfalván, Naszódon és Orláton. De az események erdélyi szálait a birodalmi fôváros azon erôi mozgatták, amelyek Magyarország fegyveres megtámadását már korábban elhatározták.

A birodalmi szoldateszka Erdélyben elsôsorban a két román határôrezredre számított. Ismét bebizonyosodott, hogy az 1764-ben Erdélyben megalakított román és székely határôrezredeknek nemcsak határvédelmi feladatokat szántak, hanem arra is gondoltak, hogy segítségükkel szükség esetén elfojtsák az összbirodalmi elképzeléseket keresztezô nemzeti törekvéseket. Könyvünk bevezetô fejezetében minderrôl többet olvashat az érdeklôdô. De hogy Bécs választása most éppen a naszódi határôrezredre s nem az orlátira esett, ahhoz legalább két körülmény járult hozzá: elôször az, hogy a Magyarországra korábban kivezényelt naszódi román zászlóalj már bizonyított, amikor megtagadta az engedelmességet a magyar katonai hatóságoknak, s nem volt hajlandó részt venni Magyarország önvédelmi harcában; második okként azt említjük meg, hogy ezen ezred tisztikarát is elkötelezettebbnek tartotta a bécsi hadügyminisztérium, mint az orláti ezredét. Erre a kérdésre egyébként még kitérünk. Bécs választása személy szerint Urban alezredesre esett, akit augusztusban — az utasítások átvétele s a részletek tisztázása érdekében — a birodalmi fôvárosba rendeltek.

Urban alezredes nem volt tehetséges katona, de magatartásával népszerűségre tett szert a naszódi s Beszterce környéki román határôrvidéken, ami pillanatnyilag fontosabb szempont lehetett a tehetségnél. Urban szeptember elején, pontosabban 8-án "magas helyekrôl utasításokkal tért vissza"2 Naszódra. Útjában Nagyszebent érintette, ahol Puchner fôparancsnokkal nyilvánvalóan közölnie és egyeztetnie kellett a kapott parancsot, illetve az akciótervet. Errôl maga vallott gróf Kornis Gábornak, aki ôt szeptember 11-én felkereste Naszódon. Az alezredestôl szerzett információkat Kornis sietett közölni a Gubernium ideiglenes elnökével, gróf Mikó Imrével.

A szeptember 12-én keltezett levél szerint Urban Bécsben, Grazban, Zágrábban és Pesten járván azt tapasztalta, hogy a "mostani pesti kormány megbuktatására nagyszerű reactio van kiterjedve a horvát határszéltül egészen a mi határunk széléig, amelynek élén a katonaság áll".3 Jellasics bán indulóban van Pest felé,4 a naszódi román ezred is rövidesen kinyilvánítja, hogy "a magyar független minisztériumnak engedelmeskedni nem fog,5 hanem a kormányzatot Bécsbôl várandja". Urban szerint ennek visszhangja lehet az orláti román ezred állománya körében is. Nem kis elégtétellel közölte Kornis gróffal: sorjában keresik fel ôt a falvak küldöttjei, azt kérdezik tôle: az újoncösszeírást ki rendelte el, a magyar kormány vagy a császár, mert az elôbbinek katonát nem adnak, de annál inkább a császárnak. A katonai hűségesküt a jelentkezôk Naszódon szeretnék letenni.6 Hogy ezt nem a parasztok találták így ki, hanem Urban alezredes, ahhoz nem fér kétség. Urban egyszerre két ellentétes dologra bátorította Észak-Erdély parasztságát: 1) tagadja meg a magyar kormány újoncozási rendeletének a végrehajtását, s 2) jelentkezzék Naszódon, hogy felesküdhessen a császár hűségére. Egyben biztosítékot ígért azoknak, akik parancsainak engedelmeskednek. Ennek nyomán napok alatt tömegmozgalom bontakozott ki, s az rövid idôn belül felkelésbe csapott át. Olyan felkelésbe, amelyet már a kortársak is a Horea-vezette parasztlázadáshoz hasonlítottak. De lássuk mindezeket valamivel bôvebben.

Belsô-Szolnok megye fôispánja, Weér Farkas már a szeptember 12-i jelentésében 34 olyan faluról tud, amelyben a magyar minisztérium által elrendelt összeírást megtagadták, az ifjak az erdôkbe vonultak, s ott csoportokba verôdtek.7 Súlyos eset történt a Torda megyei Aranyoslónán, ahol a parasztság elutasított minden együttműködést a magyar hatósággal; az összeírók hiába kérték a papoktól az anyakönyvek bemutatását, a kísérô katonákat be sem engedte a nép a faluba. Bízva a saját erejében s a szomszédos falvakból odasereglô tömeg támogatásában, még a provokációtól sem riadt vissza, mire a katonák szeptember 12-én sortűzzel válaszoltak, s ez 20 embernek a halálát okozta. Forrásaink szerint a lázadás elôidézésében fô szerepe volt Rácz István aranyosszéki birtokosnak s tisztségviselônek, akirôl a vizsgálat kiderítette, hogy közvetlen kapcsolatban volt az uniót ellenzô birodalmi erôkkel. tehetségnél. Urban szeptember elején, pontosabban 8-án "magas helyekrôl utasításokkal tért vissza"2 Naszódra. Útjában Nagyszebent érintette, ahol Puchner fôparancsnokkal nyilvánvalóan közölnie és egyeztetnie kellett a kapott parancsot, illetve az akciótervet. Errôl maga vallott gróf Kornis Gábornak, aki ôt szeptember 11-én felkereste Naszódon. Az alezredestôl szerzett információkat Kornis sietett közölni a Gubernium ideiglenes elnökével, gróf Mikó Imrével.

A szeptember 12-én keltezett levél szerint Urban Bécsben, Grazban, Zágrábban és Pesten járván azt tapasztalta, hogy a "mostani pesti kormány megbuktatására nagyszerű reactio van kiterjedve a horvát határszéltül egészen a mi határunk széléig, amelynek élén a katonaság áll".3 Jellasics bán indulóban van Pest felé,4 a naszódi román ezred is rövidesen kinyilvánítja, hogy "a magyar független minisztériumnak engedelmeskedni nem fog,5 hanem a kormányzatot Bécsbôl várandja". Urban szerint ennek visszhangja lehet az orláti román ezred állománya körében is. Nem kis elégtétellel közölte Kornis gróffal: sorjában keresik fel ôt a falvak küldöttjei, azt kérdezik tôle: az újoncösszeírást ki rendelte el, a magyar kormány vagy a császár, mert az elôbbinek katonát nem adnak, de annál inkább a császárnak. A katonai hűségesküt a jelentkezôk Naszódon szeretnék letenni.6 Hogy ezt nem a parasztok találták így ki, hanem Urban alezredes, ahhoz nem fér kétség. Urban egyszerre két ellentétes dologra bátorította Észak-Erdély parasztságát: 1) tagadja meg a magyar kormány újoncozási rendeletének a végrehajtását, s 2) jelentkezzék Naszódon, hogy felesküdhessen a császár hűségére. Egyben biztosítékot ígért azoknak, akik parancsainak engedelmeskednek. Ennek nyomán napok alatt tömegmozgalom bontakozott ki, s az rövid idôn belül felkelésbe csapott át. Olyan felkelésbe, amelyet már a kortársak is a Horea-vezette parasztlázadáshoz hasonlítottak. De lássuk mindezeket valamivel bôvebben.

Belsô-Szolnok megye fôispánja, Weér Farkas már a szeptember 12-i jelentésében 34 olyan faluról tud, amelyben a magyar minisztérium által elrendelt összeírást megtagadták, az ifjak az erdôkbe vonultak, s ott csoportokba verôdtek.7 Súlyos eset történt a Torda megyei Aranyoslónán, ahol a parasztság elutasított minden együttműködést a magyar hatósággal; az összeírók hiába kérték a papoktól az anyakönyvek bemutatását, a kísérô katonákat be sem engedte a nép a faluba. Bízva a saját erejében s a szomszédos falvakból odasereglô tömeg támogatásában, még a provokációtól sem riadt vissza, mire a katonák szeptember 12-én sortűzzel válaszoltak, s ez 20 embernek a halálát okozta. Forrásaink szerint a lázadás elôidézésében fô szerepe volt Rácz István aranyosszéki birtokosnak s tisztségviselônek, akirôl a vizsgálat kiderítette, hogy közvetlen kapcsolatban volt az uniót ellenzô birodalmi erôkkel. tehetségnél. Urban szeptember elején, pontosabban 8-án "magas helyekrôl utasításokkal tért vissza"2 Naszódra. Útjában Nagyszebent érintette, ahol Puchner fôparancsnokkal nyilvánvalóan közölnie és egyeztetnie kellett a kapott parancsot, illetve az akciótervet. Errôl maga vallott gróf Kornis Gábornak, aki ôt szeptember 11-én felkereste Naszódon. Az alezredestôl szerzett információkat Kornis sietett közölni a Gubernium ideiglenes elnökével, gróf Mikó Imrével.

A szeptember 12-én keltezett levél szerint Urban Bécsben, Grazban, Zágrábban és Pesten járván azt tapasztalta, hogy a "mostani pesti kormány megbuktatására nagyszerű reactio van kiterjedve a horvát határszéltül egészen a mi határunk széléig, amelynek élén a katonaság áll".3 Jellasics bán indulóban van Pest felé,4 a naszódi román ezred is rövidesen kinyilvánítja, hogy "a magyar független minisztériumnak engedelmeskedni nem fog,5 hanem a kormányzatot Bécsbôl várandja". Urban szerint ennek visszhangja lehet az orláti román ezred állománya körében is. Nem kis elégtétellel közölte Kornis gróffal: sorjában keresik fel ôt a falvak küldöttjei, azt kérdezik tôle: az újoncösszeírást ki rendelte el, a magyar kormány vagy a császár, mert az elôbbinek katonát nem adnak, de annál inkább a császárnak. A katonai hűségesküt a jelentkezôk Naszódon szeretnék letenni.6 Hogy ezt nem a parasztok találták így ki, hanem Urban alezredes, ahhoz nem fér kétség. Urban egyszerre két ellentétes dologra bátorította Észak-Erdély parasztságát: 1) tagadja meg a magyar kormány újoncozási rendeletének a végrehajtását, s 2) jelentkezzék Naszódon, hogy felesküdhessen a császár hűségére. Egyben biztosítékot ígért azoknak, akik parancsainak engedelmeskednek. Ennek nyomán napok alatt tömegmozgalom bontakozott ki, s az rövid idôn belül felkelésbe csapott át. Olyan felkelésbe, amelyet már a kortársak is a Horea-vezette parasztlázadáshoz hasonlítottak. De lássuk mindezeket valamivel bôvebben.

Belsô-Szolnok megye fôispánja, Weér Farkas már a szeptember 12-i jelentésében 34 olyan faluról tud, amelyben a magyar minisztérium által elrendelt összeírást megtagadták, az ifjak az erdôkbe vonultak, s ott csoportokba verôdtek.7 Súlyos eset történt a Torda megyei Aranyoslónán, ahol a parasztság elutasított minden együttműködést a magyar hatósággal; az összeírók hiába kérték a papoktól az anyakönyvek bemutatását, a kísérô katonákat be sem engedte a nép a faluba. Bízva a saját erejében s a szomszédos falvakból odasereglô tömeg támogatásában, még a provokációtól sem riadt vissza, mire a katonák szeptember 12-én sortűzzel válaszoltak, s ez 20 embernek a halálát okozta. Forrásaink szerint a lázadás elôidézésében fô szerepe volt Rácz István aranyosszéki birtokosnak s tisztségviselônek, akirôl a vizsgálat kiderítette, hogy közvetlen kapcsolatban volt az uniót ellenzô birodalmi erôkkel. zemély vallomása szerint "ôk fel vagynak szólítva Naszódra állani a szélbeliek13 közé a magyarok ellen, kik a császár ellen vagynak". A jelentés szerint gyanítani lehet: azzal vannak többek közt eláltatva, hogy az urak vissza akarják venni a nekik adott telkeket s mentességet.14 A szolgabíró azonban megjegyzi a fentiekkel kapcsolatban, hogy azokat "kéz alatt így beszélik, de ha a végire akar járni az ember" belesül,15 tudniillik a kérdezettek nem vallanak a hivatalosságoknak.

A régebben és újonnan feltárt adatok szerint Naszódról az engedetlenség és a lázadás szelleme gyorsan átterjedt a szomszédos területekre, s megkezdôdött a magyar polgári lakosság, elsôsorban a nemesek, tisztségviselôk és a református papok befogása, üldözése, sôt fizikai megsemmisítése is. Kôvár-vidékrôl már 1848. október 1-jei keltezéssel jelentették, hogy Urban alezredes a császárra feleskettette a népet, s most az emberek azt hiszik, hogy ôk Urban igazgatása alatt vannak. És ami már az erôszak kezdete volt: a felkelôk egy szolgabírót és két munkatársát szeptember 30-án elfogták, megkötözve Naszódra indították, s a falvakban, ahol a csoport áthaladt, a harangokat félreverték, embereket, fôként zsidókat megtámadtak, nemesi lakokat dúltak fel.

A helyzet már olyan súlyos volt, hogy Belsô-Szolnok megye fôispánja, Weér Farkas nem tartotta tanácsosnak megkísérelni a foglyok kiszabadítását, "nehogy a fellépés az egész megyében általános néplázadást idézzen elô". Intézkedett arról, hogy a harangokat ne verjék félre, ne gyülekezzenek csoportokba, de ez sikertelen maradt.16

Az óvatoskodás tehát nem járult hozzá a már elindított felkelési folyamat lecsendesítéséhez, amely hullámszerűen öntötte el Erdély vármegyéit. A román felkelés valóban már szeptember közepén elkezdôdött Észak-Erdély vármegyéiben és a Partiumban.

Az események láthatóan a polgárháború irányába fejlôdtek, de fel kell tennünk azt a kérdést, hogy ennek belsô okai voltak-e, vagy külsô tényezôk idézték azt elô. Azt tisztán kell látnunk, hogy az Urban által elindított felkelés a törvényesen létrejött, az uralkodó által szentesített magyar államhatalom ellen irányult, és egy olyan nemesség s tisztviselôi réteg ellen lépett fel a tömeg, amely akkor nem adott konkrét okot a felkelésre. A jobbágyfelszabadító törvény életbe lépett, és a volt földesurak nagy többsége ehhez tartotta magát; a magyar közigazgatás sem akart mást, mint a törvényesség és a rend fenntartását. Mindez nem jelenti azt, hogy a románságot ért múltbeli sérelmek kihatását ne ismernénk el, s az is ismeretes, hogy a jobbágyfelszabadítás után voltak olyan földesurak és bérlôk, akik a polgárháborús hangulat ellenére a volt jobbágyoktól s még inkább a zsellérektôl régebbi tartozásaik ledolgozását követelték, de hangsúlyozzuk, hogy ezek a földesuraknak csak a töredékét tették ki.

Akkor hát mi sodorta a polgárháború felé az eseményeket?

Az újoncösszeírás önmagában nem jelenthetett elegendô gyúanyagot a felkelés kirobbantásához: az összeírást nem követte volna bevonulás, s egyébként is csak a 19—23 éves ifjak számbavételérôl volt szó. Úgy véljük, hogy az említett valós vagy csak vélt sérelmek sem egyenként, sem együttesen nem képezhették a felkelés általános okát. Még a lónai véres incidens sem volt oka a felkelésnek, bár a híre, amely felnagyította, sok esetben elferdítette a dolgok lényegét, jelenthetett újabb impulzust a román fegyveres felkelés szervezéséhez.

Feltett kérdésünkre röviden csak azt válaszolhatjuk, hogy az eseményeket Erdélyben a bécsi politika indította el a polgárháború irányába. Urban alezredes és Naszód ennek a politikának eszköze volt.

JEGYZETEK

1. Kosáry Domokos: Magyarok Európában III. Újjáépítés és polgárosodás, 1811—1867. Bp., 1990. 345.

2. Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848—1849-re. Bp., 1880. 357.

3. Magyar Országos Levéltár. Kormánybiztosi iratok. Vay fôkirálybiztos iratai. 2456/1848. Eln. (A továbbiakban OL. Vay-iratok.)

4. Ez 11-én megtörtént, de a bán ekkor súlyos vereséget szenvedett.

5. Naszódon, szeptember 13-án határozat született errôl.

6. OL. Vay-iratok. 2456/1848. Eln.

7. OL. Kormánybiztosi iratok. Iktatókönyv. 1018. sz.

8. Kolozsvári Híradó. 1848. szeptember 20. 20. sz.

9. Vaida Aurel: Revolu‡ia de la 1848—1849 în Nordul Transilvaniei. Kézirat. Doktori értekezés.

10. Bôvebben lásd Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és szabadságharcban. In: Erdély története 1830-tól napjainkig. Szerk. Szász Zoltán. Bp., 1986. 1392.

11. Vaida Aurel: I. m.

12. OL. Vay-iratok. 1081/1848.

13. Torda megye levéltára az Állami Levéltár kolozsvári fiókjában. 336/1848. Eln. (Ezután Torda megye levéltára.)

14. Ti. a jobbágyfelszabadítást.

15. Torda megye levéltára 336/1848. Eln.

16. OL. Vay-iratok. 1221/1848. Eln.

Részlet a szerzô Erdély 1848—1849 című, készülô könyvének kéziratából.