KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Görgey Gábor

Levél Görgey Artúrhoz

Kedves Artúr bácsi!

Bocsánat a bizalmaskodó megszólításért, de én apámtól otthon mindig csak így hallottam gyerekkoromban: "Emlékszem, amikor Artúr bácsinál kint jártam Visegrádon... Amikor Artúr bácsi ezt mondta, amikor Artúr bácsi azt mondta..." És így tovább, történetek és anekdoták során át. Mert ô még személyesen ismerte a nevezetes visegrádi remetét. Hiszen apám már százados volt az elsô világháborúban, amelyet Artúr bácsi, közel százévesen, még megélt: halála évében már két esztendeje lángolt azóta is folyamatosan újra meg újra lángba boruló Európánk. (Eléggé elképesztô, ha meggondolom, hogy amikor 1818 januárjában megszületett, alig három éve volt, hogy lezajlott a waterlooi csata, és még három évig élt Napóleon.) Egyszóval bocsásson meg nekem, kései dédunokaöccsének, szeretett Ármin fivére dédunokájának, hogy miután gyerekkoromban mindig így hallottam otthon emlegetni, én is így merészelem hívni: kedves Artúr bácsi!

Pedig a nemzeti pantheon egyik szoboralakját így megszólítani már-már blaszfémia. El se tudom képzelni, hogy ha mondjuk Kossuth-származék volnék (valóban nehezen tudom elképzelni!), hasonló esetben úgy szólítanám meg a szabadságharc kormányzóját, hogy "Kedves Lajos bácsi!"

De ha már Kossuth Lajosnál tartunk, aki minden nagysága, hervadhatatlan érdemei ellenére a bulgáriai Vidinben arra vetemedett, hogy Artúr bácsit elsôként nevezze és ezáltal kinevezze árulónak, pedig ô nôi ruhában, álcázva menekült át a határon, míg Artúr bácsi itthon maradt a valószínű pokolban, és lebonyolította a lehetô legméltóságteljesebb, az osztrákoknak egy utolsó pofont jelentô fegyverletételt az oroszok elôtt, azt az aktust, melyben önök ketten tragikus egyetértésben megállapodtak, egy reménytelen végsô csata tízezreinek értelmetlen halálát elkerülendô — egyszóval ha már az árulásnál tartunk: tisztelettel jelentem a túlvilágra, hogy ez a méltatlan vád immár hosszabb ideje szétfoszlott. És mindenekelôtt megszűnt hivatalos pártállami jellege.

Szegény, nagyszerű Kossuth Lajost, aki nélkül természetesen nincs 1848, az éppen száz évvel késôbb puccsal hatalomra került hivatásos forradalmárok — egyébként többnyire tartalékos pártbürokraták — arra használták fel, hogy a maguk alantas pozícióharcait a nemzeti történelem szabadságharcainak sorába emelve felállítsák a derék forradalmárokra és gaz árulókra osztott vulgártörténelem elméletét. Nemzeti üggyé dagasztva, hogy a párt éppen erôsebb embere leszámoljon kellemetlen riválisaival. Így lett szegény Kossuth, akaratán kívül, méltatlan cinkosa a legaljasabb politika pribékmódszerek alkalmazásának. Így kerülhetett annak idején, jelszavakban és plakátokon, egymás mellé Rákóczi, Kossuth és Rákosi. (Ez az igazi blaszfémia!) És így jutott önnek, kedves Artúr bácsi, a napi politika és a hivatalos pártállami történetírás lapjain a gonosz nemzetáruló mindenkori prototípusának megalázó szerepe.

Igaz, ezt a szerepet ön már közvetlenül Világos után tudatosan vállalta. Azon frissiben meg is írta ezt, publikálta is, mondván, legfontosabb, hogy a nemzet a bukott szabadságharc után ne veszítse el önbizalmát. Ehhez pedig bűnbakra van szüksége: hogy nem a nemzet gyengesége az oka a bukásnak, hanem egy megnevezhetô gaz áruló. Ön tudatosan vállalta ezt a szerepet, hordta a terhet kilencvenkilenc esztendôs koráig, tragikus boldogtalanságban, visegrádi remeteként elnézve a kertje alatt elsétáló honfiakat, kiknek egyik fele hódolattal emelte Ön felé a kalapját, másik felének pedig az volt a vasárnapi forradalmi programja, hogy kiránduljon Visegrádra, és hôsiesen jó nagyot köpjön a tábornok kertjébe a kerítésen át. Én ezt a döntését még klagenfurti száműzetésében, hogy magára vállalja a nemzeti bűnbak szerepét, legalább akkora stratégiai (és lélektani bölcsességnek, de mindenekelôtt hôsiességnek tekintem, mint a nemzetközi hadtörténetben máig példaértékű téli és tavaszi hadjáratát, amelyek során Európa egyik legerôsebb hadseregét verte meg, vagy Pákozdot és Isaszeget, vagy amikor az acsi csatában lélektani szempontból fontosnak vélte, hogy katonái ott lássák tábornoki egyenruhástól az elsô vonalban, és olyan fejsebet kapott, hogy szemtanúk szerint látszott az agyveleje. Igen, a nemzet önbecsülését mentô bűnbak-szerep fájdalmas vállalása ugyanilyen hôsi tett volt.

Tudatom, hogy az a bizonyos feledhetô pártállam elsüllyedt. Hivatalos, primitív, fekete-fehér történelemszemléletével együtt. Ön sem kinevezett áruló többé, habár az évtizedeken át megfertôzött agyakból kimosni a tévtant nem megy egyik percrôl a másikra. Tudom, mindez már nem sokat számít Önnek odafönt — nekünk viszont fontos idelent. Mert nem akarunk soha többé bűnbak-történelmet. Bűnbak-múltat. És fôként bűnbak-jelent.

Ezenkívül örömmel jelentem, hogy megvagyunk, habár elég nehezen. A szabadsággal sem könnyű bánni ugyebár, most már látjuk — de hát Önnek magyarázzam, aki ezt mindannyiunknál jobban megtanulta a szabadságharc oly nehezen kezelhetô szabadságában? Nagyon remélem, kedves Artúr bácsi, hogy hadvezéri géniuszára a jövôben nem lesz szükségünk. Pátosztól mentes reálpolitikai józanságából azonban küldhetne valamennyit.

Isten áldja és Isten nyugosztalja 1848 márciusának százötvenedik évfordulóján. Tisztelettel:

Görgey Gábor,
eredetileg szintén Artúr