FĹ‘oldal

Korunk 1932 Január

A mindennapi kenyér


Henry Poulaille

 


Csütörtök volt. Öt óra, a kijövet a patronageból. A nyitott ablakon keresztül hallani lehetett a harangot. „Dilin-dilin...”


Loulou az uccára hajolva, a korlátnak támaszkodva nézte a tömeget, mely a kiskapun át kiszabadult. Gyerekek voltak, öt évestől tizenhárom évesig. A kis csapat bolondos csomókban szóródott szét, fülsiketitően kiáltozva.


A patronage mellett anyák várakoztak trécselve. A legtöbb gyerek azonban egyedül távozott.


Néhány percig nagy lárma volt, melybe az anyák kiáltozása hasított be, mikor a gyerekek az uttestet keresztezték, nem törődve a nehéz omnibuszokkal.


A kis tömeg elment. Az ucca visszanyerte nyugalmát.


Alig veszi észre az ember a váltakozó napok közt a vasárnapot és csütörtököt, már oly rég megszokta.


Igy ezen a csütörtökön Loulou egyedül kisérte figyelemmel pajtásai civakodását. Nevetések, kiáltások, néhány csattanás, sírás. Kit érdekelhetett volna mást, mint Loulout az ilyen látvány, amelyből hiányzott az érdekesség?


Egy pillanatban azonban egy asszony mégis oly erőset sikitott, hogy a környék ablakai benépesedtek.


   Dédé, te taknyos, kölyök. Na várj csak... Mégis csak borzasztó! A gyerek már a tulsó járdán volt. A nehéz kocsi elhaladt. Valaki a maga során odakiált az asszonynak:


   Vigyázzon! Agyongázoltatja magát az a görcs! Aztán jött a visszavágás, amit a kerekek zaja nyelt el.


Az asszony utolérte a gyereket s a gyerek és a tolakodó elleni dühében, aki rászólt, hatalmas pofont kent le a gyereknek, így vezetve le mérgét. A gyerek pedig bőgni kezdett.


   Micsoda pofont „happolt” le a testvér! — mondotta Loulou.


    Mi az? — kérdezte az anyja, aki a varrógép előtt ült és mindannyiszor felkapta a fejét, amikor Loulou valami argot szót használt.


    Semmi, nyanya! — válaszolta a fiu..


Valóban érdemtelen eset volt. Lent az asszony még szidta a férfit, aki „beleszólt az ő ügyébe”.


Tanunak hivta az embereket, akik megálltak, egy csomó susztert, akik hamar összecsődülnek uccai jelenetek alkalmával.


Loulou a kakasüllőn ujjongott, izgult, szinte csak a hasával tartva fenn magát az ablakpárkányon.


   Vigyázz! — figyelmeztette az anyja, ráemelve a tekintetét. —
Egyszer még ki fogsz esni az uccára.


Kezeit az ablakpárkányra téve Loulou hátrafordulva magyarázta:


    Ó! ha láttad volna a „spienét”, ahogy kerepelt.


    Milyen otrombán beszélsz, — mondotta az anyja. — Milyen csunya szokásokat szedsz fel az iskolában! Ahelyett, hogy a csibészt adod, jobban tennéd, ha tanulnál. Azt hiszed, hogy okosság az, ha a csirkefogókhoz dörgölődzöl. Mindig mocskosan és rongyosan jösz haza... Azt hiszed örömet szerez ez nekem?


    Azok nem csirkefogók. Csak egy kicsit durvák, — magyarázta a fiu.


    Ó, tudom... Te se vagy jobb a Deákné vásznánál, — szakította félbe az anya, miközben visszafordult a gépéhez.


A gyerek nem feleselt. Arra gondolt, ha övé az utolsó szó, akkor ráadásul egy pofon a haszna. És „nyanyának” kemény volt a keze. „Hideg és száraz” — jegyezte meg egyszer.


Ismét az uccára hajolt, ahol még néhány lurkó lődörgött. A harang elhallgatott s a kapu bezárult.


   Ott felejtettem a zsebkendőmet, — szepegett az egyik — mama megdorgál majd érte.


Mellette öten-hatan arról vitatkoztak, hogy becsengessenek-e vagy se.


   Nincs már odabenn senki, — jelentette ki az egyik. — Láttam amint Binorard elment.


   Akkor nem lesz meg a zsebkendőm és megruháznak otthon!
Loulou kihajolt, hogy minden szót felfoghasson.


Ebben a pillanatban egy bérkocsi tartott a ház felé. Három ember ült benne.


A gyerekek megfeledkezve pajtásukról, az meg elfelejtve, hogy miért álldogál a patronage előtt, a kocsi felé rohantak, amely épp akkor állt meg.


Loulou az ablakban felismerte a három ember közül Lunelt, az apja barátját s azután az apját.


Az apja sebesült volt.


Loulou sápadtan úgy tapadt az ablakhoz, mintha oda szegezték volna. Nem mert hinni a szemeinek. Felkiáltott, anélkül, hogy hátrafordult volna:


   Nanya, nyanya...


   Mi bajod megint? Nem válaszolt.


Az asszony azt gondolta, hogy a gyerek csak kiáltott egyet és nem zavartatta magát.


Lent hamarosan felismerték a sebesültet.


A füszeres, aki üzlete ajtajában állt, megnevezte:


   Ez Magneux.


Egy gyerek hangosan tovább adta:


   Magneux bácsi” Magneux. Loulou papája...


   Nézd, — kiáltotta egy másik — ott van az ablakban!


Tehát igaz volt. Jól látta és nem tévedett. Az: apja volt. Elfordult az ablaktól és az anyjának mondta tagolva:


    Papa megsebesült... Fiaker van odalent...


Az anya látni akarta s eltaszította maga mellől a fiát. A fiaker elment üresen.


A többiek bementek a házba s már a lépcsőházba rengtek a nehéz lépések.


A nő olyan lett, mint egy őrült. Az ajtónak esett és lerohant.


   A férjem, Istenem a férjem! A sarkában Loulou kiáltozott:


   Papa! Papa!


A lábak dobogása gyászosan zúgott a lépcsőkön. A szerencsétlen nő előtt úgy tünt, mintha a lábak a hasát rugdosták volna.


A lépcsőház megtelt lármával. Az emeleteken kinyíltak az ajtók. A csoportból, mely összecsődült bámészan, olykor felszállt a sebesült jajgatása.


 Ne csináljanak ilyen nagy zsivalyt, — kiáltozott a házmesterné, — különben bezárom a kaput.


 Mi történt? — kérdezősködtek a kíváncsiak.


 Egy sebesült.


 Sulyos?


    Mit kíváncsiskodnak!? Mintha az változtatna a dolgon, ha bámulják! — bosszankodott a házmesterné.


A második emeleten a szomszédasszonyok várták a sebesült feleségét. Megállították a gyerekkel együtt.


    Ne izgassa magát, Magneuxné az Istenre!


 A férjem!... Hagyjanak menni...


 Vagy tizen fogták körül.


    Azt hiszem a karja, — mondotta az egyik — mintha ezzel a hazugsággal a valóságot, amelytől csak pillanatok választották el, megváltoztathatná.


    Hagyjanak, látni akarom... Az én férjem! Látni akarom.


A csoport közeledett.


Loulou anyja kihajolt a lépcső korlátján. Két szomszédasszony tartotta, Loulou egy harmadik karjaiban sírt.


A nő csak most látta a csoportot. Hárman segítettek az urának, akinek jajgatása minden fordulónál fájdalmasabban hangzott fel. S a lépcsőház csupa kanyarodó volt. A sebesülttel csak nehezen lehetett előrejutni s ezenkívül alig volt világos a lépcsőházban, pedig kint még fényes nappal volt.


Loulou anyjának sikerült kiragadnia magát a szomszédasszonyok köréből.


 Henry... Henry...


Hortense, — artikulálta kinosan az ura. — Én meg... Amint erőlködött, hogy beszéljen, egyik barátja rászólt:


 Ne idegesítsd magad... Még életben vagy!...


   Igen, de sebe... Az Istenért vigyázat (megint egy fordulóba értek) sulyosan sebesülve.


   Hol? Hol, Istenem?! — jajgatott Hortense.


Az asszony melléjük került, ami akadályt jelentett, pedig terhük amugy is nehéz volt s most ép´ nem volt tanácsos megállni, már csak a hely miatt sem. De kétségbeesésében a nő nem tudta, hogy mit csinál.


A házmesterné segített a két férfinek, oda szólt:


    Menjen fel, Magneuxné. Magneuxné nem hallott semmit.


Felülről a szomszédasszonyok hiába hívták.


A sebesült jajgatott.


Ekkor Lunel (Magneux intim barátja) mondta:


 Adjanak utat, nahát! Az ágy már meg van vetve? A nő akadozott.


 Bocsánat... egész meg vagyok zavarodva. Eszeveszetten nekiiramodott, kitéve magát egy elvétett lépésnek,


minek következtében visszagurul a csoporthoz, amely ismét elindult.


    Mama!... Sulyos? — kérdezte a gyerek.


Csak ment. Nem hallott egy szót sem. Utánna a szomszédasszonyok, akik a második emeleten várták.


    Csináltunk helyet, — mondotta az egyik.


Igazán nem is gondolt rá, az ágy tele volt vasalt fehérneművel. Mikor felért, már le volt rakva.


Megköszönte nekik és visszament az ajtóba.


A harmadik emelet gangja megtelt.


Ott volt Radigondné, Saltné, a kis Suzanne a. második emeletről s többen a másik emeletekről, akiket csak látásból ismert. Vagy husz asszony és gyerek szorongott az emeleten. A csoport mögött egy csapat rajkó lepte el a lépcsőt. Hátul pedig a szomszéd házak asszonyai és a fűszeresné szorongtak. Valamennyi asszony volt, a fiatalok és férfiak még munkában voltak. Az egész csoportban csak egy agg férfi akadt.


Az aggastyán fejét csóválta, mintha mondaná:


   Jobb lett volna, ha velem történik, ehelyett a 35 éves legény helyett.


Az elsőnek értette meg a helyzetet Radigond asszony. Ő vetette meg az ágyat is és ő csinált helyet, amikor a sebesült az emeletre ért.


   Hagyják az utat szabadon, — kiáltotta.


Mindenki a falhoz lapult s Magneux elvonult a tömeg előtt, amely úgy állt ott, mintha vigyázzt vezényeltek volna. Ő azonban csak egy pillantással látta őket s mindazt, ami körülötte volt alig vette észre. Megpróbált egyenesen menni. Összeszedte minden erejét, hogy a feltörő jajt visszafojtsa. Végre szobájában volt. Lefektették az ágyra. Fájdalmában felorditott, amire felesége zokogása felelt.


A két munkás megszabadulva a tehertől, zavartan összenézett. El szerettek volna menni, de nem mertek. Ugylátszott, mintha barátjuk intézkedését várták volna ,aki elnyulva az ágyon nem is vett tudomást létezésükről. Az asszonyok a másik szobában álltak Magneuxné mellett, halkan diskurálva. Mindegyik a segítségére szeretett volna lenni. Saltné úgy simogatta Hortense haját, mintha valami kis gyerek volna.


   Térjen magához ... Talán nem is olyan sulyos, — ismételte.


A félig nyitott ajtón át próbáltak kicsalni valami megnyugtató választ a két férfiből. De azok némák maradtak. Még a legnyájasabb hazugságot sem merték magukra vállalni.


Radigondné feléjük ment.


   Megisznak egy pohár bort, ugy-e! ?


   Igen, — mondotta Lunel — aki örült a fordulatnak. Betuszkolta őket a szűk konyhába.


Poharakat tett az asztalra és töltött.


   Mi baja? — kérdezte aztán.


   Nem tudjuk pontosan, — felelte Lunel.


   Az orvos megnézte?


   Igen... azt mondta gerinctörés.


   Hm! — bólintott Radigondné. — Magasról esett?


   Igen... Körülbelül tiz méterről. Hárman voltak. Ballat, egy fiatal legény és Nemi, az olasz. A másik kettő szörnyethalt.


Lunel elhalgatott.


   Ó, — kiáltott fel Radigond asszony.


És kérdezni kezdte a másikat is, aki nekibátorodott és részleteket adott elő a balesetről.


   Láttam, amikor leestek. Már nem volt időm, hogy figyelmeztessem őket, mikor a deszka már recsegett. Hárman voltak a deszkán, amely alig birt el egyet s még hozzá Nemi legalább kilencven kilót nyomott. Egy pillanat alatt mindenki lejött az állványról. Én éppen lent voltam, Nemi és Ballat szónélkül estek le, fejjel a kövezetnek. Magneux előtt estek, ő a második oldalon esett két lépésre a felvonóhengertől, amelyen szétverhette volna a koponyáját. Derekával az állványdeszkákra esett. Ordított: „fiuk! fiuk! Eltörtem a derekam!” Costi, a vállalkozó elszaladt orvosért, aki az építkezéssel szemben lakik. Néhány perc mulva visszajött a doktorral, akit szerencsére otthon talált.


   Ezt az embert rögtön kórházba kell vinni, mondotta s Magneux ordított.


   Nem, fiuk!... Hozzám...


   Jobb a kórházban.


   Nem, — ellenkezett Magneux.


   Azt mondta hozzá, hát elvisszük hozzá.


   A doktor ránknézett és vállat vont.


   Tegyenek ugy, ahogy akarnak.


   Mikor a fiaker indulni akart, a többiek mind jó szerencsét kívántak.


   A viszontlátásra” Henry. Magneux türelmetlenkedett:


   Még nem megyünk? Nem megyünk?


   Várunk a bizonyítványra.


Ezek az orvosok sokáig firkálnak s azt is olvashatatlanul. Végre meg volt a papir. Az orvos köszönt, elment. Mi is.


   Meddig huzódhat ez el? — kérdezte Radigondné.


   Egy évig is, — felelte Lunel.


   Egy év? — kiáltott fel az asszony. — Igazán!? Szegény Hortense és a, gyerekek. És az, amelyik utban van. Három gyerek és a férfi az ágyban, egy évig... A fenébe. Egy év... És Magneux önfejű.


Lunel ujból megszólalt:


   Az orvos azt mondta, hogy nem a legveszélyesebb helyen van a törés. De legkevesebb 6—8 hónap kell, hogy felgyógyuljon.


   Még hat hónap is sok, Lunel ur. Maga ismeri Henryt, mi! Képzelje el! A kicsi még nincs itt, de már számolni kell vele ... És Loulou rakoncátlan, kitesz kettőért is, tudja?


Megint tölteni akart a poharakba. A másik kettő szabadkozott.


   Ó! ez nem tréfa, — jegyezte meg Radigondné, miközben rendbehozta az asztalt.


   Megyünk, — szólt Lunel. — Elegen vannak úgy is. Mit keres itt annyi ember? Nyugalomra van neki szüksége. Az ilyen baleset lázzal jár ...


Az igazat megvallva, mindenki csöndben volt, csak Magneuxné és Loulou sirását lehetett hallani, amibe néha belevágott a sebesült jajgatása


   Azonnal elexpediálom őket, — mondotta, amint kikísérte a két munkást.


   Estére visszajövök, — szólt Lunel. — Hívják az orvost, — tette még hozzá — az ő orvosát, mert jogában áll megválasztani az orvost.


   Igen, legyen nyugodt felőle.


Elköszöntek Magneuxnétől, üdvözölték a bajtársukat, Radigondné pedig máris intézkedett, hogy a kíváncsiak elmenjenek.


Senkisem ellenkezett. Radigond asszony Magneuxék barátnője volt, olyan nő, akivel jobb volt nem kikezdeni. „Piszkos nyelvű” — mondották. Tehát mindenki kiment szó nélkül.


A sebesült egyre jajgatott. A feleség összeszedte magát.


   Mi lesz a gyerekkel? — mondotta.


   A gyereket — szólt közbe Radigondné — magamhoz veszem. — Maga mindig a semmiségekért macerálja az embert. Most nem arról van szó. Orvos kell. Kit akar hívni?


   Caillaut, Radigondné. Caillau energikus és Henry hallgat rá.


   Megyek érte, — mondotta Saltné.


   Helyes, — jegyezte meg Radigondné. — Mondja neki, hogy gerinctörésről van szó, nagyon sürgős.


Hortense szeme megint teli lett könnyel és lerogyott egy székre. — Ugyan, kitartás Hortense, — biztatta, ellágyitva hangját a szomszédasszony. — Törés van sokféle és az övé olyan helyen van, ahol nem veszélyes. Különben nem hozták volna haza. Na, na, kicsikém, még szerencséje volt, majd elmondja ő maga, később. Hárman estek le s csak ő marad életben. Hát akkor mit mondjon a másik kettő?!... Meglátja Caillau ugyanazt fogja mondani, hogy szerencse, hogy igy történt a csonttörése.


A szerencsétlen nő nem tudta elhinni.


A sebesült amennyira birt, gesztikulált.


Radigondnénak úgy tünt fel, mintha értené mit akar.


    Biztosan van valami papirosa. Megkérdezte:


    Magánál van az orvosi bizonyítvány? A férfi igenlőleg intett.


Erre a férfi kabátzsebeiben keresgélt. Megtalálta négy rét hajtva a papirt. Igyekezett elolvasni.


   Nincs mit tenni, — vallotta be. — Nem lehet elolvasni, csak a dátumot. Az orvosok is „Csaló et Compagnie”. Oda firkantják „falmelléki viz és hokuszpókusz porok” és azt mondják: „itt van asszonyom, nekem pedig ennyi jár”. A patikus mindezeket üvegbe önti és becsomagolja és azt mondja: „Itt van asszonyom, nekem pedig ennyi jár”. Ugy meg lopnak, mint a Bakonyban.


Elnevette magát, remélve, hogy környezetében egy kis jókedvet tud kelteni. De sem a sebesült, sem a felesége, sem a gyerek nem törődött tréfálkozásával.


(Ford. Löffler A.)



Vissza az oldal tetejére