Korunk 1932 Január
Béresek
Mikorra ökör, ember, vagy akárcsak hir is érkezett a majorba, az lihegett és pihenés után kapkodott.
Széles táblák közepén állt a magas uraság hosszu istállós majorja.
Közepe, széle, utak szegélye acélos porcs-fűvel volt benőve.
Zsindelyes volt a vasrácsos magtár, szerhával szegettek az ablakok.
A béresek házain görbe agacsdorongokra dobált rohadt kóró és gőzölgő krumpliszár volt dobva.
Télen egy-egy gyerek a padláson ült és a fűzfateknőből öntögette le a becsurgott vizet.
A gyerekeket az idős béresek térdeikre szedték és gyenge babszemeken tizig számoltak velük.
A tölgyfa haranglábra közösen vettek papirkoszorút a falusi
bucsuban.
A koszorú elázott és Krisztus képén végigfolyt a piros és zöld festék.
*
Az ökrök lassan dobálták testüket, kémények lassan füstölögtek és az emberek lassan fulladtak egyre mélyebben a major elhagyatottságába.
Az öblös, hosszu hosszu pajtában lóhere volt, itt hevertek télidőben a legények etetés után és egy öreg kalendáriumot piszkosra koptattak. Esténként bevonultak a béresházakba, ahol büdös kendermécses mellett valami ismeretlen, uj életet álmodtak közös szivvel.
*
Amikor egy másik majorbeli harmonikás átjött, döngött a füves föld, a béresasszonyok a pupos vermeken ültek, ölükben kisgyerekkel és nézték a legények pántlikás kedvét.
A béresek az ölfarakásokon és a hosszu vályuk szélén pipáztak.
*
Boldog volt a harmonikás major. De estére ebben a leesett fészekben csak egy lány maradt és nyolc béresgyerek.
*
Nappal a fekete hantok között kószáltak a béresek, puhitották, aprították és vetették a földet, magtárt szellőztettek, juhakolból a ganajt hordták magas kórékon. — Kazalt metszettek és az asszonyoknak csattogó fejszékkel fát hasítottak főzni.
Este huzósharmonika szinesitette vajudó érzéseiket.
*
Nem tudni kitől, teherbe esett a major egy lánya. — Vastaghúsú lány volt, hatalmas, gömbölyü mellei voltak és széles fara. — Hasa puposra dagadt, és nem tudtak vele mit tenni. — Várták a másik major bábaasszonyát, aki elveszi a gyereket.
A bábaasszony a tejeslevest kevergette és az összekulcsolt kezü vékony béresasszonyhoz igy beszélt.
— Fáj, fáj, de biztos az én kezem.
Már tízesével számlálta a lányokat, akiktől elvette a gyereket. — Igy: benyul, egy szakajtás és leszakítja, kiszakítja a gyenge magzatot. — És nincs gyerek. — Biztos dolog. — No csak. egy kis melegvizet.
A béresek és a béreslegények, mint a fekete kisértetek imbolyogtak a fekete hantok között. Szánták ezt az erős és egyetlen lányt, — Dehát a,z embernek gerjedelmei vannak. — És ha egyszer nyul a lányhoz: gyerek puposodik a hasában. — Ez nem öröm. — Az idősebb asszonyokra gondoltak, de remény nélkül. — És a hosszu pajtákban kínlódva, fujva, eldobott örömmel folyatták a földre közösületlenségüket.
A lány másnap feketedni kezdett. — Az egyik béres:
— Jó volt a szakajtás, csak az, hogy az a bábaasszony földes, moslékos kézzel nyult a lányba. — Csupa mocsok volt a keze, láttam, — A koszorus Krisztus melletti krumpliföld sarkán jelöltek helyet és oda temették a lányt.
*
Fatörzseken és a léces szárító alatt, cséplőgépelés déli szünetében és a téli tollfosztáskor előhozták a lányt és sajnálták. Fiatal béreslegények és ökörvezető gyerekek, ostoros suhancok és pirosképű kanászgyerekek, korabeli béresek és gyengetérdű öreg szolgák, hallgattak, mert sajnálták a lányt.
*
Mi lesz most?
— Agyon kell ütni a bábaasszonyt. Agyonütötték.
A csendőrök kiürítették a majort, de a börtönben sem bánták vétküket a béresek.
*
Mikor a magtárakat szellőztetni kezdték, hazajöttek a gyilkosok és elnyelte őket a major széles dologtevése.
Azután ujra vékony májfákat dugattak a tavaszi vizektől szivacsos földbe, tehenek szemébe villant a tavaszi nap, ekék, fogasok cseregtek a majorban.
*
Nyáron a másik majorban csépeltek az emberek és őszre mindegyik
béreslegénynek volt szeretője. Kurjongatva ütődtek a harsogós énekek.
*
Őszi komencióosztás volt és a barna kendőkbe csavart béresasszonyok ott álltak a vasrácsos magtár előtt, ahol a padlásig volt öntögetve a piros buza.
Jött a béresgazda és az egyik vastag hengerre állt.
— Nem lesz őszi komenció. Isten tudja, hogy hogyan leszünk. Tán a major is a másé lesz.
Igaz, hogy a béresek azt sem tudták, hogy most kié.
Az asszonyok széjjelmozdultak. — Mag kell! Kenyérnek és őrölnivalónak kell!
Potyogtak a falevelek, elsárosodtak az utak, pénz, kenyér, kendő nem jött a faluból. — A majorban, a széles földek közepén, öblös pajták között a béresek és az ostoros gyerekek jóllakás után kívánkoztak.
Eltűntek a fiatal iák és a kóbor nyulak. — A magtárat kibontották és lepedőkkel hordták ki a piros buzát. — Istállók ganéja és ágyak alatti gödrökben ásták el a lopott buzát.
— Dolgoztunk érte és járna őszi komenció — mondta egy öreg béres —, de elvitték a csendőrök.
De szólt egyszer a másik béres:
— Agyonütöttük a bábaasszonyt, mert megölte a major egyetlen szép lányát, agyonütjük azt, aki minket meg akar ölni.
Az intéző ezt a bérest is becsukatta.
*
De igy, és még másképpen beszélt minden béres, kondás és ostorosgyerek.
Igy beszéltek a fiatalasszonyok, akiknek nyűgös sorsuk volt ebben a süket majorban.
És ezt mondták a gyerekek is a tölgyfa harangláb alatt:
— A másik majorbeli gyerekek iskolába járnak, nekünk hol az iskolánk?
— Az egyik gyereket felkérdezte a tisztelendő ur, azoknak jó.
— Mit kérdezett tőle?
— Hogy mit szeret jobban: a kávét, vagy a jóistent?
— A kávét. — Azt mondta.
Azoknak jó, azokkal szóbaállanak az emberek, mink meg itt csavargunk a hengerek, kazalok, pajták és disznókat hüsítő pocsolyák között.
*
Jött lakkcsizmában és selyemtakarós lovakon az intéző. Nyírfák illatát szívta és szép béreslány után nézegetett. — De a majorban halott volt az élet. — Konok kutyák ezek! — Már rabolnak. — Csoda? Ki van itt fölöttük? Az isten. — Az meg nem veri őket, ha lopnak. — Kegyetlen törvény szerint dolgozik baromi eszük. Enni, inni, komenció, rész, bér. — De hiszen nem csoda. Állatok vannak körülöttük, azok is esznek, meleg szalmán feküsznek. — Majd én föléjük állok.
*
De a béresek kezében volt a törvény: az állatok esznek, puha szalmán feküsznek, fák vizet szívnak, élnek, porcs-fű nő és szép és az istállókon szegett nád, házainkon rothadt kóró és büdös krumpliszár. — Állatoknál nehezebben élünk és a vad fáknak is több az öröme. — De ki tanít minket ez az ösztönös törvény és élhetünk mi másképpen is.
Vissza az oldal tetejére