Főoldal

Korunk 1929 December

A mai jugoszláv irodalom

 


A világháború megvalósította a délszláv népek évszázados álmát: a szerbek, horvátok és szlovének politikailag egyesültek. Ezt a politikai egyesülést azonban nem követte olyan gyorsan, mint ahogy várták, a szellemi és lelki egyesülés s ezért kialakult irodalmi egységről Jugoszláviában még mindig korai beszélni. Ennek az igazolására különben elegendő idézni a horvát intelligencia fényes multra visszatekintő lapjának az Obzor-nak egyik irodalmi cikkét, amely megállapítja, hogy „a horvátok és szlovének irodalmi kapcsolatai igen gyengék; az írókat alig ismerik, sőt azt lehet mondani, hogy idegenek egymás előtt”. Vagy nézzük a belgrádi Pravdát, amelyben Nevesticsa zágrábi Vénac című, azóta megszünt konzervatív irodalmi folyóirat szerkesztője írt hosszabb cikket arról, hogy Belgrád és Zágráb irodalma még ma is két külön világnézetet képvisel, Belgrádnak és Zágrábnak még mindig telejsen elütő az ábrázatuk. Belgrád és Zágráb, sőt Laibach is külön-külön irodalmi gócpontot jelentenek, ugyan úgy, mint a multban... Még mindig nincs egységes délszláv irodalom s hogy nincs abban a különböző beállítódásokban rejlő differenciákon kívül még az is nagy szerepet játszik, hogy tíz év óta úgyszólván szüntelenül heves politikai csatározások folynak, amelyek nemcsak a gazdasági életet kötötték béklyóba, de a délszláv irodalom egységesítését is hátráltatták. A teljes szellemi egyesülés másik lényeges akadálya a nyelvbeli különbség, illetve az, hogy a horvátok latin, a szerbek pedig cyril betűt használnak. Ha tehát a délszláv irodalom fejlődését, régi és mai íróit elfogulatlan szemmel akarjuk vizsgálni, akkor tulajdonképen a szerb, a horvát és a szlovén irodalommal külön-külön kell megismerkednünk.


...A világháború alatt a nacionalista ideológia írói az asztalfiókok számára írtak, de elcsendesedtek a szerelmi lírikusok is. A négy évi hallgatás után azonban annál erőteljesebb kitöréssel énekelték meg a felszabadult nép örömét. A délszláv népek egyesülésekor kiderült, hogy a mult példátlan szenvedései szívósan erős és kitartó emberanyagot neveltek s egy olyan egészen új, lélekben megváltozott generáció jelentkezett, amelynek kevés vagy inkább semmi köze a háború előtti irodalomhoz. A kérődzések és finnyáskodások helyett gondolkodó és mélyen látó, nyugtalan emberek léptek a porondra, akik az ökleiket mutatták. Már 1919-ben Zágrábban néhány bátor baloldali érzésű fiatalember Plamen címen folyóiratot alapít s a Jap körül csoportosuló horvát intellektuelek a következő jelszóval indultak rohamra a mult ellen: „A Plamen, az első balkáni kozmopolita és internacionális lap, európai orientációt keres, az etikai alapokon nyugvó társadalom realizálását akarja s az osztályok kizsákmányolásának megszüntetését”. Ez a forradalmi orientálódású irodalmi mozgalom erőteljesen rázta fel az elavult irodalmi közvéleményt s követelt az émelygős szerelmi kalandok helyett nevelő és lelket formáló irodalmat. Ennek a mozgalomnak látható vezérei Krlezsa Miroszláv és Cezarec Auguszt még meg sem szabadulhattak a lap körül felgyűlt salaktól, amikor kénytelenek voltak beszüntetni a Plamen megjelenését. A beszüntetés okairól a későbben meginduló Knjizsevna Republikában ezeket írta Krlezsa: „Betiltották a Piament, amikor a polgári sajtóval, az ostoba nacionalizmussal, a cenzori ollóval, a posta szabotálásával, a klerikalizmussal és egyéb ismert kulturnehézségekkel a legádázabb harcait vívta”.


A háború után a dadaizmus álarcában Zágrábban is próbálkozott egy szűkkörű társaság, amely az irodalom kényelmes sáncai mögül eresztette szélnek képtelenségeit az antiintellektualizmus nevében. A vezérük Micics Ljubomir volt, aki Zenith néven lapot is kiadott. A Zenith később átköltözött Belgrádba és ott próbálkozott a szerb dadaistákkal társulva, mig azután a körülöttük tisztázódó világ el nem tüntette valamennyiüket az irodalom mezeiről. A Zenithen kivül Belgrádban külön is próbálkoztak a Hipnos című dadaista folyóirattal, szerkesztője Drainac Rade azonban bámulatos gyorsasággal nőtte ki a dadaista cipőket s ma Belgrádban az, ami Zágrábban Krlezsa. Minden kétséget kizáróan meglehet ugyanis állapítani, hogy Krlezsa a legmarkánsabb, európai viszonylatban is kimagasló egyéniség a jugoszláv irodalomban. Minden műfajt, sőt kritikát is ír. Cesareccel együtt a szó legteljesebb értelmében ők az egyedüli jugoszláv avantgardista írók és „professzionisták”, mert a többiek vagy mint követek, vagy mint a követségek vagy minisztériumok jól dotált tisztviselői élik gondatlan és zajló élletüket. Krlezsa számos munkájában kegyetlen és élespengéjű szavakkal tárja fel küzdelmeit s Szabó Dezsőre emlékeztető vehemenciával ostorozza a társadalom közönyének és romlottságának páncélajtaját. Színpadra már nehezebben futott be s akkor is csak Gavella. Brankónak a belgrádi színház Oroszországot járt igazgatójának segítségével, aki a nemrégiben megindult szélsőbaloldali Nova Literatura című lap szerkesztője. Krlezsa maga is járt Oroszországba. Oroszországi útleírása a riportázs mestermunkája, ami nem is csoda. Krlezsa az élet realistája, az elnyomottak és megbántottak költője. A mai ember vergődő emberiességét a háború utáni jugoszláv irodalomban rajta kivül senkisem tudta annyi vizionáló erővel felrajzolni, mint 6. Krlezsa nevére még a külföldnek is érdemes felfigyelni...


A Planten a szerkesztőkön kivül még több igazi tehetséget bányászott elő az értékek legnagyobb reservoirjából: a népből. Ezek közt jónevűek példáúl Ujevics Tin, a háború utáni délszláv irodalom igazi bohém költője és Krklec Gusztáv a délszláv holnaposok reprezentánsa. Ujevics keveset dolgozik, egy-egy versének hatása azonban végig seper az irodalmi fellegvárak felett. Krklec kvalitásai valamivel gyengébbek, ő azonban inkább lírikus és kulturált költő. Az expresszionista irányt Crjijanszki Milos, a temesvári származású szerb költő képviseli. Tömör, színes nyelve van és a fiatal szerb írók között kétségtelenül a legtehetségesebb. Petrovics Ratkó ugyanehhez a csoporthoz-tartozik, de temperamentumosabb és szertelenebb Crnjanszkinél. Manojlovics Todor a humanista és Petrovics Veljkó a pacifista szintén főerősségei a háború utáni szerb irodalomnak. A legfiatalabbak közül Dradnac Rada a legtöbbet igérő tehetség. Közel multban a tradíciókban gazdag boszniai irodalom is felszínre hozott egy értékes írót: Andrics Ivót, a romlott, haldokló társadalom szívós ostorozóját, aki a boszniai élet legerősebb megrajzolója. A mai szlovén írók között viszont a legkimagaslóbb név Zsupanzsics Oton, aki a szlovén líra egyetlen reprezentáns képviselője.


Még egy ilyen gyors vázlatban sem maradhat említés nélkül a Horvátországban keletkezett kimondott paraszt irodalom. Ezt az irodalmi mozgalmat maga Radies István inditotta meg. A parasztok soraiból több jelentős költő, sőt színpadi szerző került ki. Az ismertebbek közül Sztupovics Mijó és Novoszel János emelhetők ki. A horvát parasztirodalom erős tehetségű novellistája Miskina – Parleg Mijó, akinek irodalmi karakterét a következő sora jellemzi: „A leginnkább arról írok, ami a legjobban fáj”.


A szerb, a horvát és a szlovén írók ma is külön folyóiratok mögött csoportosulnak s amig ebben az irányban nem lesz változás, nem jöhet létre a jugoszláv irodalom egysége sem. Jugoszláviában, mint a legtöbb országban tucatjával születtek és feküdtek bele az előre megásott tömegsírba az irodalmi folyóiratok. Ma már lényegesen kevesebb revü jelenik meg, de még ez is sok a kisigényű, hosszú álmaiból még mindig ébredni nem akaró olvasónak. A legjelentősebb folyóiratok a laibachi Zvono, a zágrábi Savremenik, a Kritika, a belgrádi Szrpszki Knjizsvni Glasnik és az újvidéki Letopis, amelyet a szerb Matica ad ki s amely a vajdasági szerb írókat támogatja, de a vezetés konzervatív kezekben van. A nem régiben megindult Nova Literatura az egyetlen kimondottan baloldali revű, amelynek munkatársai között olyan neveket találunk, mint Barbusse, Gorkij, George Grosz, Lunacsarszkij, Uta Ehrenburg és Weiskopff. Zágrábban megjelenik még Nova Europa néven egy pacifista színezetű folyóirat, amelybe a haladottabb gondolkozású politikusok és kultúremberek dolgoznak. A felsorolt revükön kivül van még néhány folyóirat, de ezek teljesen lokális jellegűek és szűk olvasótáborra szorítkoznak. (Szabadka) (a. s.)


 


Vissza az oldal tetejére