Főoldal

Korunk 1929 December

Imperializmus és ellenforradalom Kínában


Falus Ervin

 


A kínai forradalom, mely 1911 óta folyik, eddigi tetőpontját az 1925— 1927. évek folyamán érte el, 1927-től kezdve pedig egy még mindig erősbödő ellenforradalmi hullámba csapott át. A forradalmi és ellenforradalmi erők e harca a most lefolyó eseményekkel új stádiumba jutott. Forradalom és ellenforradalom váltakozását és napjaink sorsdöntő eseményeit csak úgy érthetjük meg igazán, ha tisztán látjuk azt a mély összefüggést, amely köztük és a forradalom végső irányító erői között fennáll. Az események beható szemlélésénél tehát elkerülhetetlen kérdés, melyek azok az alapvető erők és problémák, amelyek ezt az eddig sosem volt méretű, rettenetesen kusza, bonyolult, töméntelen forrásból táplálkozó és nagy eseményekben páratlanul dús forradalmat most mozgatják.


A kínai forradalmat alakító erők két főirányban hatnak. Egyrészt egy 400, sőt egyes statisztikusok szerint 470 milliós nép keresi a maga új szociális életformáit, melyek feladata az, hogy egy a világtörténelemben példátlan külső és belső kizsákmányolást szüntessenek meg; másrészt pedig a világkapitalizmus, amelyet e forradalom a maga létalapjaiban rázott meg, minden erejével azon van, hogy e kialakulási folyamatot késleltesse, gyengítse és mentse a maga számára azt, ami még menthető. Ezúttal ezzel az utóbbi, kivülről jövő befolyással akarunk foglalkozni, mert Kína jelenlegi ellenforradalmi periódusát jórészben ez idézte elő és majdnem kizárólag ez irányítja.


*


1927 tavaszán a kínai forradalomban is bekövetkezett az a törvényszerű fordulat, amely egyik legmélyebb és legjellemzőbb jelensége minden forradalomnak. A burzsoázia, melyet az imperialista hatalmak erőszakos gyarmatpolitikája forradalmasított és egyben megszerezte számára a kínai Proletáriátus és a forradalmi kispolgárság harci közösségét az idegen tőke, valamint a feudál-militarista nagybirtok ellen, kénytelen volt megállapítani, hogy a forradalom már túljutott azon a fokon, amelyen a polgárság érdekei állanak és folytatása elsősorban nem az idegen imperializmus további kiszorítását, hanem sokkal inkább a kínai proletáriátus megerősödését jelenti. A nemzeti indusztrializmus alapjai le voltak már rakva; mindinkább tartani kellett egy beláthatatlan agrár-forradalmi hullámtól, — Kína lakosságának jó 75 százaléka paraszt, másrészt a hatalmak jócskán engedtek eredeti merev elutasító álláspontjukból és mind nagyobb áldozatokra lettek készek azért, hogy ha már a kinai nemzeti burzsoázia megszületését nem is akadályozhatták meg, legalább ennek támogatása örvén biztosíthassák befolyásukat, amig lehet és megakadályozhassák a számukra még sokkal nagyobb veszélyt jelentő proletárforradalom győzelmét. E belső és külső erők hatása következtében a polgárság forradalmi lendülete megtört és célul most már azt tűzte maga elé, hogy a forradalmat likvidálja, uralkodó helyzetét kiépítse és berendezkedjék eddig elért vívmányaira. Sürgősen kiadta tehát az osztályharc nélküli nacionalizmus jelszavát, polgári nemzeti ideológia alakul ki (a Dai-Csi-taoizmus) a Kuo-Min-Tangból — amely csak úgy kormányzópárt Kínában, mint a kommunista párt Oroszországban, vagy a fascista párt Olaszországban — kemény küzdelem után kiemelte a forradalmi erőket; s így a maga döntő túlsúlyát biztosította benne, megerősítette az ellenforradalmi rétegek egységét és főképen: békét kötött az imperialista hatalmakkal.


Ez az új kurzus magyarázza meg Moszkvától való elfordulását is. A forradalmi polgárságnak jó támasza volt a bolsevista Moszkva a. feudalista-militarista ellenforradalmi rétegekkel szemben — a fegyverbarátságot Sun-Jat-Sen erőteljes közeledése a bolsevizmus eszméihez és Joffeval való találkozása pecsételte meg 1923-ban — és jó kártya volt az imperialista hatalmakkal szemben is, így különösen a washingtoni konferencián — ugyancsak 1923-ban — mely a háború utáni évek nagy Kínakonferenciája volt s mely nem akart kevesebbet, mint a kínai kérdést „megoldani”. (Célját természetesen nem tudta megvalósítani). A változott viszonyok mellett persze Moszkva fegyverbarátsága most már tehertétel lett és Csang-Kai-Sek, — aki a jobbrafordulás hadműveletét vezette — már 1928 januárjában kiadta a jelszót: „szakítani a szovjettel és szövetségre lépni az imperialista kormányokkal a harmadik internacionale ellen”. Ennek megfelelően a Kuomintang 1928 febr. 8-án tartott teljes ülésén megsemmisítette mindazokat a korábbi határozatait, amelyeket a szovjettel való együttműködés jegyében hozott; Karachannak, Oroszország követének befolyása éjszakán át megszünt és rövidesen távoznia kellett, helyét pedig az imperialista hatalmak ügyvivői és tanácsadói foglalták el.


Ez a nagy irányváltoztatás természetesen nem ment simán. A proletárság erejét végzetesén gyengítette, hogy három nagy rétege a munkásság, parasztság és katonaság szervezetei csak lazán és tökéletlenül függtek össze egymással és így a tömegek végső nagy egysége egyelőre a szunjatszenizmus álma maradt, de ez a viszonylag még gyenge Proletáriátus is csak kétségbeesett küzdelem árán adta fel forradalmi pozícióit. Hankau, Szoatan, Kanton, Sanghai, Honan, Hope stb., tehát Délkína színe-java jelzik e küzdelem egyes állomásait.


De maguk az ellenforradalmi érdekeltségek is elkeseredett küzdelmeket folytattak helyi kormányaik és hadseregnyi generálisaik révén egy-egy tartomány, ipari kerület vagy vasútvonal uralmáért. E harcok mögött — és ez a kínai polgárháború egyik legfontosabb tulajdonsága — mindig a különböző imperialista érdekeltségek és pedig Anglia, Japán és az U. S. A. állanak és céljuk az, hogy a szolgálatukban álló hadviselő helyi csoport particuláris érdekeit támogatva tulajdonképen a maguk érdekeit védelmezzék, amelyek egy-egy területhez, vagy vonalhoz fűződnek.


E küzdelmek során három nagy érdekközösség alakult ki. Délen a nagybirtok és a kompradorok hatalma vált uralkodóvá (a kompradorok a kínai polgárságnak az a rétege, mely az idegen imperialisztikus érdekeket képviseli) Vu-Piej-Fu, a folyton pártot változtató, kiismerhetetlen, néha szovjetbarát hírében álló Feng-Ju-Hsziang és mások vezetésével, itt főképen Japán befolyása érvényesült a szomszédos japán Formosa sziget és túlnyomó japán érdekeltségű Sanghai utján, másodsorban Anglia, Hongkong bázissal. Középkínában a nemzeti nagyipari burzsoázia ragadta magához a hatalmat főképen angol, (Vej-Hai-Vej territórium) újabban amerikai befolyással. Vezére Csang-Kai-Sek, teoretikusa a már említett Dai-Csi-Tao. (Meg kell jegyeznünk itt, hogy az Unió befolyása nem territoriális kapcsolatok révéri érvényesül, mint a többi hatalmaké, hapern azért áll Csang-Kai-Sek és pártja mellé, mert benne látja Kína egységesítő erejét és így akar előbb-utóbb egész Kína gazdasági urává lenni). Középkínában nagyfontosságú japáni érdekeltség is jelentkezett Sautung tartományban (félsziget a németektől elvett Csingtau kikötővel) e pozició azonban Japán részére nem befolyást, hanem egészen 1929 tavaszáig tartó feszültséget eredményezett. Végül a harmadik nagy érdekcsoport Északkína, ahol a mandarin uralom és a feudalisztikus-militarisztikus erők a legjobban fenn tudták tartani magukat, itt a japáni zsoldban álló Csang-Cso-lin volt az úr; e területen a japán kézben levő Korea és a délmandzsuriai vasút révén legnagyobb fokú japán, a kelet-kínai vasút révén pedig változó orosz befolyás érvényesült.


A három csoport közül a hatalmat könnyen érthető módon a centrális helyzeténél fogva is előnyben levő ipart burzsoázia ragadta magához (Nanking). A déli tartományok (Kwaritung, Kwanaszi) decentralisztikus (törekvései megtörték (a tavasszal és legutóbb ismételten kitört véres zendülések mindenesetre azt mutatják, hogy csak átmenetileg) Csang-Cso-lint, aki a legtovább állt ellen, japáni útja. alkalmával megölték (nyilván azért, mert nem akarta Mandzsuriát oly mértékben szállítani Japánnak, mint ahogy várták tőle) fia és utóda, Csang-Hszüe-liang csakhamar elismerte Nankingot s ezzel a nemzeti Kína egyesítése legalább látszólag befejezést nyert. A nankingi kormány álláspontja szerint a katonai forradalmak és polgárharcok 1928 nyarán végetértek és azóta az „egység” kiépítése folyik. De ez az egység nagy Potemkin fal a világ és főképen a kölcsönöket adó U. S. A. felé — mint a különböző tartományok ismételt zendülései mutatják — szeparációs törekvések lesznek ugrásra készen, amelyeket csak konccal lehet ideig-óráig fékentartani. Igy az egység nem egyéb, mint a hatalom felosztása a különböző klikkek. között és mellesleg kísérlet egy rövidlátó ipari-burzsoá rendszer kiépítésére, azaz: a proletárság kérlelhetetlen elnyomása, az agrárkérdés, a Viliág e mind fontosabbá váló szociális problémájának elfojtása és az ország változott formában való kiszolgáltatása a „támogató” imperialista hatalmaknak, amelyek ha valamennyire más formában is, de nem akarnak, mert sajátmaguk fenntartása érdekében nem akarhatnak mást, mint Kínát minél tovább és minél teljesebben a maguk gyarmati érdekszférájában tartani.


A kínai helyzet mérlege tehát: a kínai burzsoázia ellenforradalomba megy át, inkább a gyűlölt idegen hatalmakkal szemben tesz engedményeket, mint saját proletáriátusával szemben és békét köt a világimperializmussal, hogy osztályuralmát biztosítsa. Ennek a békének azonban igen nagy az ára: Kína gyarmati sorból legföljebb ha félgyarmati sorba jutott. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére