KorunkFebruár 1998
 Február 1998
"Mit rákentek a századok"


  Több gondolat bánt engemet
  Lászlóffy Aladár

  150
  Király László

  Örököltük-e Kossuth genitáliáit?
  Tőzsér Árpád

  A Korunk olvasóihoz
  Göncz Árpád

  Levél Görgey Artúrhoz
  Görgey Gábor

  Postaréti symphonia.
  Kovács András Ferenc

  Beszéd az asszonyruhás Kossuth szobrának avatására
  Láng Zsolt

  Petőfi szemfoga
  Csiki László

  [A nemzettest]
  Márton László

  Októberi kiáltás
  Tar Sándor

  Rulikovszky utca
  Zelei Miklós

  A polgárháború előzményeiről.Urban alezredes Bécs-politikájának végrehajtója
  Egyed Ákos

  Csikány fôhadnagy esete Gyulai Pál és Zalár József szerint
  Móser Zoltán

  Itt, vidéken
  Lászlóffy Aladár

  Tizenhárom remény
  Csiki László

  Forradalom jelen időben
  Balázs Imre József—Vallasek Júlia

  A forradalom naplója, 1998
  Sipos Géza

  Ha jönne az angyal...
  Moldova György


Tájoló
  "Ha nő kezében a zászló..."
  Deák Ágnes


Dokumentum
  1945. március 15.
  Szabédi László


Közelkép
  Kísérlet egy Petőfi-költemény megközelítésére
  Nagy Sándor


Téka
  Hagyomány és egyéniség
  Vöő Gabriella


Talló
  Strukturális módszereka társadalomtörténetben
  Szántay János

  A történelem bűvöletében
  Sz.G.

  Kisebbségben
  Gáspár Erika

Moldova György

Ha jönne az angyal...

LIV

Csernavoda, 10 novembris 1738

Ifjabb Fejedelmünk egy világosabb idôre virradva testámentumot készített. Számba véve javait, elsôként természetes és adoptált lányáról és annak anyjáról, a már említett anyjáról, De Perovex grófnôrôl gondoskodott, ôket követôleg testvérérôl, Györgyrôl emlékezett meg. Meglepetésemre velem is megbékélt — elfogadtam felém kinyújtott kezét, most is kijutott nekem az engedelmesség dicsôsége. Ezer piasztert hagyott rám, ha ilyen ígéretekbôl kellene élnem, ispotályban pusztulnék el hamarosan. Külön záradékban kérte, hogy a testét majdan apja és anyja mellé temessék, én ezt is leírtam, bár tudtam tapasztalatból, hogy a török félti Konstantinápoly egészségét, és nem szokta teljesíteni az effajta kéréseket.

A testámentum végrehajtójául gróf Bonnevalt kérte fel, de a francia kihátrált a titulus alól. Mivel ifjabb Fejedelmünket többé már nem állíthatta céljai szolgálatába, végképp letett róla, hasonlatosan ahhoz az utashoz, aki hátat fordít a csorgónak, miután már ivott belôle.

Mintha ezzel a végsô ereje is kiszállt volna Rákóczi Józsefnek, hideggel vegyes forróság fogta el. Meggyónt és megáldozott, majd a szemei elhomályosodtak, az ágyától egy lépésre állókat sem ismerte fel. Délre a szava is elállott, csak fel-feltörô jajgatása jelezte, hogy él még. Látva, hogy a gyertya már végsôket lobban, a tábori papunk, pater Antoine Damophily fel akarta adni neki az utolsó kenetet, de alig kezdte el az ide illô imádságot, Rákóczi József visszaadta lelkét az Istennek. A halál újra megmutatta, hogy nemcsak a szalmakunyhóban kaszál, hanem a nagyurak szállásain is. Bevált ifjabb Fejedelmünk önmagáról tett jövendölése: nem Rodostóban végezte, mint atyja, hanem a kietlen és puszta Csernavodán. 38 éveket élt, a halál minden hibáját kiegyenlítette, imádkozzunk, hogy az Úr Jézus Krisztus állítsa ôt jobb keze felôl az Utolsó Ítélet napján.

Testét felbontották, a kirurgus megállapította, hogy pestisben nem szenvedett ugyan, de a mája és a veséje úgy megnôtt, hogy kitüremkedett a helyébôl, és összeszorította más belsô szerveit. Tetemét konzerváltuk, és a temetésérôl hozandó döntésig letettük a pincébe.

Alig takaríttatott el, magasabb parancsra török tisztek szálltak ki táborunkba, név szerint: Ali pasa ruszcsuki parancsnok, Hadzsi Mehmed helyettes defterdár és Husszein császári biztos. Rátették a kezüket Rákóczi József minden fellelhetô jószágára, inventáriumba foglalták és lepecsételték. Nem felejthették el azt a kázust, mely üdvezült Fejedelmünk halála után keletkezett, mikor is a kincstár tízezer gurust kellett hogy kifizessen a pénzükért jelentkezô rodostói hitelezôknek. Én nem kívántam részt venni ebben a minden alapot nélkülözô eljárásban — bár bántott a magyarok iránti bizalmatlanság, beláttam, hiú az erô nélküli harag. Csak úgy tiltakoztam, hogy elhagytam a Halváts Mehmed által kijelölt szállásomat, és másikat kerestem magamnak.

Néhány nappal késôbb tudomásunkra hozták a Porta döntését további sorsunkról. Császári fermánban hívják meg Franciaországból Fejedelmünk kisebbik fiát, Györgyöt, hogy álljon a bujdosók élére. Addig gróf Csáky uramat nevezték ki básbugnak, ô az elôdjének járó napi 100 gurus helyett már csak 25-öt kapott. A közemberek javadalmazása változatlan maradt, de a lovasainknak külön kellett kérni az eddig magától járó 20 parát, hogy árpát vehessenek a lovaiknak.

LV

Csernavoda, 1 juny 1739

Megjött a defterdár, azt az üzenetet hozta, melyre számítottunk is; a Porta nem engedte meg, hogy ifjabb Fejedelmünk csontjait bevigyük Konstantinápolyba. Itt, a csernavodai görög templom falában temettük el, immár a második Rákóczit a török uralta földeken. Az már bizonyos, hogy a kisebb fiú, Rákóczi György nem lép a helyükbe. Hiába hívták, ô azt üzente vissza a francia titkár útján: nem vágyik Keletre, jobban szereti Párizs kellemetességeit, mint hogy egy órára is nélkülözze ôket.

Némán raktuk fel a követ sírja üregére. Mit is mondhattunk volna róla? Néhai való jó Kemény János szavai jutottak eszembe az eltávozott Báthory Istvánról: "aut nunquam fuisset natus, aut nunquam obiisset", vajha sohasem született, vagy örökké élt volna! Ez érvényes volt Rákóczi Ferencre is, a Természet egyszer létrehozta ôt, aztán összetörte az öntôformát, viszont ha Rákóczi József nem jött volna erre a világra, semmit sem vesztettünk volna, még megemelni is gyenge volt ôsei kardját.

Lelkiüdvének kárára hajszolta a földi élvezeteket, úgy járt, mint aki gyémánt helyett egy jégdarabbal próbálja élesíteni magát. "Ah, nem gondol aprólékkal az Úristen!" — bizonygatják maguknak az ilyenek, és a folytonos megbocsátás reményében folytonosan vétkeznek.

Vétkeit mégsem szabad csak néki felróni, sokkal inkább a sorsnak, mely osztályrészül jutott. Mint minden emberfia, ô is eszesen és romlatlanul került ki a Természet kezébôl, de atyjától távol, anyjától pedig elszakítva, németek nevelték. Aki miként tanult, csak úgy tud szántani. Nemzete gyűlöletét oltották bele, kivált minket, rebelliseket utáltattak meg vele, de lenézte a magyar szokásokat, magaviseletet is.

A németek keveset tettek testi-lelki épülése érdekében is; alakja csökött és formátlan maradt, mint a keletlen bodag, és már azt is erényének kell tekintenünk, hogy ha rosszul is, de tudott írni-olvasni. Késôbb, mikor az idegen gyámkodás alól már kiszabadult, a felnôtt József pótolhatta volna azt, amit a gyermek Jóska elmulasztott, de ô nem tette meg. Ezen csak az csodálkozhat, aki még nem tapasztalta, hogy ha a nádszál megvastagodik, már nehezen hajol.

Ha Rákóczi József üdvezült Fejedelmünk keze alatt serken fel, bizonyos, hogy különb pályát futhatott volna be, mi is másképp emlékeznénk róla, mert megtanulta volna, mennyivel jobb, ha szeretik az embert, mint ha félnek tôle. De ne beszéljünk többet felôle.

Vele együtt adtuk vissza a földnek Pázmándy uram már említett fiát, a pestisben meghalt Bálintot. Ifjabb Fejedelmünk példájául szolgálhatott volna, mert törekvô, a virrasztók mécsesét gyakran égetô studiosus fiú volt. Kosztka Szent Szaniszló doktorhoz hasonlóan az idôt állandó munkával megváltva sietett ô is az örök nyugalomba térni. Igyekezett megnyerni minden rendű és rangú ember tetszését, mikor megtudta, hogy kit kell eltemetnie, még a sírásó is megkönnyezte Bálintot.

LVI

Csernavoda, 4 juny 1739

Ki-ki megbizonyosodhatott, hogy a mi idônk lejárt, a nagy Rákóczik nélkül a török már nem sokat törôdik az itteni magyarokkal, messzelátó terveket nem forgat velük. Ha egy-egy feledékeny vagy jóindulatú írnok rajta is hagy minket a listán, melyre a kincstár a tahinokat fizeti, úgylehet életünk végéig kegyelemkenyérnél többre nem számíthatunk. Reményeink, hogy a Rákóczik halála után elnyerjük a király kegyelmét, és hazatérhetünk Magyarországra, megerôsödni látszanak ugyan, de ezekre hagyatkoznunk nem lehet.

A szultán jól ôrzött birodalma egyelôre azonban látszólagos igényt tartott szerény szolgálatainkra. A Portáról megérkeztek az eligazító parancsok, és ezek nyomán bekövetkezett apostolaink újabb megoszlása. Csáky uram Vidin felé indult, Zay úrfit a meghalt Máriássy generális helyébe Kocsinba vezényelték, a Dnyeszter jobb partjára, ahol a töröknek hadakat gyűjtô erôssége áll. Sátorokat, víztömlôket, ásókat, üstöket és más szükséges eszközöket vételeztek fel az útra, élelmet, takarmányporciókat, és a szükséges pénzzel is ellátták ôket.

Engem egy császári fermán Moldvába küldött Konstantin oláh vajdához. Követségben kellett eljárnom Ibrahim Müteferrika megbízásából, melynek oka titkos és nem pennára való.

Egy darab úton nem kell majd egyedül járnom, hanem együtt tarthatok Zay úrfival, de még nagyobb örömömre szolgál, hogy Erdélytôl nem messze megyek el, és a havasok köpönyegét láthatom. Ha a Bozza rétjén nem is kaszálhatok, de ihatom a vizébôl. Holnap vagy holnapután innen elillantok.

VII

Jászváros, 21 juny 1739

Az egész úton végig féltünk az osztrák császár portyázó katonáitól, le ne csapjanak ránk, és bilincsbe verve fogságba ne vessenek minket. Lelkünk megkönnyebbült, mikor Bukarestbe értünk.

Itt a városon kívül egy klastromba fogadtak minket, kész ebéddel gazdálkodtak nekünk. Pitesti borral kínáltak, mely olyan erôs, hogy ha az ember felforralná, a párája felgyúlna, akár a pálinkáé. A vajda secretáriusával értem küldte a hintaját, a hostátban fekvô házában egy óráig szemben voltunk egymással. Konstantin vajda meghallgatta az üzenetet, melyet Ibrahim Müteferrika közvetítésével bíztak rám. Jóindulatúan mosolyogva köszönte a neki szóló figyelmet, de semmi olyat nem mondott, mely a szándékait elárulta volna. Úgy viselkedett, mintha a kínaiak oktatták volna a diplomáciára, mi, azonnali törik-szakad döntésekre törekvô magyarok sokat tanulhatnánk az oláhoktól. Mikor elváltunk, csak annyit mondott, hogy folytassam nyugodtan az utamat, megfelelô idôben választ kapok majd.

Néhány oláh katonát is adott mellénk, hogy elkísérjenek Jászvárosig, mert a betörô muszka hadak fenyegették az utasokat — nekik ugyan hiába mutogattuk volna a török császár fermánját. Elnéztem ezeket a satnya termetű, alig felszerelt katonákat; addig nem lesz baj, amíg látom ôket, mert ha baj lesz, biztos, hogy egyet sem fogok látni közülük. Elég volt annyi, hogy valamilyen madár megzörgesse a bokrokat, ôk már vetették is be magukat az erdôbe.

A Természet mintha semmit sem tudna az emberek gyászos ellenségeskedéseirôl, megterítette a mezôket szegfűvel és tulipánnal, akárha a nagy égnek készítene menyasszonyi csokrot. Nem a szépségre való már ingerült szemem, de én is gyönyörűséggel bámultam körül.

Mikor végre elértük a Bozzát, ahová a legközelebb esnek édes hazám havasai, lehajoltam, és ha már sört nem ihattam Zágonban, merítettem a patak vizébôl. Belegondolni is rettentô, hogy majd 40 éve jártam erre utoljára, a most magasba szökô fenyôfák magvai akkor pattantak ki a csarab védô árnyékában.

Az Isten most is befedezte elôttem a hazavivô utakat. Lehet, hogy úgy kell járnom, mint Mózesnek; az Úr felvitte ôt a Nébo hegyére, megmutatá neki Kánaán földjét egész a túlsó tengerig, megengedte neki, hogy a szemével lássa, de oda be nem bocsátotta. Az én sorsom is könnyen hozhatja úgy, hogy többé nem látom viszont gyerekkorom gyönyörűségeit: a fürjészetet, a sütôházat, azt a szelíd szürke lovat, a tölgyfákat a szülôházam melletti sáncokon.

Semmilyen nyilvánvaló írott jel nem mutatta, hogy megtiltották nekem a belépést, nem tudtak róla az itt tenyészô füvek és fák, a szabadság visszavonása itt csak kimondatlanul lebegett a levegôben, kisebb súllyal mint a virágról virágra szálló méhecske szárnya rebbenése, eredendô jogaim itt csorbítatlannak látszottak.

Eltöprengtem, mi történne, ha a rám kirótt fôvesztô ítélet ellenére nekivágnék a hegyeknek, kikerülvén a Bozza-szorosban ôrködô császári katonákat, lovammal felkaptatnék az emelkedôkön, így a 10—12 mérföldnyi utat hamar megtenném, estére már Zágon utcáin kocoghatnék.

Az érkezés öröme sok eljövendô, keserű bujdosásban eltöltendô évet megérne. De hogy alakulna a sorsom ezután? Nehéz bűnökben vétkesnek mondott apám már sok éve kiszenvedett Fogaras várpiacán, édesanyám, árva Torma Éva is megtért már ôseihez, ki adna nekem akár egy darab kenyeret is?! Hirtelen az a magyar gályarab jutott az eszembe, aki nem kívánkozott vissza sivárrá vált szülôhazájába, mert ott senki sem várt már rá. Annyi éveknek utána a bujdosás már nekem sem csak kényszer, a természetemmé vált.

Be kellett látnom, hogy az a Zágon, ami az enyém volt, már csak bennem, az emlékeimben él, üres telken álló ház alakú ködhöz hasonlít. Nékem Zágon volt a Mekkám, mint a muzulmánok Keletnek, én mindig feléje fordultam. Valamikor Zágonra gondoltam, és eggyé váltam vele, most már tudom, hogy csak nekem volt fontos Zágon, én nem voltam fontos Zágonnak. Ha a medve haragszik az erdôre, az erdô mit sem tud róla. A paraszt nélkülem is beakasztja majd az ekéjét a földje végébe, mint ahogy már megtette elôtte sok nemzedéke, a régi nagy tölgyfák a sáncon évszázadokkal túlélnek majd engem — és jól van így.

Mégsem élhetek addig, hogy ne igyekezzek örökké iránta. Kinyújtottam a kezemet, hogy ennyivel is közelebb kerüljek Zágonhoz, és imát mondtam:

— Áldassál örökké mennynek, földnek, tengernek dicsôséges nagy Istene, aki teljes világi életemben velem voltál, s gondomat viselve általhoztál minden veszedelmeken. Mind vizen, mind szárazon való utaimon, két földrészen keresztül békével hordoztál. Dicsôség legyen isteni Felségednek érette mindörökké, amiért engedted megérni azt a napot, mikor hazám közelébe juthattam. Mérd rám bár ezentúl a Szent Pál vesszejét, avagy Szent Istvánnak agyonverô kövét. Hátralévô idômhöz már nem ragaszkodom, ha úgy akarod, legyek a te megérett búzád, kész vagyok learattatni és a mennyei csűrbe betakaríttatni... — és egy ámenhez kötöttem az imám végét.

Mikor felkeltem a földrôl, valahol a távolban rég nem hallott harangszó keringett.

LVIII

Jászváros, 22 july 1739

Idestova már egy hónapja, hogy magányosan töltöm itt az idômet, mert korábbi társam, Zay úrfi már régen elindult kocsini helyére. Más dolgom nincs, mint hogy idôrôl idôre megjelenjek az itteni alvajdánál, Konstantin emberénél, választ remélve küldetésemre, de csak újabbnál újabb, lassan már a végtelenbe virradó terminusokat kapok. Már rég nem bízom benne, hogy valamire is megyek, de ezt nem mutathatom, és nincs is kinek mutatnom.

Amúgy nem panaszkodhatom, tíz emberre is elegendô ellátást kapok, négy cseléd lesi, hogy mit kívánok, de unalommal eszem a kenyeremet és iszom a gotnári bort, nem találom mulatságomat ebben az ízetlen városban.

Meg tudom értetni magam, mert errefelé még a csecsemôk is franciául sírnak, de a boérok, az itteni urak társalkodni nem tudnak, vagy nem mernek, idegeneket nem hívnak magukhoz vendégségbe. Jól mondják: ezek a boérok úgy születtek, hogy egy medve az erdôben megerôszakolt egy bükkfát, valóban minden szellem nélkül valóak.

Magamban egész nap mégsem maradhatok, mint a dió a héjában, felöltözöm, botot ragadok, és sétára indulok. Lábaim mintha kényszerítve volnának rá, mindig ugyanazokra az utcákra visznek, melyekre elsô alkalommal akkor még találomra elvetôdtem, a lelkem így mutatja ki, hogy nem kíván többet felfogni ebbôl a nyomorult Jászvárosból.

Így elhúzódva is tapasztalnom kell, hogy az itteni emberek milyen nyomorban élnek, "satu mare, pite náre", a nagy falunak nincsen kenyere. Az év elején sokszor fakérget és rothadt szalmát esznek, tavasszal rügyeket, augusztus-szeptemberben makkot, télen a dögöket is elfogyasztják. Az erôsebb férfiak csapatokba gyülekeznek, és erôszakkal ragadják el másoktól az élelmet. Rablás, gyilkolás, minden bűnösség és fertelmesség bekövetkezik, mert az éhség mindenre rákényszeríti az embereket. Sokszor elszégyellem magamat bôséges asztalomért, otthon keveset gondoltam rá, idegenbe kellett jönnöm, hogy részvétet tanuljak.

Ha elfáradok, lebotorkálok valamelyik pincekocsma lépcsôin. Itt, a füstös, bizonytalan levegôben az alja söpredékes nép gyülekezik össze, mint a szennyes mosogatóvíz mélyén a piszkos kanalak, de ezeket az embereket már senki sem emeli ki innen.

Minden hordó mellett öt-hat oláh papot is szoktam találni. Amíg hivatalukban voltak, addig sem éltek pásztorokhoz méltó életet; mise közben égetett bort hűtöttek a szenteltvíztartóban. Könyvüket eladván vagy elvesztvén, egész tudományuk nevetséges kicsiségekbôl állott. Például hallottak valamit rebesgetni a szószékrôl, és mindenre azt hozták elô. Ha Szent Józsefrôl kérdezték ôket, készen állt a válasz: ô asztalos volt, tehát szószékeket csinált. Aztán vagy elzavarták ôket a helyükrôl, vagy más okból rúgták el maguktól a reverendát.

Mint a távoli Keletrôl érkezô idegent, elôször sokat faggattak, olyasféléket kérdeztek, mint: igaz-e, hogy a török nôk testük titkos helyein is beretválják magukat. Én tartottam magam ahhoz, hogy a bolondoknak bolondságukhoz képest kell felelni, visszafogtam magam a válaszaimban. Ezért, alamizsnát kérve és nem kapva, hamarosan el is húzódtak tôlem, újra körülvették a hordót, mintha csak egy temetésre váró halottat fognának közre.

Így hát végül sokak között is egyedül maradtam, az elfogyasztott bortól elzsibbadva bokályomba meredtem. Zágon közelsége felkavarta emlékeimet, és azóta sem tudtam megnyugodni.

Bár a gyerekkori dolgokat erôsen megtartottam emlékemben, nemzô atyámra, Zabolai Mikes Pálra ritkán gondoltam. Mindig is Nagyságos Fejedelmünket tartottam igazi atyámnak, aki gyerekkoromtól szolgálatába fogadott, és gondomat viselte.

Mikes Pált én soha nem láttam, mert alighogy megszülettem, ô Thököly fejedelem kuruc seregében harcolva részt vett a zernyestyi csatában, majd a vereség után a Kárpátokon túlra futott.

Ezek után atyám csak egyszer tért vissza Zágonba — még ugyanannak az 1690-es évnek november havában, Szent Márton napja körül. Történt ugyanis, hogy Veteráni császári tábornok megszállotta Háromszéket, de a kurucok, hogy megmutassák jelenlétüket, legalább egy talpalatnyi földet vissza akartak foglalni, és Thököly az apámra bízta ezt a munkát.

A kuruc csapatok átjöttek Zágonba, kifosztották a falut, csak a kôfalát hagyták meg a házaknak. Egy német vasasnak leütötték a fejét, Jankó Tamást két társával egy almafára akasztották fel, másik két labancot pedig a lábaikról levagdaltak.

Egy kis idô múltán apámat elfogták. Fogaras várbörtönébe zárva elôbb a szemeit tolták ki, aztán mindennap egy-egy lába és keze ujját metélték le, majd úgy kellett meghalnia, hogy az egész testét megsütötték.

Apám tetteit én megítélni nem tudom, Deus sit judex et vindax, Isten legyen a bíró és a bosszúálló ügyében! Én magam csak azért szorítottam vissza emlékét a szívemben, mert nem kaptam meg tôle azt, amit egy apa közönségesen meg szokott adni a fiának: eligazítást az élet dolgaiban, a férfiélet mindennapos szokásait és fortélyait, támogatást, hogy elindulhassak az utamon. Ha mindezzel ellát, talán az egész sorsom másként alakult volna, fele erôvel is messzebbre eljutok. Most, majd ötven évnek utána egy jászvárosi kocsmában álldogálva megbékéltem apám emlékével. Ha maradt valami megbocsátani való, elengedtem neki, testem-lelkem megkönnyebbült tôle. Kiittam a bokályból borom maradékát, és körülnéztem. Megnevettem egy rám akaszkodó oláh dajnát, aki énekelni és táncolni próbált nekem, hogy fizessek egy fikatot, sült májat.

LIX

Jászváros, 14 augusti 1739

Amire régen vártam, tegnap Konstantin vajda megérkezett, kevéssel késôbb fogadott is, és végre kirukkolt a farbával. Vacsora után ajándékokkal halmozott el, és nagy hízelkedések közepette arra kért, hogy fordítsak egy felet a köpönyegemen. Úgy tettem, mintha nem érteném, mit akar, erre el kellett magyaráznia intencióját, színleg maradjak ugyan a törökök szolgálatában, de a valóságban az ô érdekei szerint járjak el. Nagy summa pénzt ígért, és késôbbi békességes megmaradást országában, ahonnan rövid út vezetne Zágon felé.

Felálltam a helyemrôl, erdélyi nemesember ilyenrôl nem is gondolkodik, becsületével és nemzetségével nem fér össze. A vajda búcsúzásnál még megfenyegetett: ne merjem elmondani az ajánlatát, bizonyíték nincs róla a kezemben, senki nem fog hinni nekem, csak halálos bajba keverem magam. Én már a kilincset kerestem, mikor utánam kiabált:

— Majd Bukarestben folytatjuk a beszélgetést!

Szállásomon ittam egy pohár bort, közben füstölögtem magamban. Már közelítem az ötvenedik évemet, mikorra már nemhogy egy székelynek, de még egy szásznak is benô a feje lágya, de én mostanáig is naiv maradtam, újra és újra elcsodálkozom, hogy az aljas embereknek milyen srófokra jár az esze. Az övéktôl különbözô erkölcsöket elképzelni sem tudnak, ezért mindig csak azt fontolgatják, hogy járnának el ôk mások helyében. Meg kellene végre tanulnom ezt, akár egy idegen nyelvet, hogy a padlásra ne kerüljön a bôröm idônek elôtte.

LX

Jászváros, 23 augusti 1739

A muszka átkelt a Dnyeszteren, és közelít Kocsinhoz, újabban az hírlik, hogy Münich generálisuk már be is vette ezt az erôsséget. Mindenki az ég alját lesi: látni-e már a fegyvereik tüzét. A vajda már kimenekítette két fiát, de engem bosszúból nem bocsátott utamra, pedig már igencsak indultam volna. Ebül mennek a dolgok.

A múlt héten a vajda nagy pompával táborba vonult. Pompa helyett inkább gyászmenetet vagy koldus karavánt kellett volna mondanom, mert alig másfélezer ember vánszorgott a porban mezítláb, maguk után húzva kioldódott gatyakötô madzagjukat. Menet közben is ettek, kinek mije volt: valamilyen romlott hurkát, száraz halat vagy csak fekete retket. Fegyverzetük, akár a kocsmai verekedôké, rossz csákányokból és fustélyokból állott. Egy nyomorult ágyú követte ôket, melyet szükség esetén dióval is meg lehetett tölteni, elképzelhetjük, hogy mekkora kárt tehet az ellenségben. Vonulásukhoz egy félkarú dobos verte a marsot. Jászváros így végképp védtelen maradt, minden órában várják a mag kozákok betörését, gazdasszonyom háromszor is felriasztott, hogy kint a hostátban már látták törni-zúzni ôket.

A nép tolong a templomokban, nem imádkozni kívánnak az emberek, hanem biztonságban lerakni a portékájukat. Mindenki útra készül, egy rossz szekérért egy ház árát is megadják.

Nekem magamnak nincs többem egy lovamnál, cselédeimet pedig mégsem foghatom be a kocsi elé. Segítségért a kalmakánokhoz fordultam, akiket az eltávozott vajda hagyott hátra maga helyett. Ôk azonban azzal voltak elfoglalva, hogy sürgôs pótadókat vessenek ki, így akarták megszerezni azt a kevés pénzt, melyet elôdjük a város lakóiból kizsarolni elmulasztott.

A kalmakánok szüntelen biztattak, hogy gondjuk lesz rám, beszerzik a vajdától távozási engedélyemet, de közben szájuk sarkában ott bujkált a kárörvendô mosoly. Elmondhatom én is minden üldözöttekkel: usque quo exaltabitur inimicus meus super me? Ugyan meddig diadalmaskodik fölöttem az én ellenségem?

Beláttam, hogy a bajokból elröpülni nem tudok, nem maradt más hátra, mint hogy magamat a dolgok legfôbb tudójának, Istennek a kezébe ajánljam. A jelenlevô halál nem rémített, a törökök azt tartják, hogy a csontjainkat ott kelletik majd megadni, ahonnan az angyalok az anyagot vették testünk formázásához, az enyémet, úgy látszik, nem messzirôl, csak innen, Zágon szomszédságából hozták.

Mint akinek már a hét is páros szám, flegmatikusan néztem a körülöttem forgó zűrzavart, nem riadtam fel az ágyamból minden kósza hírre. Csak az esett nehezemre, hogy senki sem volt, akihez egy szót is szólhattam volna. Az írástól-olvasástól is elment a kedvem, mintha minden könyvet már láttam volna.

Nem késett soká az Isten segítsége. A vajda épp a tegnapi napon visszatért Jászvárosba, ha lehet, még kevesebb dicsôséggel, mint ahogy elvonult. Rájött, hogy szép dolog a háború, csak ellenség ne volna benne. Elmentem hozzá, és sürgettem az engedélyét, hogy útra kelhessek Bukarestnek. Végül beleegyezett, nem a jó szíve hajtotta, hanem a belátás, hogy személyemben megszabadulhat cselszövéseinek veszélyes tanújától.

Holnap végre itt hagyom ôket, mint Szent Pál az oláhokat. Még soha nagyobb örömmel nem indultam, mint most fogok indulni.

LXI

Bukarest, 18 septembris 1739

Akár szerencsémnek is mondhatom, hogy szinte üres erszénnyel indultam el Jászvárosból, mert útban a pénz könnyen gyilkosokat szerez az embernek. Így is maradt elégséges okom a félelemre; néhány hete, hogy szétverték errefelé a török sereget, de maradék hordáik még mindig fosztogatnak a nagy utakon kóborolva. Valamit okvetlenül szerezni akarnak, hogy ne kelljen üres kézzel hazatérniük Kis-Ázsiába. Gondolom, hogy nem fogják beérni holmi varrótűkkel vagy érett túróval, ha semmit sem találhatnak nála, rabszíjra fűzik az utast.

Nem kívántuk odaveszteni fogunkat, fejünket, szegény jószágainkat, cselédjeimmel még azt is megnéztük, hová tesszük le a lábunkat, nehogy magunkra szabadítsuk ezeket a sarcolókat. Az Isten kegyelme vezetett minket, mint a felleg az izraelitákat a pusztában, egy törököt sem találtunk egészen Foksánig, mintha csak magunk lettünk volna az országúton.

A városba beérve a szegény Pápai sógort, ha élve is, de már igen rossz testi állapotban találtam. Minden második gondolata a halála körül forgott:

— Ha majd meghalok, lábbal fölfelé temessetek el, hogy mikor ez a felfordult világ visszatér szabályos helyzetébe, én talpon maradhassak majd — mondta.

A magyar ember azonban mindig meggyógyul egy kicsit, ha végre politizálhat, ô is magához tért, mikor arról beszélt, hogy hamarosan megszületik majd a békesség a török és a német között:

— Minden ellenségünknek kezd már tompulni a szarva, fogyatkozik az ereje, nem mernek már a gallérunk alá pökni.

Estig szóval tartott, csak akkor engedett elmenni, Isten vastagítsa meg szegény Pápai sógor egészségét.

Körülnéztünk a városban, itt a kóborló török már nem fenyeget, inkább a törzshadból kiszakadva portyázó muszkák hozhatnak bajt a fejünkre. Olcsó szállással kellett beérnünk, mert pénzem sokkal kevesebb van, mint kellene, de hát aki a fogat adta, ennivalót is ad majd hozzá.

LXII

Csernavoda, 17 marty 1739

Minden, ami történik velünk, reménykedéseink ellen szól, mégsem szabad feladnunk. Arról a békáról kell példát vennünk, amely beleesett egy kanna tejbe, mégse merült el. Addig kapálódzott a lábával, míg a tejbôl vajat köpült, arra már rá tudott állni, és kimászott a kannából.

LXIII

Bukurest, 22 maji 1740

A tél, mint mindig, most is elvitte magával az öregeket, köztük a szegény Pápai sógort is. Személye többé nem hívatik elhagyottnak és a földje elpusztultnak. Ô maga, ahogy életében, úgy a halálában sem kereste az áhítatot, sírkövére gorombán csak annyit akart rávésetni, hogy "menj arrébb!", de ezt már kegyeletbôl sem engedhettük.

Kevés híja volt, hogy én is vele menjek a boldogabb világba, mert irtóztató hidegeket kellett átélnünk. Elmúlt év október 18-án esett le az elsô hó, azóta csak folyvást vastagodott, az udvaron a kitaposott csapás oldalában a derekunknál is feljebb ért. A vihar nem szűnt meg a hópelyhekkel játszadozni, hol leejtette ôket, hol visszaragadta a fellegekbe.

Éjszaka tüzelô után jártunk, lefűrészeltük a fákról az elérhetô ágakat, kitördeltük az idegen kerítések léceit, de így is csak egy szobát tudtunk fűteni. Ezt a meleg házat a cselédeimnek engedtem át, a gazdának meg kell vonnia magát, ha szolgálatot akar követelni. Bizony, ha köptem egyet, majdnem jéggé fagyva koppant a padló földjén.

A baj most sem járt egyedül. Szeptemberig a föld egyszer sem ázott meg annyira, hogy a mag kikelhetett volna, a tavalyi évben nem arattak ezen a vidéken. A kemény télben aztán vízimalom, molnár mind összefagyott, ôrölni akkor sem tudtak volna, ha lett volna mit. A kenyér drága lett és olyan ritka, hogy az emberek egymás kezébôl tépték ki. Én is sokszor hiába ültem le ebédet várva, semmit sem tettek le az asztalra, pedig a hidegben még jobban esett volna az étel. A házak bejárati boltíveiben megszokottá és közönségessé vált az oda behúzódók halála, testüket a fagy sokáig egyenesen tartotta.

A tél nehezen tágult, búcsúzóul is olyan fergetegeket küldött, mintha csak most akarna érkezni. Aztán mégis eljött és megszólalt a kakukk, a certissimus nuntius veris, a tavasznak ez a legbiztosabb hírnöke.

Megadtam a magáét a testemnek, ennek a szegény állatnak, néhányszor kiültem a napra, hagytam, hogy átjárjon a meleg. Meggyúrtam csomós kezemet, és eltöprengtem, hogy hány évet pusztított rajtam ez az egy esztendô.

Ahogy szokás, a jobb idôvel együtt a hírek is kiolvadtak; a német visszaadta a töröknek Havasalföld fele részét. A vajda úgy ment el átvenni, mintha diadallal övezné magát, pedig nem is küzdött meg érte, csak úgy utánavágták.

Lassan visszaszivárog minden bujdosó is hosszú útjáról, bebizonyosodott, amit úgyis tudtunk, hogy sehol sem kellettünk senkinek. Négyen maradtunk azok közül, akik üdvezült Fejedelmünket annak idején Marsiliából a "L'ange Gabriel" fedélzetén Törökországba kísértük. Akkor még háborúra készen álltunk, most pedig már csak sóhajtozva dohányzunk, több nem telik tôlünk.

Mily különös csapat voltunk is mi számkivetettek hazánkból, mily furcsán is intéztük a dolgainkat. Évtizedekig ültünk az idegen ég alatt, hol nekibuzdulva, hol elkeseredve, ôriztük magunkban a távoli Magyarország képét, ahová egyszer majd visszavihetjük libertásos zászlainkat. Hasonlatossá váltunk a Bábel partján gyászoló zsidókhoz, akik felakasztották zeneszerszámaikat a fűzfák ágaira, és így zengették siralmaikat elveszett szülôföldjükrôl. Hideg mámorban éltünk, mi örökös mordályégetôk.

Azóta a bujdosás nekünk már nem büntetés, hanem ebben találtuk meg az otthonunkat. Nekünk már két Messiás kellene a megváltáshoz: az egyik kihozna bennünket a száműzetésbôl, a másik kihozná belôlünk a száműzetést. De ebben már alig-alig reménykedünk, és aki nem hisz a megváltásban, az alkalmatlanná is válik rá. Módot kellett volna nyújtanunk Istennek, hogy segíthessen rajtunk, és ezt mi nem tettük meg.

Sehol senki nem vár minket, nem választhatunk új utakat. Holnap vagy holnapután Zay úrfival, Ilosvay és Pázmándy urammal elhagyjuk végre ezt a kéreggel fedett Bukarestet, és visszatérünk Rodostóba, a megunt és mégis kedves városba, szomorú lakóhelyünkre.

LXIV

Rodosto, 22 juny 1740

Egy híres pap mondta egyszer a híveinek: ha majd meghalok, hagyjatok három napig temetetlenül. Ezen a földön sokat szenvedtem, és a bűneimért biztos hogy a túlvilágon is a gyehennába kerülök, így felejtsetek itt egy kis idôre közben, melyet nyugodtan tölthetek el. Ilyen intermundium, világok közötti világ volt négyünknek az út Rodostó felé. Semmi sem hajtott, semmi sem taszított, élveztük egymás barátságát.

Kujlicz görög várnál szálltunk hajóra — ezt egy Heléna nevű kurva leány építette, megadva néki a módját. A Duna felôli falon egy bástyára kimetszette a címerét, magát pedig, becsületes lány lévén, meztelenül a belsô vár udvarán kifaragtatta. Erôsen szúnyogos vidék, alatta elhaladva felettébb csapkodtuk magunkat, a törökök azt tartják, hogy itt lakik a szúnyogok császára is.

Az Osztrova nevezetű nagy szigethez értünk, mikor egy kevéssé már ránk esteledett. Vaktában evezve furkátánk megakadt valamilyen régen elsüllyedt hajóban, míg kapálództunk, kétszer is csak a Jóisten mentett meg minket az elmerüléstôl. Beláttuk, hogy sehová sem mehetünk, és virradatig csak vesztegeltünk. Helyemet nem találva, addig forgolódtam, míg az órámról leszakadt a kulcs, és a Dunába veszett. Bár ez az óra még üdvezült Fejedelmünktôl maradt rám, nem kezdtem el a hajamat tépni, már leszoktam arról, hogy tárgyakat sirassak. Nem nagyobb kér értük, mint ugyancsak veszendô lelkemért. Különben is hinni kell, hogy az, amit a földön elhagyott az ember, a túlvilágon fel lesz akasztva egy szögre, ott vár rá.

Másnap reggel világosban aztán könnyen kiszabadítottuk magunkat, amiért dicsôség a nagy Istennek. Újabb bizonyság rá, hogy akit akasztófára szán, azt nem fullasztja vízbe.

Ezelen alol, ahol a Duna kezd a hegyek közé menni, fel kell venni a kabátot, mert rettenetes szelek keménykednek, falatonként kapják fel a vizet, és mint a párát úgy viszik.

A part is veszélyessé válik, a kôsziklákban tátongó lyukakból minden tavasszal igen apró, mérges muslincák, szakadékok szoktak kijönni, és mindenfelé ellepik a földet egynéhány mélyföld távolságig. Harmadnapig a legmérgesebb, de néha tizenöt-húsz napig sem tágulnak, kivált ha esôk vagy nagy szelek nem érik ôket. Eldagad minden marha, melyet megcsípnek, néha az embert is megölik, ha érbe találnak a fullánkjukkal. Minket az Isten megóvott tôlük.

Ahogy még lejjebb értünk, a víz már lecsendesedett. Esténként kikötöttünk valamelyik dunai szigeten, a csónak kötelét kiálló tormagyökerekre csavartuk, mely olyan vastag is tud lenni, mint a szekér rúdja. A torma, ha megreszelik, sárga katyvaszt ad, melyet rögtön el kell fogyasztani, különben megdermed, és ízetlenné válik. A torma mellé találtunk két gazdájától elkóborolt sertést is, lerántottuk ôket a lábukról, és jóllaktunk belôlük. Csak annyi bajjal járt, hogy a török fôhajósunk megátkozott minket, amiért a disznósült füstjével megszeplôsítettük a csónakját. Azt kiabálta, hogy ha népes partot érünk, el is adja, de ez legyen már az ô gondja.

Aztán a Dunáról leszállva, utunkat a szárazföldön folytattuk. Mintha ez volna a utolsó vidám utunk, továbbra sem siettünk; késôn indultunk, korán érkeztünk. Esténként néhány polturáért még egy-egy táncot is megengedtünk magunknak a bolgár lányokkal, persze csak olyat, amilyen egy magamfajta ötvenéves legénytôl kitelik még. A lányok sem erôltették meg magukat, a lábukat alig mozgatták, egy-két lépést tettek elôre meg hátra, fülsiketítô dalokat fújva és csörgetve a nyakukba fűzött aranypénzeket.

Majd egy hónapot töltöttünk úton, három napig hágtuk a Balkán nagy hegyeit, tegnap érkeztünk meg Rodostóba. Meg kell ennünk annak a kazal kenyérnek a maradékát, melyet az Isten itt rakott le számunkra. Nem tudom, meddig tart majd, annyi biztos, hogy még egyszer ennyi idôt már nem töltök itt el.

Reggel lementem a piacra, a gyümölcsárus megszólított: Mintha azt mondtad volna, beyzade, hogy útra készülsz. Mikor indulsz?

— Már meg is jöttem, három évig voltam oda.

— Igen? Ki hitte volna?!

Az idô csak annak telik, aki elment, aki ott marad, az észre sem veszi. Nagy utat tehetsz meg, ha egy helyben maradsz.

LXV

Rodosto, 20 augusti 1740

Jelentkeznünk kellett Konstantinápolyban, hogy visszatérésünk után rendezzük a sorsunkat. A császár éppen nagy parádét tartott, a tenger fölébe kötelet köttetett, melyet a gályák árbocai tartottak, és a kötéljárók igen magasan átmentek rajta. Papírból két várat csináltatott, és azokat apró gályákra rakatta, mint valamely igazi erôsséget vívatta, ostromoltatta, lövette, de a golyóbis is papírból készült.

Az ünnep miatt csak másnap jutottunk be a kincstárba, a müteszáriff megparancsolta, hogy maradjunk meg régi palotánkban, abban a házban és kertben, melyet még üdvezült Fejedelmünk vásárolt meg, annál tovább ne terjeszkedjünk.

Ellátmányunkat, melyet hadba vonulásunk idején felemeltek, most újra lecsökkentették: Zay úrfi napi 600, én 300 ákcse tartásdíjat kaptam, a többi bujdosó is ehhez hasonlóan kevesebbet. Összesen harminc személy került rá a listára, valamennyien a rodostói adópénztárból vehették fel a járandóságukat pecsétes nyugta ellenében. Nekem is bélyegzôt kellett csináltatnom, legyen átkozott mindenki, aki arra kényszerített, hogy ilyenekkel bajlódjak.

Új ruhára, díszes lóra közülünk már senki sem gondol, így ez a pénz szűken véve elég lett volna az ellátásunkra. A jó piacra való tekintettel a rodostói kalmárok megemelték ugyan az árakat, de négy ákcsén még mindig lehetett venni egy font húst vagy kenyeret. Számításba kell vennünk azonban azokat a magyarokat is, akik velünk élnek, de a török defterek nem gondoskodnak róluk.

Azt kellett tapasztalnunk, hogy kevesen voltunk kurucok, és igen sokan maradtunk. Ha mindannyian ott lettek volna a harcokon, a császár mind máig nem vehetett volna erôt ekkora had fölött.

Az idôk folyamán sokan csatlakoztak hozzánk olyanok, akik a csatában még puskaport sem szagoltak, csak a jobbágyi kaszától-kapától menekültek el. Koldulással vagy éppen indomított kutyákat táncoltatva vándoroltak, és itt Rodostóba elvetôdve biztos kenyeret reméltek. Mint kiérdemesült hadfiak jelentkeztek nálunk, és infámis pofákat vágva próbálták felkelteni elismerésünket képzelt hôsiességük iránt, amire mi ugyan nem voltunk hajlandók, de elkergetni sem kívántuk ôket a biztos éhhalálba.

De panaszkodnunk nincs miért, hanem hálát kell mondanunk a szultánnak és jó egészséget kívánnunk neki, mert ezt a szűkös kenyeret is csak tôle kaphatjuk. Jutalmazza meg ôt az Isten lelki megvilágosodással, és segítse a mi katolikus anyaszentegyházunk sáncai közé.

A Porta Csáky tábornok magyar zsoldos katonáit Vidinbe küldte, és a korábban felvett hadi eszközeiket leadatta velük a szertárba. Mióta nyélbe ütötték a belográdi békét, a török már nem is mutatja, hogy szüksége volna ránk. LXVI

Rodosto, 7 septembris 1740

Sedentio fit animus doctior — az egyhelyben való tartózkodás teszi bölcsebbé a lelket. Itt Rodostóban már sok mindent másképp látok, mint a hadi vándorlásunk idején.

Megtanulja az ember, hogy a bujdosásnak hosszú voltáról panaszkodni hasztalan, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé tesszük. Olyan, mintha erôs paprikát ettünk volna, és vizet innánk rá, hogy ezt az erôsséget elűzzük, de csak még jobban csípné a nyelvünket.

A nyugtalansággal való szenvedést az Isten meghosszabbítja, mert tiltakozásnak érzi az akaratja ellen. El kell hitetnünk magunkkal, hogy az Isten a bujdosást a javunkra adta, mert az ô bölcs ítélete ezt másképpen tekinti, mint mi magunk. Az együgyű ember csak azt tartja jónak, amivel a kívánságát betöltheti, például ha mi arra gondolunk, hogy visszakerülhetünk a hazánkba. Vegyük észbe, ha rövid úton teljesül a kívánság, nem tudtuk volna megbecsülni a hazánkat.

A tékozló fiú is, amíg a ház rakva volt kaláccsal, addig eszébe sem jutott a fekete kenyér jó íze, de mikor a makkra szorult, akkor elfelejtette a kalácsot, és csak a fekete kenyér után sóhajtozott. Ne panaszodjunk tehát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten kezébôl. Ha itt esne halálom, legyen akaratja szerint, ha innét máshová küldene, azt is elfogadom zúgolódás nélkül. Ámen.

LXVII

Rodosto, 19 novembris 1740

Avvaló, hogy az embernek lehetetlen állapot idegenben élnie, de meg kell szoknunk, hogy a lehetetlen állapotok nemcsak rövid idôre szólnak, mint valaha elképzeltük, hanem egészen a halálunkig eltarthatnak. Senki olyan levelet senkitôl nem kapott, mely biztosítaná ôt örökös jó sorsáról.

Még üdvezült Fejedelmünk példája megmutatta: assidue laborare, nem tehetünk mást, mint hogy dolgozunk, nemcsak azért, hogy éljünk, hasznosat tegyünk, hanem azért is, hogy elhárítsuk magunkról az idô állandó nyomását.

Fához-vashoz nem értek, és mint más testi dolgokban is ügyetlen én csak az írásra adhatom magam. Azokat a kegyes francia könyveket váltom magyarra, melyeket Urunk könyvesházában találtam elrakva. Önmagunk építésével foglalkoznak, ha Isten kegyelmébôl eljuthatnának Erdélybe, sokak lelki hasznára válhatnának.

Elsôben a magam fejét is tágítom — ha már késôn is. Mint a nagy pap mondta: ki gyerekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papírra írt tintához. Ki öreg korban tanul, mihez hasonlít? Régi és itatós papírra írt tintához. Írni viszont muszáj, de remélem: oleum non vane perdidi, nemhiába vesztegetem lámpám olaját. A halálhoz futok, de addig szüntelen tanulok.

Kancelláriám, kis szobám szűkölködik a kényelemben, a közepén, ha megállok, és kinyújtom a karomat, minden falát könnyűszerrel elérhetem, de hát többre nincs is szükség, a barlang segíti a jóst.

Az íráshoz van egy jókora fatáblám, ezt térdemre veszem, jól elfér rajta a papír, tintásüveg, vas sorvezetô penecilus, vastag nádból kifaragott penna. Mikor végzek egy-egy árkussl, legszívesebben azonnal elfeledném, mint ahogy a kutya em megy vissza kikaparni az elásott csontokat, de veszem a fáradságot, és újra és újra lemásolom. Így a korábban észre nem vett egyenetlenségek feltűnnek, kiigazítom ôket, hogy a szöveget legalább egy vonásnyival jobbá faragjam. Mit ér a munkám? Nem vagyok bírája, annál nagyobbat ugrani, mint amekkorát tudok, nem szükséges, egyébként is szolgálni akarok, nem ragyogni.

Múzsákra, olympi karra nem gondolok, távoli maradékra is éppoly kevéssé. Azokhoz akarok szólni, akikkel egyszerre születtem, és csontjainkat majd a temetô azonos tájain rakják le, hozzájuk tartozom csak és senki máshoz. Az a sokat citált Utókor csak maradjon csendben, a História nekünk sokkal maradt adósunk. Egyszer talán majd valaki végigmegy a nyomainkon, és megérti a sorsunkat, a szája talán megrebben, hogy megcsókolja régen elporladt arcunkat, nincs más vigaszunk, és ez is csak fantázia, hogy kiéljük utóéletünket.

Megérzem már az idômet, a merev tartástól derekam hamar elfárad, ezért nyitva hagyom az ágyamat, hogy óránként néhány percre végigdôlhessek rajta. Ujjaim eljátszanak különös tárgyaimmal, melyeket unalom ellen szoktam forgatni és tapogatni: egy száradt gyümölccsel, melynek a nevét sem tudom, egy barna kôvel, melyet emberfej formára csiszolt a tenger, rég halott kiskutyám nyakörvével, aztán nekidurálom magam, és folytatom a munkát, egészen az esti dobszóig.

Néha még éjszaka is visszatérek, és folytatom, ahogy múlik az idô, úgy kell egyre többet dolgoznom. Régen három-négy óra is elég volt, hogy elvégezzem a feladataimat, a többi idôben testemet-lelkemet kúrálhattam, miként a madár szokta rendezni megbomlott tollait, most a sötétség egybefolyik nekem a világossággal.

Így sem jutok semmire, bárhol is végzem majd, félúton végzem. De Isten nem is kívánja, hogy elérd a messzi úti célt, azt viszont elvárja, hogy ha eljönne ítélkezni fölötted, menet közben találjon.

LXVIII

Rodosto, 1 decembris 1740

Ha Isten bezár egy ajtót, mindig kinyit nekünk egy ablakot — most is így történt. Szomorú és egyforma mindennapjainkban nagy hír érkezett: Carolus osztrák és római császár október 20-án elment minden élôk útján. Vele az ausztriai ház férfi ága ki is fogyott, senki sem tudhatja, ki lép majd utána a trónra.

Mózes azt mondja az ó törvényben: ha meghal a szentelt olajjal felkent fôpap, a száműzött bűnösök visszatérhetnek menedék váraikból az ô örökségüknek a földjére, és semmi bosszú nem eshet rajtuk.

Mi is ilyen leveles száműzötteknek tekinthetjük magunkat, de ez nem jelenti azt, hogy sorsunk biztosan jobbra fordul. Megszoktuk, hogy ránk mindenbôl csak a rossz vonatkozik; a törvénybôl a kivétel, a rózsából a tüske, de hátha ez a hallatlan változás elôttünk is megnyitná az utat. Sok évünk telt el bujdosásban, de nem kell, hogy örökké tartson. E világban semmi egy állapotban nem szokott megmaradni, mindenek forgandó romlás vagy emelkedés alá vannak vetve, annyi gyűlölködés után Isten felemelheti hozzánk az új király szívét.

Egyelôre csak megbolydult a világ; sok a hír, sok a hazugság, sok a "te mondád". Jó, hogy semmi sem múlik rajtunk, így nem kell szemrehányást tenni agunknak, hogy valamit is elmulasztottunk. Várnunk kell, amíg az idô kereke majd kiforogja magát.

Pápai sógor most elemében érezné magát, szôhetné a kombinációit. Nekem meg-megfordul a fejemben: hátha most is csak a Bethesda-tó partján ülünk, és várjuk, hogy jöjjön az angyal, hogy szárnyával felkavarja a vizet.

LXIX

Rodosto, 14 decembris 1740

Ma kaptunk részletesebb híreket Carolus császár halála felôl. Még októberben döntötte le lábáról a betegség, ágyában fekve magához rendelte lányát, Mária Teréziát, aki már gyereket hordott a szíve alatt urától, és tanácsokat adott neki:

— Légy rajta, hogy uradat császárrá koronázzák, ha ez nem megy, legyen tiéd a hatalom. Ne üldözd a protestánsokat, mert övék a hegemónia a tenger fölött. A bányagrófokat ne engedd garázdálkodni — és így tovább, hasonlóan.

Mikor Carolus lélegzete már akadozott, egy fôlakáj két gyertyatartót hozott, hogy fényüknél megkaphassa az utolsó kenetet. Carolus felnézett, és megszólalt:

— Mi ez a két gyertyatartó?! A német-római császárnak négy dukál, mikor a halotti szentséget felveszi!

Hogy így történt-e, nem tudom, én csak hallottam.

LXX

Rodosto, 27 decembris 1740

Elvégeztetik lassan ez a sok hányattatást hozó átkozott esztendô is. Az idô mintha pompával kívánna búcsúzni, különös, nyárhoz illô melegek járnak, tűzifát még alig kellett vennünk. Nehezen alszom, éjjel is nyitva tartom ajtómat és ablakomat, mégis gyakran leszállok az ágyamból, és lefekszem a kereszthuzatba szobám földjére.

Tegnap hajón megérkezett hozzánk Ibrahim Müteferrika, jövetele meglepett, mert a sorsunkat elrendezô császári deftár már rég elválasztotta tôlünk. Erôsen megfogyott, ruhája úgy lógott rajta, mint a gyászlobogó a nyelén.

Leültünk az ebédlôházban, kávét ittunk, és dohányoztunk, Ibrahim Müteferrika panaszkodott, hogy rossz idôk járnak, nemigen veszik a könyveit, de egy szóval sem árulta el küldetésének okát. Egy darabig csak a híreket sorolta, szerte Európában nagy rendeket vágott a Kaszás: elvitte XII. Kelemen pápát, a prussziai királyt, utánuk ment az özvegy spanyol császárné és a muszka cárné, végül, mint tudjuk, az Isten Carolus császárt is kiszólította. A Sors nagy változásokat kell hogy készítsen, melyek mibenlétét jó volna elôre tudni. Felix, qui potuit rerum cognoscere causas — boldog, aki megismerheti a dolgok mozgatórugóit.

Beszéd közben Ibrahim Müteferrika gyakran elhallgatott, kezét a köpenye alatt is láthatólag nyugtalanul verô szívére szorította, elsápadt, és erôsen verejtékezett, sok idô telt el, amíg végre lecsillapodott. Figyelmeztettem, hogy nem kellene ennyire túlhajtania a munkát, mert az atyák tanítása szerint a dolgok közbevetett tartása teszi boldoggá az embert, ami e felett van, az könnyen bűnné válhat. A renegát elhárította a szavaimat: Allah nem rak ránk többet, mint amennyit kibírunk.

— Nekem viszont sokszoros tapasztalatom, hogy mindig többet kell kibírnunk, mint amennyit kibírunk. Kegyelmed, persze, cselekedjen tetszése szerint.

Fenn a tornyokban megszólaltak a müezzinek, erôs hangjuk beterítette az egész várost. Már ment lefelé a Nap, az árnyék kétszer hosszabb a testnél, elérkezett a délutáni ima ideje. Ibrahim Müteferrika félrevonult, és Mekka felé fordulva belekezdett ájtatosságába. Én a tengert bámultam, hogy a tekintetemmel se zavarjam, elképzeltem ôt harminc-negyven évvel fiatalabban, vajon Kolozsváron a Theológia Reformaton Kálvinról és Servetus Mihályról is hasonló hévvel vitatkozott? Nem szóltam, de ô látta, hogy tamás vagyok a hitében, mintha mentegetôzni kívánt volna:

— A vallás nem egyéb, mint egy jó tanács és tanácsot sokfelôl kaphat az ember.

A meleg már engedett, sétára indultunk a tenger mentén. Ibrahim Müteferrika megkérdezte:

— Fogalmazzátok már a kegyelmi kérvényt?

— Még nem, de a tollak már fel vannak emelve, mert ha lesz, akkor ez lesz az utolsó lehetôség, hogy visszatérhessünk a hazánkba.

Mint aki ezt már elôre tudta, nem is fordított rá figyelmet, azt firtatta, hogy bujdosó társaim milyen árat volnának hajlandók ezért megfizetni, megtagadnák-e azokat az ideákat, melyek anak idején üdvezült Fejedelmünk zászlai alá szólították ôket. Nem tudtam, mit válaszoljak:

— Egy keveset mindenképpen megtartanának belôlük.

A renegát legyintett:

— Errôl többet tudok, mint te. Kicsit nem lehet rebellisnek lenni, mint ahogy egy asszony sem lehet csak egy kicsit várandós.

— Nem beszélhetek az ô nevükben. Sohasem volt szándékom a más vetésében kaszálni.

— És te mit csinálsz?

— Nem tudom. Fejedelmünk azt mondta, hogy nincs nagyobb erkölcstelenség, mint a jövônkért eleve elvállalni a felelôsséget, mert ezzel nyíltan bevalljuk, hogy semmiféle jó változást nem tudunk már feltételezni magunkról. Engem csak a Fejedelem szolgálata hozott ide és tartott itt. Egyetlen háború sem tarthat örökké, szívem szerint már örömmel hazatérnék — ha akad rá tisztességes mód. De nem akarok úgy szabadulni, mint egy csapdába esett állat, amely lerágja befogott lábát, hogy kimentse magát a tôrbôl. Én nem akarok nyomorékon élni, már túl az ötvenedik évemen szeretném egyben és saját tetszésem szerint megôrizni magamat.

— Allah segítsen! Bár a ti Istenetek is ritkán adja meg egymásután a töviskoszorút és a harminc ezüstpénzt. Vagy, vagy!

— Te is tudod, hogy én nem fogok Júdássá válni.

— Ha majd ezek a zavaros vizek lefutnak, újra beszélünk a sorsodról. Most már indulnom kell.

Elkísértem egészen a hajóig.

— Kérdezhetek én is valamit? Megmondanád, hogy miért jöttél?

A jólét tíz részbôl áll, ebbôl kilenc a hallgatásban rejlik — én pedig szeretem a jólétet. Ha már itt tartunk, nem segíthetnélek téged is valamennyi pénzzel?

— Nem, fakri-fahri! — a szegénységem az én büszkeségem! — hárítottam el Mohamed szavaival az alamizsnát, amin Ibrahim Müteferrika elmosolyodott:

— Jól van, hamarosan újra találkozunk.

LXXI

Rodosto, 12 marty 1741

Mi, bujdosók egymást jobban gyűlöljük, mintsem akármilyen más nemzetet a világon — salva venia illius boni genii, bocsásson meg érte ama jó szellem, ki egynéhány száz esztendeig a magyarokért fáradott. Csaknem olyanok vagyunk már, mint az ebek, minden nyavalyánkban csak a szánkat tátjuk egymásra, egyikünk a másikra vet. Mi, akik mindannyian eleget perelünk és pattogunk a magunk privátumáért, a publicumért nem mozdulunk. Örömest látjuk égni a felebarátunk házát, csak annyi hasznunk legyen belôle, hogy a tüzénél egy fél órát melegedhessünk.

Mégis — legalább gondolatban — pontos számvetést kell készítenünk magunkról. Fel kell mérnünk, honnan jöttünk, és hová vagyunk menendôk, milyen reményekkel várhatjuk a nyilvánvalóan bekövetkezô változásokat.

Ahányan élünk itt, szinte annyi fajtába tartozunk. Kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy ex eodem sanguine procreati sumus, ugyanazon vérbôl származunk, vagyis a Fejedelem kíséretében érkeztünk meg Franciaországból a sokat emlegetett "L'ange Gabriel" hajón. Ez ugyan nem érdem és nem kiváltság, de a tenger példája is azt mutatja, hogy a második és minden további hullám gyengébb és szennyesebb szokott lenni.

A söpredékes, hozzánk sodródott liflánder csavargókról már beszéltem, mit is várhatnánk tôlük?! Nagyobb baj, hogy üdvezült Urunk udvarnokai, kancellárjai, küldetésekben eljárt oratorai, akik most veszteglésre kényszerültek, egy fokkal sem különbek náluk.

Az egész világ elôtt ismeretessé vált lustaságuk és maguk kímélése. Legszívesebben szekér hátán ülve fogták volna a nyulat, éveket töltöttek el egy-egy olyan követségben, melyet igyekvô ember rövid idô alatt is elvégzett volna. Most mégis rá kívánnak ülni soha ki nem érdemelt babérjaikra, rangokat és elôjogokat osztogatnának maguknak és velük egy bordában szôtt társaiknak.

Ezek a Proteushoz hasonló, alakjukat mindig az érdekeik szerint változtató emberek rosz keresztényként nem igyekeztek megszabadulni ifjúságuk bűneitôl. Nem törôdtek azzal, hogy az öregkor is meghozza a maga ismeretes vétkeit és az elfáradt bôrön bibircsókhoz hasonlóan most már pucéron látszanak minden hibáik. Sok trágár, borbolond, csapza, nyalka, rusnya beszédű, ocsmány dolgokat cselekvô fajtalanokkal, bordélyoskodókkal vagyunk körülvéve.

Például Horváth Ferenc félrevetett minden köteles hálát Fejedelmünk iránt, amiért kiváltotta ôt a rabságból, és igazi szégyentelen latorrá vált. Együtt lakik egy török asszonnyal, aki néha hazamegy ugyan a férje házába, de ha újra kedve szottyan rá, csak átszól érte egy falba fúrott résen. Megkérdeztem Horváthot, nem bánja-e, ha több róka is jár ugyanarra a lyukra, de ô csak a fejét rázta:

— Nekem elég, ha akkor üres, mikor nekem kell!

Rajta is túltesz Henter uram, aki a nevét Henteregre is változtathatná, mivel inter lascivas putanas, buja ágyasok között tölti az idejét. Öt-hat dajnát is tart maga mellett, egyik ugyan még kicsi, tizennégy esztendôs sincs, kit kisded korától fogva a saját házánál nevel, és várja, hogy megbátorodjon a gyönyörre. A többi gyalázatos pedig Perzsiából, Egyiptomból és más török provinciákból jött. Henter uram, hogy férfierejét növelje, állítólag skorpión hízlalt kappanokkal él.

Nefas et scelus! — bűn és aljasság. Mikor a legbátrabban mennek a bűnbe, akkor üsse át a nyíl az ô szívüket, akkor akadjanak tôrbe, mint a goromba madarak!

Ezek a latrok, ha kitántorognak a hálótermeikbôl, csak azért teszik, hogy igyanak. Annyi bort elfogyasztanak, hogy ujjukkal a szájukba nyúlva elérhetik. Összeakadva egymással, a tisztes "kegyelmed" megszólítás helyett közfelháborodásra letegezik egymást. Innen már nincs messze, hogy kelletlen, szamár kurva fiának nevezzék a másikat, vagy bustya véreként emlegessék. A verba ad verbera! — szavakkal kezdik aztán botra jutnak.

Csak az a szándék hozza ôket újból össze, hogy ellenünk áskálódjanak, vezetô helyünkre törjenek. Ezt mással nem magyarázhatom mint hogy lelki vakságukban nem tudják, mit irigyelnek. Sokszor kérem az Istent, hogy adja vissza régebbi méltó ellenfeleimet, mert ilyen harcokon veszteni megalázó. Régen eltemettem volna már ôket, de lehet, hogy ôk fognak engem lerakni.

Óvakodtam közösködni velük, és kerültem a társaságukat. Szabad idômben a velem azonos sorsúakkal ültem le, és próbáltam vigasztalni ôket. Nem sokat értem el, mert a vigasztalás csak a lelkekben tud csendet teremteni, a nyomorúságot nem oszlatja el.

Pázmándy uram nem tudja megtanulni, hogy is kellene elviselnie a fia halálát. Magasabb régiókban csapong, sokat tűnôdik azon, hogy miért és hogyan kell élnünk sub specie aeternitatis, az örökkévalóság színe alatt.

Tiszteltem Pázmándy uram fájdalmát, és nem bocsátkoztam vele vitába, de nekem elég arra gondolnom, hogy itt Rodostóban miképp kell élnem, arra már nem marad erôm, hogy azon töprengjek, miért kell élnem egyáltalán. Ezen tűnôdjenek el a filozófusok és a papok, nekem elég, ha azt az árkot átugrom, mely éppen most áll elôttem, végtelen számú árkok leküzdésére nem vállalkozhatok.

Egyébként szomorú gondolatainkat terelni és akadályozni nem kell, mert felgyülemlenek, és lelkünk mélyében pusztítanak. Engedni kell mindennapos lefolyásukat.

LXXII

Rodosto, 13 marty 1741

Pázmándy uram tűnôdései fia haláláról felháborították gondolataimat, nem tudtam aludni. Felkeltem, és könyvembôl elôkerestem a régi példázatot Kleopátra egyiptomi királynôrôl, aki nem sokkal krisztus eljövetele elôtt élt. Kleopátra egy nap azt kérdezte a paptól:

— Hogyan támadnak fel a halottak? Meztelen állapotban, ahogy lerakták ôket, vagy pedig ruhában?

A pap megfelelt neki:

A búzaszemet is meztelenül temetjük a földbe, s mikor feltámad, mégis gyönyörű ruhát visel.

Adja Isten, hogy szorongó óhajtásunk szerint megláthassuk Fejedelmünk és kedves halottaink dicsôséges feltámadását.

LXXIII

Rodosto, 14 septembris 1741

Mindannyiunkat meglepett, hogy gyóntatópapunk, pater Radulovics egy külön szentmisét celebrált a kiránynônk beiktatására. Elmondott egy régi imát is, melyet még erdélyi ôsünk, Küküllei János szerzett a Krisztusban triumfáló keresztény urak dicsôítésére.

— Királya a királyoknak és ura az egész föld minden uralkodójának, aki mindenek fölött tartja a magasban az impériumot, adja a lételt a létezônek, és osztja, amint akarja e méltóságok magaslatait, és a bölcsesség és az erô az övé, ô maga cseréli az idôket és korokat, átruházza a birodalmakat, és megalapozza, erôs és hatalmas úr, hatalmas úr a háborúban, kitôl minden hatalom, mint napból a sugarak erednek, kinek impériuma alatt uralkodnak a királyok, és országolnak a fejedelmek. Mert bizony ô maga a seregek ura, aki felállítja a hadsorokat, megerôsíti a lelkeket, háborúra tanítja a kezeket, és igazságtételeit hatalmas erôvel érvényre juttatja, akiket le akar igázni, a fejedelmek hatalma alá igázza. Szükségképpen következik tehát, hogy a fejedelmet, aki gyôzedelmesen ünnepli diadalát, Isten emelte a hatalom csúcsára, ô magasztalta fel a jó hír illatával, ô díszítette a hadak seregével, hogy dicsôséges nevének híre elterjedve az egész földkerekségen és dicséretre méltó tettei révén magasra emelkedve, dicséretet érdemeljen Istennél, és sokféle nemzetek is hirdessék az ô dicsôségét...

Itt tartott prédikációjában, mikor az oly hitetlen Zay úrfi halkan, de tisztán kivehetôen odaszólt hozzám:

— Mit liheg úgy ez a csuhás?! Miért nem bújik egyenesen Mária Terézia fenekébe?

— Hallgasson Kegyelmed!

De Zay úrfi nem zavartatta magát:

— Meglássa Kegyelmed, ez a csuhás mihamar el fog hagyni minket, és a királynô szolgálatába lép. Most csak a jó pontokat szerzi.

Zay úrfi jóslata sajnos bevált, páter Radulovics még azon az estén bejelentette a távozását.

(Folytatjuk)

A regény elôzô fejezetei a Korunk 1997. októberi-1998. januári számaiban jelentek meg.