Főoldal

Korunk 1929 December

Vallás, babona és pogányság a mai Oroszországban


Faludi Iván

 


Mi sem változott meg olyannyira az új Oroszországban, mint a falu, amelyet évszázadokon át egyazon kultura, egyazon kulturálatlanság gázolt meg a cári moszkovitizmus idején. Nem mintha a város átbirta volna menteni a Mába a tegnapok gerinctelen, tettnélküli életét: ó nem, a város is megváltozott, belsejében kipompázott, strukturájában leegyszerűsödött, mint a fiatal asszony az első nagy animáló átélés után. De Moszkvában és Leningrádban ma is ezrivel sétál a régi „csinovnik”, a politikai stréber ma is gyűjti Csicsikov mintájára a maga holt lelkeit, a forradalmi intelligencia — a Mereskovszkij generációjabeli nagyakarású fiatalság meg beolvadt a Pártba, vagy tovább ellenzékiskedik jobb és baloldalt.


A falu, a csökönyösnek, konzervativnek hitt falú többet vedlett le magáról. A nem-bolseviki falúban megszületett az új embertípus: a muzsik ma domináló szerepet játszik.


Az európai sajtónak általában meg van az a jó szokása, hogy az orosz parasztot elvszerűen, mint a bolsevizmus legnagyobb ellenségét tiszteli meg. Ugy a bolsevikiek, mint a parasztok érdekében nem árt megállapítani, hogy ez a felfogás ma legalább is egyoldalú orientáció eredménye.


A paraszt nem bolsevik. Nem az Oroszországban, nem az másutt sem. Ragaszkodik a röghöz, láncosan húzza magával a tradíciót, az ősember önző, magafeléhajló józanság tanát. Kollektivizmus? Igen, de ott is ő akarja megszabni mit, mennyiért és mikor ad el az államnak. Nem szereti az adóbehajtást; a kommunistát épp úgy beakarja csapni, mint hajdan az atyuska járásbeli helytartóit.


De annyi bizonyos, hogy kézzel-lábbal tiltakoznék a régi rendszer erőszakos restaurálása ellen. Ma a paraszt ura a maga koldusrögének és minden kísérletet, amely visszakozást jelentene a földesuri-patriárkális viszonyok irányában, véresen verne vissza.


Aztán meg azt sem szabad elfeledni, hogy a mai rendszer immár tizenkétesztendeje próbál gyökeret verni a termékeny orosz humuszban; új nemzedék nő fel, amelyet új iskolákban, új tanítók, új világrend felé terelnek. A gyerek, a Vaszka meg a Ványa gyerek, ma ép´ úgy tekint fel Lenin képére, mint a wilhelmi porosz csemetéje az Uralkodó iskolafalát díszítő portréjára. A szellemi asszimilációt régi recipe szerint a leszerelt katonák propagandája is elősegíti. Minden falunak van már tízszázaléknyi párttagja.


Igen, tíz százalék. De mi történik a többi kilencven százalékkal? Hogyan fejlődik ki az átlag-paraszt? Eltávolodott-e a régi gondolkozástól, új ember lett-e?


Ugy van, új ember lett; ma már nyugodtan megállapíthatjuk. Ma az orosz paraszt csak magában bízik, senki másban e világon. A régi tekintélyeket lerombolták szemeláttára, de újat még nem sikerült fel´építeni. Lenin, a holt Lenin kanonizált csodatevő, de Sztalin vagy Kalinin, nem lesz igazi „atyuska”. (A „cseka” sem tekintély faluhelyen, legföljebb mumus). A paraszt megérte a cári család legyílkolását, látta az egyház alélt tehetetlenségét. Volt egy közmondása: „Messze a cár, magasban lakik az isten”. Ma a cár nincs messzebb a közönséges halandótól, mint bármelyik néhai jobbágya, aki az Uraiban alussza örök álmát. És isten sem az orthodox orosz régi, büszke Ura, hiszen az ős-szláv egyház szomszédságában felépítették az „élő egyház” imaházait, amelyek fájdalommentesen vezérlik át a hívőt a hitetlenek táborába.


És a faluban megjelenik a párt agitátora, az istentagadók küldöttje:


Hol van a ti istenetek? Büntessen meg engem, sujtson le villámával, ha igazán él és cselekszik!


Bámul az öreg paraszt: Nini, büntetlen maradt az istenkáromló. Istennek nincs ereje megbüntetni...


A régi felszínes jámborság helyét így mind gyakrabban foglalja el a sámánok, a varázslók csodatevésébe vetett hit. Minden nagyobb falunak meg van a maga kuruzslója, aki atyáitól örökölte a szlávok régi pogány vallását. Szájról-szájra száll a régi babonahitek új szövege és alaposan aláássa az egyház megmaradt maréknyi tekintélyét, A paraszt hite túlerős, amikor a falu csodatevőjével áll szemben: nem csoda, hogy a kuruzslók sok helyütt kiszorítják ma az orvost. A moszkvai etnografusok néhány tucat följegyzett orvosi varázsformulát és egyéb írásos boszorkányságot gyűjtöttek össze. Jellemző a falú megváltozott ideológiájára, hogy a jó vagy rossz szellemet a kuruzslók egyszerűen „elvtársnak” szólítják.


A falú szellemi élete így keverődik meg a nagy boszorkányüstben. Emitt egy politikai felolvasókör, amott egy kuruzsló konyhája; itt egy parasztszínház, ott az öreg pap kenetteljes vasárnapi prédikációja. Sámánok, kuruzslók, papok, komszomolok (ifjúkommunisták) és elparasztosodott földbirtokosok. Düledező templomok, hangos kulturviták; virtusos rablótámadások sötét téli éjjeleken és halkan lemorzsolt pogány imák a szent fa előtt.


A régi templom nemcsak tekintélyét veszti el ilyen légkörben, hanem kenyeret sem tud adni pásztorainak. Sok lelkész ma falusi írnoksággal keresi kenyerét és van olyan püspök, aki nem szégyenli, hogy elparasztosodott és maholnap szószerinti értelemben „pásztor” lesz.


Egész Oroszország telisteli van ilyen „elsodort” falukkal, de egy orosz Szabó Dezsőnek sem jut eszébe, hogy „eddig és ne továbbot” kurjantson. A nekilendült, forrongó falut megállítani amúgy sem lehet. A pogányság, a kuruzslás ellen a szovjetek nem sokat tehetnek.


Négy vallásfelekezete van ma az orosz falunak. Az első, a leggyöngébb a régi orthodox egyházé, a második a sámánisták kuruzslóhívő serege; a harmadik hívő réteg a kommunisták „élő egyháza” köré csoportosul, de bizony nagy sikere ennek a propagandának sincs. A negyedik felekezet — és ez a legmeglepőbb az orosz falu fejlődésében — a protestáns és a baptista egyháztól várja az Igét.


Az imperialista háború előtt a két felekezetnek alig volt néhány ezer hívője a tulajdonképeni Oroszországban. (Finnországról és a balti tartományokról nem szólva). Ma a protestánsok száma napról-napra nő és. felületes becslés szerint már meghaladja a két ´milliót. Térítő nincs. Kényszernek se híre se hamva. Az ember maga választja új vallását, mióta megingott a hite a régi egyházban.


A város itt is más úton halad. A városlakó orosz ha szüksége van a „régi” istenre, tömegesen szállja meg az aranykupolás görögkeleti istenházát. Talán dacból, talán az intellektuel vagy a félintellektuel ellenzékieskedő hajlamával.


Faluhelyen Lenin arcképe mellett akárhányszor láttam Krisztust, sőt egyszer Káma vidékén Kalinin apó derűs paraszti szemét a szembenlevő falon sámán hókuszpókuszokon pihentette. A paraszt, akit megkérdeztem a furcsa szentháromság (Lenm-Kalmin-Sámán bálványok) titka felöl, egykedvűen vállat vont:


— Kalinin a mienk. A többi az apámtól, a dédemtől szállt rám örökségbe. Lenint a fiam aggatta oda.


Kegyeletteli kegyetlen, gyerekesen őszínte orosz falú; plakátos igazság lakik minden szava mögött: Minden a mienk. Mindenki a mienk.


A régi egyház visszaszorul a városokba. A falu a szektáriusé meg a pogányé. Különösen a pogányságra virradt jobb kor 1917 után. A kommunista állam legfőbb gondja az ősellenség, a hajdani állami felekezet elsorvasztása. A pogánykodás divatját Moszkvában vagy ártalmatlan csodabogárnak, vagy tiszavirágnak tartják.


Legérdekesebb a pogány népek között a finnugor „cseremiszek törzse” amely alig félmillió lélekből áll. A Volga, Káma és melékágaik között ma önálló, vagy legalább is autonom köztársaságban él a magyarságnak ez a távoli rokonnépe, amely kulturális téren maholnap fölékerekedik orosz szomszédainak.


Nyolcvan-kilencven esztendeje, hogy a cseremiszeket „megtérítették” vagyis hivatalosan besorozták a görög-keleti egyház hívői közé. Ez a térítés nem éppen a keresztényi meggyőződés legszelídebb fegyverével győzte meg a hitetleneket. Ó nem, a cárizmus tanult a spanyol inkvizíció nagymestereitől: a célszentesítette eszköz vagy a csendőr vagy a pópa személyében jelent meg. Rendszerint a csendőrség hajtotta bele a falu népét a közeli folyóba „keresztelés” céljából. A parton várakozó lelkész csak intett a kereszttel és máris keresztény-hívő számba vették a jámbor pogány parasztot. Hogy aztán a hívők ia kényszerfürdő után a falusi parasztfürdőben lemosták-e a keresztelő nyomát, erről már nem szól a krónika. Másnap mindenestre meglátogatta az új bárányokat a pásztor és felaggatta kunyhójukban az „ikont”. Aki ellenszegült, azt radikális úton Szibériába kocsiztatták.


A cárizmus és az egyház módszere később mind humánusabb lett, de a sámánista hókuszpókuszról mit sem akart tudni. A nép titokban a szent ligetben gyülekezett és áldozott Jumónak, aki szerény és kedélyes finnugor isten létére nem sokat avatkozott hívei földiéletébe. A másik isten, az új isten adót kért, katonát és alázatot; csoda-e, ha ma sok helyütt kihajigálják a kunyhókból a szentjeit? (Stockholm)


 


Vissza az oldal tetejére